3 kérdés, amely átlendít a történetvezetési problémákon

Azt szokták mondani, kétféle író van: a tervező típus, és az organikus. Az első előre alaposan végiggondolja, mit, milyen sorrendben fog írni, honnan hová fog eljutni, hány fejezet lesz, és milyen jelenetek követik majd egymást. Az organikus ezzel szemben ösztönösen ír, megvan a fejében a fő konfliktus, és azt kezdi kibontani, szóról-szóra, mondatról-mondatra, ahogyan megszületnek benne az események, és nem érdeklik a vázlatok, mert számára csak az a lényeg, hogy a karakterek hihető konfliktusokon át jussanak el a végkifejletig.

Bármelyik típushoz is tartozunk (és persze nem árt tudni, hogy mint minden kategóriában, itt is léteznek „kevert” típusok), a történetvezetés során akadhatnak problémáink. Hiszen mindkét fajta írói attitűdnek megvannak a maga erősségei és gyengéi is. Mert bármennyire is tudatosak például a tervező típusok, akiknek a történetei megállíthatatlan fejlődnek a felejthetetlen végkifejlet irányába, gyakran előfordul, hogy a szereplőik logikátlanul cselekszenek. Ezeket az írókat ugyanis „rabul ejti” a látványosan felépített sztori, aminek túl sok mindent alárendelnek. Így fordulhat elő, hogy a „cél érdekében” egyes karakterek megmagyarázhatatlanul, életszerűtlenül vagy egyszerűen csak értelmetlenül viselkednek vagy tesznek dolgokat, csak hogy a cselekmény továbbgördüljön a kitalált vég felé.

Másképpen tudnak belegabalyodni a történetvezetésbe az organikus írók. Az ő esetükben a szereplők minden tette hihető és értelmes, ámde a szerző olykor eltévedhet a történetszálak sűrűjében, és kimerülhet a konfliktusok bonyolításában, vagy kiderülhet, hogy bár minden logikus, a gondosan alakítgatott sztori mégsem vezet sehová. Magyarán: a tervezőknek ok-okozati problémáik lehetnek, mivel tudják, hogy hová mennek, csak azt nem, hogyan jutnak el oda. Az organikusoknak pedig irányítási gondjaik adódhatnak: ha nem is tudják, mi sül ki belőle, azért minden teljesen logikus.

Akármelyik helyzetet is ismerjük közelebbről, van három olyan kérdés, amely mindenféleképpen segít helyrerázni a történetünket:

1. Mit tenne ez a szereplő természetéből fakadóan ebben a helyzetben?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásával a történet kauzalitását és hihetőségét javítjuk. Tudnivaló, hogy bármi, ami történik a regényünkben, hihető kell, hogy legyen, még ha lehetetlen dolgok is történnek. Másrészt a fikció természete, hogy mindennek van oka, minden következik valamiből, ami korábban történt.

2. Hogyan tehetném még rosszabbá a helyzetet?

Mármint nem arról van szó, hogyan tehetnénk rosszabbá a regényünket… Hanem arról, miként segíthetjük a történet eszkalációját. Az olvasók azt szeretnék, ha a feszültség fokozódna. Ezt mindenképpen szem előtt kell tartani. Ha ugyanis ez nem történik meg, könnyen unalmassá válik a cselekmény (vagy legalábbis úgy érezheti az olvasó), és emiatt félreteszik a könyvet.

3. Hogy tudom mindezt úgy befejezni, hogy egyszerre legyen kiszámíthatatlan és elkerülhetetlen?

Ez talán a legnehezebb, mégis elengedhetetlen kérdés. A jó regény ugyanis egyszerre meglepő és logikus. Annak a művészete, hogyan lehet az olvasóval elhitetni, hogy az egymásból logikusan következő események – amelyek egy irányba mutatnak – egy másik nézőpontból, egy másik logikával váratlanul egy egészen másik, nem várt végkifejlethez is vezethetnek.

* * *

Az első kérdés a történet hihetőségét segít javítani. A második a feszültség növelésének tesz jót. A harmadik pedig annak, hogy bele tudjunk szőni egy nem várt, ám fontos csavart a történetbe.

Ami pedig a kétféle írótípust illeti: az organikusan írók az első kérdésre tudnak könnyen válaszolni. A tervező típusok a másodikban jók. A harmadik kérdés tekintetében pedig az organikusok általában hihetően, míg a tervezőek többnyire kiszámíthatatlanul tudják jobban befejezni az alkotásukat. Ha azonban tudjuk, mire vagyunk inkább hajlamosak, a feltett kérdések – és az átgondolt válaszok – segítenek, hogy tökéletesebbre formálhassuk a regényünket.

 

Borítókép: Denys Nevozhai / Unsplash.com