8 ok, amiért az írásnak gyógyító ereje van

Ne a terápiás hatás miatt írjunk, hanem bízzunk abban, hogy az írásból gyógyulás fakadhat számunkra! Valahogy ekképp lehetne summázni mai posztunkat, amely a tekintetben mindenképpen rendhagyó, hogy sok szakértő hangsúlyozza: akinek gondjai vannak az életében, az előbb járjon terápiára, oldja meg azokat, és csak azután kezdjen írni. Vagyis semmiképpen ne keverje a kettőt. Ezzel Könyv Guru is egyetért, ám úgy véli, érdemes elgondolkodni azon, miképp válhat gyógyító erejűvé az írás (különösen a memoárírás), milyen folyamatok játszódnak le ilyenkor az íróban, és mire kell ilyenkor kiváltképp ügyelnie.

Miért gyógyíthat az írás?

… mert segít megtalálni a “sztorit” az életünkben:

Amikor átéljük, vagy csak úgy visszagondolunk rá, többnyire megoldatlan, nehéz, közömbösnek tűnő vagy épp örömteli élethelyzetek folyamaként látjuk az életünket. Ha azonban leírjuk vagy megírjuk – mármint nem naplóba, hanem utólag, reflektálva, végiggondolva -, akkor hirtelen olyan történetté válik, amelynek íve, értelme, tanulsága van. Ezáltal pedig megérthetjük, és – ami még fontosabb – jobban irányíthatjuk, befolyásolhatjuk is az életünket (főleg, ha nem a 80. születésnapunk után kezdünk bele az írásba). Más szóval: az írás segít a káoszból narratívát csinálni.

… mert segít fölülről nézni az életünkre:

Ennek az írásos feldolgozási munkának a további hozadéka, hogy segít fölülről nézni az életünkre, hogy távolságot tudjunk tartani az átéltektől  – akár jó, akár rossz dolgok is voltak azok. Nem nehéz belátni, hogy milyen gyógyító hatással lehet ránk az, ha végre nem pörgünk állandóan ugyanazokon a gondokon, sérüléseken, megaláztatásokon, hanem kívülről tudjuk szemlélni őket. Ez a feldolgozás egyik bevett útja. Ahogy Louise DeSalvo New York-i irodalmár és kreatívírás-oktató fogalmaz a témában publikált könyvében:

az írás élesztőként hat az életünkre,

hiszen az érzelmek, az átéltek újragondolása, újraélése egyben át is formálja azokat.

… mert olykor a szó szoros értelmében életmentő lehet:

Az életünkön való rendszeres, rendszerezett gondolkodás nem csupán azért jó, mert segít felfedezni a legrejtettebb vágyainkat, érzelmeinket, félelmeinket és küzdelmeinket, egyszersmind szembesít bennünket hibáinkkal, rejtegetett gyengeségeinkkel. Hanem azért is, mert segít egy biztonságos, nyugodt, örömteli, stresszmentes zugot is találni, ahol végre kibeszélhetjük ezeket, ahol nem kell félnünk, szégyenkeznünk. Számtalan példa van arra, hogy az írás milyen felszabadító erővel erejű lehet a belső feszültségektől, a környezet nyomásától szenvedő szerzőre. Akkora erővel, hogy az végső soron az író életét is megmentheti. Az írásnak erről a megmentő erejéről Könyv Gurun a közelmúltban Krencz Nóra elsőkönyves írónő is beszámolt a vele készült interjúban.

… mert erősíti az immunrendszert:

Igen, bármennyire is furcsán hangzik itt egy ilyen orvosi kifejezés, az írásnak tudományosan kimutatott egészségügyi hatása van. Legalábbis azt állítja alapos kutatásaira hivatkozva James Pennebaker amerikai szociálpszichológus, hogy a saját érzelmeinkről, a minket ért stresszről írva fokozottabb működésre sarkalljuk immunrendszerünket. Asztmás, reumás, sőt HIV-vírussal fertőzött emberek esetében is ki tudták mutatni a múltfeltáró írás és az immunrendszer “erősödésének” kapcsolatát. Pennebaker szerint ezzel akár a pszichoterápiákhoz mérhető hatást lehet elérni. A feltételes mód természetesen indokolt, hiszen nem felírható gyógyszerként működik ez a folyamat, egyénenként eltérő lehet a kiváltott reakció, de ha csak arra gondolunk, hogy egy önfeltáró – a múlt negatív élményeit feldolgozó – belső munka milyen lelki terheket vehet le az ember válláról, aligha nehéz belátni, hogy ennek számottevő fiziológiás hatása is lehet.

… mert az önvallomás terápiás hatású:

Bizonyára sokan tapasztalták, hogy bizonyos dolgok, tettek megvallása, mások számára feltárása gyógyító erejű lehet. Ez a felszabadító érzés azonban elsősorban akkor várható, ha a vallomás őszinte volt. Nem feltétlenül “bűnök” bevallására kell azonban itt gondolni, és nem is csak a saját viselt dolgainkra, hiszen sokszor egy titkolt családi dráma, egy “mérgező” barátság történetének a feltárása is vallomással érhet fel.

Éppen ezért nem árt vigyázni is az őszinteséggel! Mert bármennyire is gyógyító hatásúnak élhetjük meg a feltáró írás folyamatát, ha szélesebb közönségnek szánjuk a művünket, akkor járjunk el fokozottan etikusan, és vegyük figyelembe mások érzékenységét, mert

a terápiás hatásokat könnyen lenullázhatja, ha a szöveg miatt a bíróságra kell mennünk, esetleg elveszítjük a barátaink, szüleink szeretetét.

(A memoárírás etikájáról ebben a posztunkban beszéltünk részletesebben.)

… mert növeli az önbizalmat:

Az írás, de különösképpen a memoárírás aktusa tulajdonképpen az önmagunkba vetett bizalom jele. Ugyanis azáltal, hogy a nyilvánosság számára összefoglaljuk az életünk legfontosabb üzenetét, a minket ért negatív és pozitív hatásokat, élményeket, ez annak a jele, hogy hiszünk abban, az életünk és tapasztalataink értékesek mások számára. Az önbizalom növekedése pedig az élethez való hozzáállásunkat is megváltoztathatja, új, kreatív energiák fakadhatnak ebből, új célokat és értelmet találhatunk magunk számára.

… mert bizonyos személyiségek fejlődéséhez különösen hatásos eszköz:

Pszichológusok szerint bizonyos személyiségeknek kifejezetten jót tesz az írás, elsősorban a félénk, visszahúzódó, nehezen megnyíló embereknek. Sokkal könnyebb ugyanis a “láthatatlan”, elképzelt olvasóknak mesélni a viselt dolgainkról, mint valakinek személyesen. Ez főleg kényes szituációk esetében érvényes, amikor amúgy is nehezünkre eshet a dolgok kimondása. Ilyenkor azonban – ajánlják szakértők – nagyon jól jön, ha elképzelünk egy számunkra kedves vagy tekintélyes valakit (például egy családtagot, jövendőbeli unokát, vagy egy kedves tanárt), mert “neki” könnyebb megfogalmazni azt, ami a szívünket nyomja. Ha pedig ez a kis trükk beindította a gondolataink folyamát, máris beindulnak a fentebb már taglalt gyógyító folyamatok.

… mert az írás az olvasóját is gyógyítja:

Fájdalmas élményekről írni nemcsak a szerzőnek lehet hasznos, hanem hasznos lehet az olvasó számára is. Mert az írás nemcsak az íróját gyógyíthatja, hanem az olvasót, egész kultúránkat is. A fájdalom, igazságtalanság, megalázás, visszaélés vagy más egyéb, megrázó élmény könyvvé válva másokat is mozgósít, hogy ne tűrjenek ilyeneket, hogy tegyenek azért – például a saját életükben -, hogy ilyesmi ne történhessen. Olyasféle hatása lehet így egy írásnak, mint egy vízbe dobott kőnek, amelynek a hullámai messzire eljutnak.

 

Mit tegyünk, hogy minél hatékonyabb legyen a gyógyulás?

Ne várjunk az “alkalmas” időre!

Mindenféle várakozás lemeríti a kreatív energiáinkat, az alkotás viszont növeli azokat – hangsúlyozza könyvében a már idézett Louise DeSalvo. Tehát nem érdemes azzal nyugtatnunk magunkat, hogy addig nem kezdünk bele az írásba, amíg például felnőnek a gyerekek, befejezzük ezt a nagy munkát, meglesz az alkalmas hely/körülmény az írásra, stb. Ezek a kifogások mind csak arra jók, hogy elodázva a szembenézést, elszalasszuk a megfelelő alkalmat is a katartikus gyógyító élmény átélésére.

Ha szükséges, kérjünk segítséget szakembertől!

Könnyen elképzelhető, hogy olyan megrázó dolgokról kell írunk, amelyek agyonnyomnak minket. Ha ilyen súlyos múltat kell feldolgozni, akkor érdemes az írás ideje alatt segítő szakembert (pszichológust, pszichiátert) felkeresnünk. Különösen akkor, ha már eleve nem vagyunk biztosak abban, hogy a feltörő érzéseket, élményeket képesek vagyunk elviselni egyedül is.

Osszuk meg az írásunkat értő hallgatósággal!

Bár számos olyan vélemény ismert, amely szerint az író megjelenés előtt ne olvastassa el senkivel a szövegét, az önfeltáró folyamat esetében érdemes lehet kivételt tenni. Feltéve, ha találunk olyan, minket jól ismerő és a bizalmunkat bíró személyt, aki nyitottan áll a művünkhöz.

A jó hallgatóság többféleképpen is katalizálhatja a gyógyító folyamatot.

Például segítheti a reflexiónkat irányított kérdéseivel, felhívhatja a figyelmünket a zavaró ugrásokra, rámutathat, hogy hol kellene jobban kifejteni a mondandónkat, vagy felhívhatja a figyelmünket életünk olyan rejtett “mintázataira”, amelyeket magunktól nem vennénk észre.

 

Hogyan írjunk, hogy terápiásan (is) hasson ránk?

Néhány módszertani ötlet, hogy az írás terápiás hatásából maximálisan profitálhassunk:

  • Írjunk rendszeresen, nyugodtan, ellazultan;
  • Alaposan figyeljük meg, milyen változások mennek végbe, milyen érzelmek születnek bennünk az írás hatására;
  • Fogadjuk el magunkat és írásunkat olyannak, amilyen, és ne ítélkezzünk fölötte;
  • Legyünk türelmesek önmagunkkal, ennek érdekében pedig írjunk rutinszerűen;
  • Használjuk az egyes szám 3. személyű írásmódot, mert az eseményeknek, gondolatok ez a fajta eltávolítása a kutatások szerint jobban segíti a terápiás hatást, mint az egyes szám első személyű írásmód. (Az egyes szám első és harmadik személyű írásmód közti különbségekről ebben a posztunkban olvashat részletesebben.)
* * *

A legfontosabb szabály azonban, ahogyan azt a bevezetőben is hangsúlyoztuk, és amint azt számos szakértő megállapítja: ne írjunk kifejezetten terápiás céllal! Az író ne öngyógyító céllal kezdjen írni, mert az ilyesfajta mű nem közönségnek való. Ha viszont írunk az életünkről, a múltunkról, akkor legyünk tudatában, hogy ennek mennyi terápiás hatása lehet, és hagyjuk, hogy ezek érvényesülhessenek is bennünk.

Borítókép: Hannah Wei / Unsplash.com