4 tipp, hogy ne legyenek kétdimenziósak a szereplőink
Egy történethez sok minden adhat ihletet. Általában egy izgalmas jellem, egy érdekes helyszín vagy egy „mi lenne, ha” szituáció, de akárhonnan is jön az ötlet, az biztos, hogy szereplőkre szükségünk lesz. A szereplőnek márpedig élőnek, kidolgozottnak kell lennie: mindegyiknek épp annyira, amennyire a történetben játszott szerepe megkívánja. Ezt az egyensúlyt nem olyan nehéz eltalálni; mindössze a következő 4 tanácsot tartsuk szem előtt:
1. Mutassuk be izgalmasan a szereplőt!
Ragadjuk meg rögtön a legelső pillanatot, amikor egy szereplő színre lép, és mutassuk őt be úgy, hogy az olvasó egyből képet kapjon róla: lássa, hogyan beszél, mozog, reagál helyzetekre és más szereplőkre. A legjobb úgy bemutatni a szereplőt, hogy egy váratlan helyzetben pillantjuk meg, ahol ő épp rá nagyon jellemző módon viselkedik.
Mindenképpen kerüljük el, hogy a szereplő reggeli felkelését mutassuk. Szintén klisé az „első nap” (a suliban, új munkahelyen). Sok kezdő író gondolja úgy, akár tudatosan, akár nem, hogyha a főhőst a saját otthonában (vagy munkahelyi kör
nyezetében) látjuk először, attól ő szerethetőbb lesz. Ez nem igaz. Még az sem elég, ha a főhős egy kávézóban ücsörög (vagy áll a sorban). Egy olyan helyzetet keressünk, ami a hősnek érzelmileg ad sokat: például az elfoglalt felsővezető anyukát ne egy tárgyaláson mutassuk be, és ne is akkor, amikor a gyereket veszi fel az óvodából, hanem akkor, amikor a vacsorakészítés közben lecsapja a fakanalat és azt mondja: márpedig én most leülök és iszom egy pohár bort!
2. Ne a háttér magyarázatával töltsük meg a lapokat!
Sokan tudjuk, hogy a legjobb kezdés az in medias res, azaz bele a közepébe: tehát amikor fogjuk az egyik legizgalmasabb pontot és onnan indítunk. Amit viszont kevesebben tudnak, hogy ezt követően nem ajánlott azzal foglalkoznunk, hogy elmeséljük mindazt, amit a hirtelen kezdés miatt az ol-
vasó nem tud. Nem kell őt beavatni abba, mit mulasztott el: csak írjunk tovább, a hiányzó információkból pedig mindössze annyit adjunk meg, amennyi feltétlenül szükséges a megértéshez és a figyelem fenntartásához (ezt nevezzük egyébként információadagolásnak).
Mindenképpen kerüljük a visszapillantásokat, tehát amikor az egyik szereplő elmereng a múlton, és akár szóról szóra visszaidéz évekkel ezelőtt zajlott párbeszédeket! Maradjunk meg az időben lineáris vonalon, és inkább furcsa pillantásokkal, mozzanatokkal, valamint párbeszédekben utaljunk a múltban történtekre.
Az is fontos, hogy ne adjunk a főhősnek túlságosan tragikus titkos múltat. A bántalmazás, alkoholizmus, nemi erőszak, gyerekmolesztálás, szülőgyilkosság már bizony lejárt lemez, a sokat olvasó közönséget nem fogja érdekelni.
3. Legyen a hősnek motivációja!
A szerző néha elfelejt sürgető szükséghelyzetet teremteni. A főhősnek nemcsak jelleme van meg háttértörténete, hanem a jelenben, ebben a történetben, amit most olvasunk, itt is kell hogy legyen valami olyan vágya, aminek a teljesítéséért fáradozik egészen a könyv végéig. Ha tehát még nem tettük fel magunknak a kérdést: de mit is akar igazából a hősöm?, akkor itt az ideje!
A kéziratokban onnan lehet észrevenni, hogy az alapmotiváció hiányzik, hogy amikor a főhős a történet elején elérkezik ahhoz a döntéshez, hogy beszáll-e a kalandba vagy sem, akkor van (illetve lenne) más választása. Képzeljük el például Harry Pottert egy jómódú és szerető családban, ahol Vernon bácsi máris kikövezte az utat Harry brókerré válásához, beiratta a legelitebb, legszuperebb pénzügyi iskolába, és Harry alig várja a tanévkezdetet – bár még nem tudja, hogyan fogja kibírni, hogy nem láthatja a legjobb haverját-unokatesóját, Dudleyt majd még hónapokon keresztül. Ha egy ilyen Harry kapná meg Dumbledore levelét, nevetne rajta és kidobná a kukába, mert nem akarna elszakadni a jelenlegi életétől, a már meglévő céljaitól.
Van még egy jó ok amellett, hogy már a kezdetek kezdetén megmutassuk az olvasónak a karakter leghőbb vágyát: mert így végigkíséri majd a főhőst az úton, szurkol neki már a kezdetektől, azaz kötődni fog hozzá.
4. Ne essünk át a ló túloldalára!
Ne felejtsük, hogy a történetünk lényege, hogy szól valamiről! Legyen fordulatos a cselekmény, ne essünk abba a hibába, hogy annyira meg akarjuk szerettetni a főhőst, hogy érdektelen jelenetekkel tűzdeljük tele a kéziratot, aminek az az egyetlen célja, hogy az olvasó lássa, a szereplőnk milyen kedves, aranyos, szerethető.
Minden jelenet járuljon hozzá elsősorban a cselekmény bonyolódásához, a történet (a konfliktus) megoldásához, és csak másodsorban szóljon a szereplők jobb megismeréséről.
Ha ezeket a tanácsokat szem előtt tartjuk, izgalmas karaktereket alkotunk!