Regényújság / Szarvasgomba és csalánleves ÷ Moszkva 1947–1952

Dr. Tóth Attila regénye nyomon követi egy ember eseményekben nem szűkölködő, több országon, kontinenseken átívelő, rögös életútját. Hite, eszméi miatt nemcsak saját magának, de családjának is szörnyű viszontagságokkal kell szembenéznie. Csak élete alkonyán érzékeli, hogy amiben vakon hitt, az zsákutca volt. A történet valós eseményen alapszik a kommunizmus viharában.

A család a háború után visszakerül Moszkvába. Egyedül vannak, a régi ismerősök majdnem mind eltűntek. A hosszas nélkülözés egy újabb tragédiát szül.

Mihály és családja csak 1947 nyarán került vissza Moszkvába. Egy kis kétszobás lakásba költözhettek, önállóan, nem kommunálkába. A hatalmas emberáldozat miatt úgy tűnt, legalábbis Mihály számára, hogy a lakásprobléma megoldása talán könnyebb lett. A Nyizsnyij Tagilban működő gyár moszkvai részlege visszakerült eredeti helyére. Ősszel Józsikát a hatodik osztályba íratták be.

A rendszer borzalmai közé tartozik, hogy a hazakerülő hadifoglyokat Sztálin munkatáborokba küldte. Megadták magukat az ellenségnek, ezzel elárulták hazájukat. Jó részük ott halt meg, akik hazatértek, legyengült egészségi állapotban, betegen, nem biztos, hogy felépülnek. Ennek ellenére a Sztálin-kultusz még nagyobb magasságokba ívelt. Most már Istenként tisztelték, Istenként tiszteltette magát. Hiszen megnyerte a háborút, és a birodalom határait kitolta. A Szovjetunióval mostantól számolnia kell a világnak. Megkezdődött a hidegháborús korszak.

 

Moszkvában Mihályék jó egészségben találták a Zsukov házaspárt, régi barátaikat. Nagyezsda a háború alatt is tanított, ha éppen nem volt szünet az iskolában szénhiány miatt. Férjét, Aljosát nem hívták be katonának igen erős rövidlátása miatt, különben is már közel járt az ötvenhez a háború kezdetekor. Nagyon örültek, hogy újra látják egymást.

– Hát ezt is túléltük – kezdte a beszélgetést Aljosa.

– Gondoltunk rátok sokat, de aztán egy idő után megnyugodtunk, amikor láttuk, hogy Moszkváig nem jönnek el a friccek – szólalt meg Mihály.

– Hát igen, mi tulajdonképpen a háború alatt is úgy dolgoztunk, mint békeidőben, leszámítva azokat az időket, amikor nem lehetett fűteni, és ezért nem jártam be a könyvtárba, Nadja meg az iskolába. Ő még angolt is tanított idehaza.

– Az csak rövid ideig tartott, egy kollegám kért meg, hogy foglalkozzak egy kicsit a gyerekeivel. Az angol különben sem erősségem, a francia az, ami jól megy, és amit igazán szeretek. De erre sehol sincs igény.

– Tényleg, Nádja, te hol tanultál meg olyan jól franciául? – kérdezte Katalin.

– Hm… ez egy másik történet… de nektek elmondom, nem szoktam róla beszélni. Apám jól kereső orvos volt a forradalom előtt. Odafigyelt a neveltetésemre. A mi kultúránkra a francia kultúra gyakorolta a legnagyobb hatást, ez a nyelv volt a legfontosabb elsajátítandó idegen nyelv nálunk. Amikor ötéves lettem, apám Franciaországból bentlakásos nevelőnőt hozatott. Tíz évig volt nálunk, csak franciául beszélt velem. Nem csak beszélt, de tanított is irodalomra, nyelvtanra, a francia szokásokat szivacsként szívtam magamba.

– Nagyon érdekes, sosem mondtad azelőtt.

– Nem lenne jó, ha erről sokan tudnának. De bennetek megbízom, tudom, hogy nem fogjátok továbbadni. Végül is nem titok, bármikor kiderülhet, de azért jobb, ha feledésbe merül.

Vágyimról és Jelenáról továbbra sem volt semmi hír. A Komintern gyűléseiről ismert magyaroknak sem volt nyoma sehol. Igaz, Mihály nem is nagyon kereste a kapcsolatot, úgy volt vele, hogyha a véletlen összehozná valakivel, örülne, de ő maga nem kérdezősködött. Nyíltan érezhető volt, hogy mindenki gyanús, aki külföldi vagy külföldi származású. Korábban Sztálin megtiltotta a vegyes házasságokat, szovjet állampolgár külföldivel nem léphetett frigyre. Később, a népi demokráciák megalakulásával ezt az intézkedést törölték.

 

 

Mihály levelet írt bátyjának, hogy jól van, a háborút ő és a felesége is átvészelték. Arról már nem írt, hogy a nélkülözések, a hideg kikezdte Katalin egészségét, gyakran gyengélkedett. Katalin sem tett erről említést édesapjának írott levelében. Öt év szünet után ismét híradással élhettek sorsuk alakulásáról.

Magyarországról néhány hét múlva érkezett válasz. Mihály bátyja, Ferenc tudatta, hogy öccse elesett a háborúban, nem a fronton, hiszen már ő is öreg lett volna katonának, hanem bombatalálat érte, amikor a városba ment valamit elintézni. Lánytestvérük viszonylag jól van, ott él férjével nem messze egy közeli faluban, már két unoka is színesíti napjait.

Amerikából csak jóval később érkezett válasz. Klára írt, Katalin apjának második felesége. Tudatta, hogy László három évvel korábban meghalt. Katalint a hír nagyon lesújtotta, egészségi állapotán tovább rontott édesapja halálhíre. Mihály is nagyon sajnálta a történteket, elsősorban felesége miatt. Ugyanakkor nagy kő esett le a szívéről, nem kell többé Amerikába levelezni, ami valószínűleg nagy kellemetlenségekkel járt volna. Ezen a levélen is látszott, hogy felnyitották, gyűrött volt a boríték és a levél is. Jó időbe telhetett a hatóságnak, hogy egy Amerikából érkező levélről megállapítsák, hogy az magyarul van írva, majd még meg is győződjenek annak tartalmáról.

Katalin azért írt még egy köszönőlevelet Klárának, de olyan stílusban, hogy a további levelezés ne folytatódjon. Különben is alig ismerte az asszonyt, apja házasságkötése után ők nem sokkal távoztak, és addig sem találkoztak túl gyakran.

Mihály esetében a dolgok a régi kerékvágásba kerültek, évente váltott a két testvér egy-két levelet.

Mihály testvérén kívül levelezett még Oleggel is Nyizsnyij Tagilból. A helyzet valamennyire normalizálódott 1949-re. Már volt szerény árukészlet a moszkvai boltokban, Leningrádban pedig nagy erőkkel igyekeztek a lebombázott épületeket helyreállítani. Eszébe jutott az Oleggel folytatott beszélgetés, hogy ő még csak egyszer járt Moszkvában, Leningrádban meg egyáltalán nem volt. Elhatározta, hogy meghívja magához őt és feleségét két hétre Moszkvába, és Leningrádba is ellátogatnak néhány napra.

Oleg szívesen vette a meghívást, bár kicsit szabódott először, félt, hogy kényelmetlenséget okoz a vendégeskedés.

A vendégek 1950 júniusában érkeztek, azért ekkor, hogy Leningrádban láthassák a fehér éjszakákat. Az egyik szobát átengedték az érkezőknek, ők hárman pedig a másik szobában húzták meg magukat. A gyári szakszervezet segítségével Mihály szerzett négy éjszakára két szerény berendezésű vendégszobát észak Velencéjében.

– Hogy vagytok? – kérdezte vendégét Mihály, miután a pályaudvarról a lakásba értek.

– Mit mondhatnék? Megvagyunk. Van újra szén, tüzelő. A boltok sem olyan üresek már. Látom, ti is jól vagytok, egészen szép ez a lakás, és egyedül vagytok benne, ez nagy szó.

– A lakással nagy mázlink van. Persze, ez nem biztos, hogy mindig így is marad.

Oleg még Nyizsnyij Tagilban hallotta a történetet, hogy miként jártak a háború előtt a kényszerű lakáscserével. Katalin a konyhán foglalatoskodott, hogy vacsorát készítsen a vendégeknek. Hiába unszolta Natasát, Oleg feleségét, hogy maradjon a szobában, vagy ha fáradt, pihenjen le a másikban, ő is kiment a konyhába segédkezni. Az asszonyok már csak ilyenek, feszélyezve érzik magukat, ha a társaságban nincsenek nők is.

– Te Misa, nem gondoltatok arra, hogy esetleg hazamentek? Nálatok is győzött a proletárhatalom, most már elveidért elismerést kapnál, nem üldöztetést.

Mihály nagyot nyelt, és nem felelt azonnal. Gondolt már erre ő is. De csak úgy futólag, néhányszor. Megfordult a fejében a lehetőség, de valahogy mindig elhessegette a gondolatot.

– Nem tudom, egyelőre nem hiszem – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Majd később esetleg meglátjuk.

Oleg látta, hogy barátja zavarban van, nem feszegette tovább a témát.

Vacsora után tettek egy sétát, kimentek a Vörös térre, kószáltak egyet a meglehetősen lehangoló képet mutató Arbaton. Egyik este étterembe mentek, Mihály már jó előre foglalt asztalt, nem volt könnyű dolog ilyen helyen asztalt kapni. Az éttermekben nem egyszerűen vacsorázásról volt szó, ez volt az egyetlen vendéglátóipari szórakozási forma, ami létezett. Ünnepnapnak számított az ilyesmi, az éjféli zárórát általában mindenki kivárta, ha már egyszer eljutott egy ilyen helyre. Élőzene volt és tánc, egy négyfős asztalhoz minimum egy üveg vodkát és két üveg pezsgőt illett rendelni. Udvariasságból mindkét férfi megtáncoltatta saját és barátja feleségét is.

Aznap éjjel Mihály nehezen aludt el. Oleg felszínre hozta benne azt, ami eddig nem igazán foglalkoztatta. Ennek oka talán az volt, hogy Mihály bele akart olvadni a szürkeségbe, nem akart feltűnni semmilyen módon. Elvei ellenére érzékelte, hogy a külföldiekkel szemben a fennálló hatalom bizalmatlanságot táplál. Hiszen honfitársainak nyoma veszett, persze lehet, hogy csak egyszerűen máshová költöztek az országon belül, és lehet, hogy volt köztük ellenség is, aki büntetését tölti. Ha kezdeményezné a hazatelepülését, lehet, hogy rossz néven vennék. Miért akarna ő elmenni onnan, ahol megvalósult a dolgozó tömegek nagy álma? Azt is érzékelte azért, hogy Magyarországon jobb az élet. Ferenc leveleiből olvasta ezt ki, aki írt disznóölésről, házrenoválásról meg ilyesmiről, és aki hallgatott a kitelepítésekről, deportálásokról és arról, hogy ott is bizony eltűnnek emberek az éjszakák leple alatt. Persze, fűzte tovább gondolatait Mihály, a bizalmatlanság most már nem vonatkozhat hazájára és a többi baráti országra, ahol a Szovjetunió segítségével megindult az új társadalmi rend felépítése. A testvéri kapcsolatokról állandóan hallott a rádióban, olvasott az újságokban. De azért mindenképpen várni kell még, aztán majd lehet erről gondolkodni később. Ezekkel a gondolatokkal merült álomba aznap éjjel.

A leningrádi kirándulás a körülményekhez képest jól sikerült. Oleg és felesége odavoltak az egykori cári főváros szépségéért, annak ellenére, hogy a háború pusztításaiból még nem sikerült mindent felszámolni. Bejárták a nevezetes látnivalókat, voltak Petrodvorecben, ahol a cárok színpompás nyári rezidenciája található, amit most már bárki meglátogathatott. Hamar elrepült ez a négy nap, majd a még hátralévő moszkvai pár nap is. Búcsúzás előtt a pályaudvaron arról beszélgettek, hogy milyen jó lenne egyszer együtt elmenni a tengerhez, együtt nyaralni Szocsiban vagy a Krímben.

Mihályt Moszkvába való visszatérte után nem keresték meg többé portugál nyelvtudása miatt. A gyárban most már kitöltötte a teljes munkaidőt, részt vett a pártszervezet munkájában, ami főleg csak a gyűlések látogatásában merült ki, semmilyen funkciót nem kapott, az élet csendes, monoton kerékvágásba került. Katalin új adminisztrátori állást kapott egy iskolában Nagyezsda segítségével, de egyre többet betegeskedett. Józsika elég jól tanult az iskolában, nem volt kitűnő, de baj sem volt vele. Kezdett kirajzolódni, hogy ő is valamilyen műszaki pálya felé fog orientálódni. Szabadidejében egyik osztálytársával tengerjáró hajókat modellezett, először csak keménypapírból, majd később fából is. Édesanyja továbbra is szorgalmazta a magyar nyelvet, szerény választékban időnként hozzá lehetett jutni magyar kiadású könyvekhez, ezeket Katalin elolvastatta a fiával.

Hamarosan a két ország között együttműködési, barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés aláírására került sor, aminek eredményeképpen Moszkvába és más városokba is megérkeztek az első Szovjetunióban tanuló ösztöndíjasok. Sokan közülük a budapesti, Oleg Kosevoj nevét viselő, leendő szovjet ösztöndíjasokat előkészítő, középiskola padjaiból kerültek ide.

Oleg Kosevoj egy volt a háború tengernyi hőse közül. Valóban bátran harcolt a németek ellen, valós személy volt tehát, a németek végezték ki. Azért fontos megemlíteni, hogy valós személy volt, mert a propagandagépezet előszeretettel kreált nem létező hősöket is. Kosevoj sem tett volna szert soha olyan hírnévre, hogy intézményeket, hazájában utcákat nevezzenek el róla, ha az akkori, egyik legnépszerűbb író, Fagyejev, Az Ifjú Gárda című regényében nem idealizálja, dicsőíti az egekig alakját, és teszi kiemelkedő jelentőségű nemzeti hőssé.

A KGST, azaz az újonnan létrejött kommunisztikus berendezkedésű országok gazdasági együttműködési szervezetének keretében szakemberek is érkeztek a Szovjetunióba. Mihály aggályai, hogy a külföldieket nem kezelik kellő bizalommal, csökkeni kezdtek. Ekkorra már az életben maradt hadifoglyok is hazatérhettek. Az ő hazatérésük ugyan rögtön a háború után megindult, de évekig tartott, nem úgy, mint a Nyugaton fogságba esetteké, akik szinte azonnal hazakerültek.

Mihályt egyre jobban kezdte foglalkoztatni a hazatérés gondolata. Mardosta kicsit lelkét a honvágy is, de ezen túlmenően úgy gondolta, hogy egy olyan emberre, aki részt vett az 1919-es eseményekben, majd lassan két évtizede a Szovjetunióban él, otthon megbecsülés, jó állás vár.

– Kati, mi lenne, ha mégis hazatérnénk Magyarországra? – vetette fel Mihály egyik este.

Már korábban is beszélgettek erről kétszer-háromszor, de akkor a beszélgetés mindig abbamaradt, mivel mindketten érezték, hogy a kezdeményezésük nem biztos, hogy zöld utat kapna, esetleg még negatív következményei is lehetnének.

– Én szívesen mennék, megmondom neked őszintén, de ebben neked kell döntened. Misi, én rád bízom magam. Csináld, ahogy jónak látod.

Katalinból folyamatos rosszullétei miatt hiányzott már a cselekvési vágy, hagyta magát sodortatni a sors által. Igaz, korábban sem volt túlzottan akaratos, nem nagyon volt köztük nézeteltérés, mindig követte férjét mindenben.

Katalin, nem sokkal az esetleges hazatérésről való beszélgetés után, hirtelen ágynak dőlt. Korábban is volt már, hogy napokig otthon maradt rosszullétei miatt, most azonban a dolog komolyra fordult. Az orvos megállapította, hogy tüdőgyulladása van, amely magas lázzal járt együtt. Mihály felesége kórházba került. A kórházban megtettek érte mindent, amit a szegényes eszközök lehetővé tettek. Mihály és Józsika a látogatási idők teljes időtartamát kihasználva ültek az asszony ágya szélén, biztatgatva, megpróbálva lelket önteni belé.

– Vigyázzatok egymásra, ha velem történne valami.

– Ugyan már, meggyógyulsz, mama, és hamarosan hazakerülsz, és főzöl nekünk finom paprikáskrump-lit.

– Meg töltött káposztát, és sütsz utána egy kis buktát – tette hozzá Mihály.

De Katalin nem épült fel. 1951 decemberében meghalt.

A temetésen ott voltak a gyárból a munkatársak, Zsukovék is elhelyezték a saját maguk által kézzel készített koszorút a szertartás végén, ahol pap nem volt, a búcsúbeszédet Mihály egyik munkatársa fogalmazta meg és olvasta fel.

Apa és fia egyedül maradtak, Józsika már a tizedik, utolsó osztályba járt. A jövő évben elvileg megkezdhetné felsőfokú tanulmányait.

 

Az otthon csendes lett, Józsika végezte az iskolát, Mihály bejárt dolgozni. Hétvégeken kilátogattak a temetőbe, és mindig vittek friss virágot a sírra, ha lehetett kapni. Ha nem sikerült, a parkban törtek fenyőágakat, azzal díszítették a nyugvóhelyet.

Mihály közeledett az ötvenhéthez, Józsika is betöltötte már a tizennyolcat. Mihály egyre többet merengett a múlton, a régi emlékek sorra felelevenedtek benne. Mi értelme volt az életének? Sajnos a dolgok nem teljesen úgy alakultak, ahogy ő elképzelte. Még mindig hitt a kommunista eszmékben, de a kivitelezés nem úgy történt és történik, hogy attól az emberek jobban éljenek. Már Sztálinba vetett hite is megingott, igaz, ezt még saját magának is félt bevallani. Otthon biztosan jobb lenne, ha már így alakult minden, meg is tudná lovagolni a múltját. Itt legjobb esetben is egy egyszerű, hatodrangú mérnök maradna. Otthon még lehetne pár éve a munkában, mint szovjet emigránst, Rákosi rendszere megbecsülné.

– Józsika, mi lenne, ha hazamennénk Magyarországra? – vetette fel az apa egyik este vacsora közben a fiának.

– Szegény anya beszélt velem erről – válaszolt bizonytalanul a fiú.

– Igen, mi is szóba hoztuk vele ezt egyszer-kétszer.

– Én azt hiszem, szívesen mennék, bár a barátaim hiányoznának. Nagyon izgat, hogy milyen lehet otthon, ahol soha nem jártam.

– Komolyan gondolod? Tudod, ha egyszer belevágunk, nem lenne jó visszakozni.

– Te is mennyi mindenbe belevágtál, négy hazád is volt. Biztos, hogy vissza tudnánk néha járni, és nem kéne mindenkit elveszítenünk. Igaz, te már csak Aljosa bácsival és Nagyezsda nénivel tartasz közelebbi kapcsolatot.

– Az iskolát most mát mindenképpen itt fejeznéd be.

– Persze, otthon másképpen is vannak a dolgok, nyolc osztály után jön a gimnáziumi négy év. Itt meg már ősszel mehetnék egyetemre. Nem világos, hogy honnan folytathatnám.

– Kialakul majd, ha tényleg úgy adódik. Ezzel ráérnénk akkor foglalkozni.

 

Mihály 1952. január végén rászánta magát a cselekvésre. Felkereste a belügyi szerveket, előtte papírra vetett egy hosszú kérelmet. Ebben részletesen megfogalmazta, hogy miért menekült el Magyarországról a proletárdiktatúra bukása után, kitért arra, hogy mivel Kelet felé nem volt lehetősége menekülni, kénytelen volt Nyugat felé venni az irányt, de mindvégig az lebegett a szeme előtt, hogy népi demokratikus államban szeretne igazán élni, és azért dolgozni. Brazíliában és az USA-ban is megtalálta a vele azonos nézeteket valló elvtársakat, és amikor felkínálták neki a Szovjetunióba település lehetőségét, ő és felesége habozás nélkül élt vele. Most végre eljött a lehetőség, hogy visszatérhessen hazájába, és hátralévő éveiben még kivegye részét a szocializmus építéséből. Mivel Józsika már nagykorú volt, külön kérvényt fogalmazott meg nevében édesapja, de együtt adták be a papírokat elbírálásra.

– Mit gondolsz, apa, mikor kapunk valami választ? – kérdezte Mihályt fia, úgy két héttel az okmányok beadása után.

– Nem tudom, fiam, a hivatalok nem dolgoznak túl gyorsan. Annyit tudok, hogy nemcsak rajtuk múlik, a hazatelepüléshez a magyar hatóságoknak is hozzá kell járulnia. Várunk, aztán meglátjuk.

– Tudod, én nem hiszem, hogy ne sikerülne. Az itt tanuló magyar ösztöndíjasok közül már sokan megnősültek. Ők is hazavihetik feleségeiket minden baj nélkül.

Az ötvenes években nagy divat volt, hogy a Szovjetunióban tanuló diákok onnan hoztak maguknak feleséget. A külföldi állampolgárokkal való házasságkötést már nem tiltották, legalábbis az úgynevezett testvérországok. A frigyre lépéseknek két alapvető oka volt. Az orosz nők tényleg jó szeretők voltak, és jobban alávetették magukat férjeik kénye-kedvének, nem voltak még annyira emancipáltak, mint a nők Nyugaton. A másik ok az volt, hogy az ilyen házasság segítette az előrejutást a munkahelyeken, anyagi, pozícióbeli előnyökkel járt.

Mihály azért nem volt annyira biztos a végkifejletre vonatkozóan. Idegesítette a várakozás, a bizonytalanság. De a kocka el volt vetve. A hatóságok tudomására hozta szándékát. Andrej, aki még a háború előtt intézte adminisztratív ügyeit, nem volt sehol. Nem volt más se, aki személyesen odafigyelt volna dolgaira, aki felkereste volna időnként.

Úgy tűnt, a tél lassan enged szorításából. Egyik este Zsukovék meghívták Mihályt magukhoz. Ez volt az első alkalom, hogy Mihály egyedül ment hozzájuk vendégségbe. Több mint két hónap telt el a temetés óta, és a házaspár úgy gondolta, hogy vár a meghívással, hadd csituljon a férfi felesége elvesztése felett érzett fájdalma.

– Örülök, hogy látlak, Misa – kezdte a beszélgetést Aljosa, miután hellyel kínálta vendégét.

Nagyezsda a konyhában foglalatoskodott.

– Én is akartalak már látni titeket, ha még egy kis ideig nem jelentkeztek, én kerestelek volna meg benneteket.

– Hogy boldogulsz egyedül? Most, hogy szegény Kátya nincs többé.

– Megvagyunk, a fiam is segít a lakásban, képzeld, már egy-két ételt is el tud készíteni.

– Ezt a tragédiát mi is nehezen emésztjük meg. Nagyezsda nagyon ragaszkodott a feleségedhez.

– Tudom, de így rendelte sajnos a sors. Józsika nagyon el van keseredve.

– Az idén befejezi a tanulmányait. Döntöttetek, hogyan tovább?

– Nos, Aljosa, el kell mondanom neked valamit. Lehet, hogy hazamegyünk.

– Hm, nekem is eszembe jutott már, hogy esetleg gondoltok erre. Végül is miért ne, téged szerintem tárt karokkal fogadnának, és valljuk meg, csak így magunk között, nálatok azért könnyebb az élet.

– Nézd, én ott születtem, két testvérem még él, mint tudod. Nem tagadom, vágyom haza. Csak…

– Tudom, félsz az ügyintézéstől, hogy felhívod magadra a figyelmet, és a dolgok esetleg nem úgy sikerülnek.

– Igen, van bennem egy ilyen érzés. Az igazság az, hogy a dolog már folyamatban van.

–Szerintem feleslegesen aggódsz, kölcsönösen utazgatnak szakemberek innen oda, onnan ide. Sok ösztöndíjas tanul nálunk nemcsak tőletek meg az európai országokból, hanem még Kínából, Mongóliából és Észak-Koreából is. Bár ott most nehéz idők járnak, nem tudott az egész országban győzni a népi hatalom az amerikaiak miatt. De majd ott is véget ér a háború a mi győzelmünkkel.

– Én is úgy gondolom, hogy nem lesz semmi baj, de azért csak idegesít ez a várakozás.

– Mikor adtátok be a kérelmet?

– Lassan két hónapja. Budapest döntésétől is függ a dolog.

– Én nem nagyon izgatnám magam. Fogunk mi még nálatok vendégeskedni, remélem, meghívsz minket.

– Ezer örömmel, ha a dolgok rendeződtek, várlak titeket.

– Hol szándékozol otthon letelepedni? Gondolom, nem abban a faluban, ahonnan eljöttél? Ott nem lenne munka számodra.

– Persze, mindenképpen Budapesten. A falumba meg hazajárhatnék néha hétvégeken meg szabadságra. Semmiképpen nem megyünk addig, amíg a fiam be nem fejezi itt az iskolát. Az is kérdéses, hogy hogyan tovább, otthon van általános és középiskola, a kettő összesen tizenkét év. Nem tudom, hogyan fogadják el az itteni tanulmányokat, kell-e vajon még iskolába, gimnáziumba járnia, mielőtt egyetemre mehet.

– Hát, lesznek megoldandó kérdések, de szerintem minden hamar rendeződni fog. Aztán, ne félj, szavadon foglak. Nem úszod meg, elmegyünk hozzátok.

Nagyezsda közben behozta a vacsorát. Bor és vodka is került az asztalra. Mihály tizenegy óra körül ment haza, jó kedve volt.

 

Április végén Mihályt és fiát behívatták a belügyi szervek. Közölték velük, hogy hazatelepülésüket engedélyezték a szovjet hatóságok, és megjött a magyar jóváhagyás is, ami szerint hazatérhetnek, és a budapesti letelepedés is zöld utat kapott. A fővárosi pártbizottság ki fog utalni egy tanácsi lakást is. Az év végéig dönthetnek, hogy mikor hagyják el az országot.

Mihály megnyugodhatott, szándéka nem okozott bonyodalmakat, kellemetlenségeket. Rövidesen azonban lelki állapotát ismét felkavarták az előtte álló események. Hogyan is lesz odahaza? Hogy fogadják? Milyen állást fog kapni? Milyen lesz a testvéreivel történő viszontlátás? Harminchárom év telt el azóta, hogy eljött. Nem volt már fiatal, már nem kezelte olyan könnyen az újat. Józsika sokkal nyugodtabban aludt, mint édesapja. Gyakran beszélgettek arról, hogy miként is lesz otthon.

Józsika júniusban megkapta bizonyítványát, ha maradnának, ősszel itt egyetemre mehetne.

 

A vonatjegyek június 21-ére, az év leghosszabb napjára szóltak. Három bőrönddel mentek ki a pályaudvarra, könyveiket és egyéb kisebb mozdítható tárgyaikat teherpoggyászként adták fel. A Kijevi pályaudvar Moszkva legnagyobb pályaudvara. Magyarországra is innen indulnak a vonatok. A jegyek első osztályra szóltak, ami azt jelentette, hogy csak ők ketten voltak a hálókocsi kupéjában. Az utazás harminchat óráig tartott. Nagyot dobbant Mihály szíve, amikor a vonat hirtelen megrándult és elindult. Útban volt hazafelé, mégis úgy érezte, hogy az ismeretlen felé tart. A kocsikísérő időnként meleg teát hozott. Kijevben éjszaka állt meg a vonat. Az étkezőkocsiba is többször átlátogattak, ettől az idő is jobban telt, az ételválaszték viszont meglehetősen szegényes volt. Próbáltak aludni, mély álom nem jött a szemükre, de félálomban átszunyókálták az utazás jelentős részét. Már délután volt, amikor Csapra értek, itt a vonat hosszasan időzött, ugyanis a szovjet nyomtáv a síneknél szélesebb, mint Európában. A kocsikat felemelik, és keskenyebb nyomtávú kerekekre helyezik át. Mihálynak eszébe jutott, hogy a nyugat felől fújó szél már Magyarországról jön. A vámvizsgálat nem volt túl szigorú, az útleveleket viszont alaposan megnézték. A jó háromórás várakozás után a vonat újra megindult, füttyszó jelezte, amikor átlépte a határt. Záhony következett. Elolvasták a latin betűs állomástáblát: ZÁHONY.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.