„A nehéz történelmi időszakok próbára tehetik az ember önazonosság-tudatát”

„Visszaemlékező családtörténeti művet akkor érdemes írni, ha annak a szűkebb rokonságon kívül mások számára is értelmezhető tanulsága van, vagy olyan eseményekről számolnak be benne, amelyek nem ismertek, vagy épp az ismert történetet gazdagítják személyes aspektusokkal.” Ekként vélekedik Dr. Mayer János az általa szerkesztett, az édesapja memoárját tartalmazó kötetről. A Személyes Történelem kiadónál nemrég megjelent „Én már választottam hazát…” Egy bácskai családtörténet és más, összegyűjtött írások című könyv szerkesztője az interjúban arról is beszél, hogy milyen tanulságai lehetnek a mai olvasók számára édesapja 70-80 évvel ezelőtti emlékeinek, melyik felidézett családi történet érintette a legmélyebben, illetve a kötet megszerkesztése után mit csinálna másképp, ha a saját visszaemlékezéseit kellene megírni.

Az előszóban azt írja: nem gondolja, hogy a családjuk története „a számtalan tragédiával terhelt 20. században különösebben rendkívüli volna: sok család a miénknél nagyobb sorscsapásokat is kénytelen volt elviselni”. Ha mégis ki kellene emelnie egy olyan részletet, amely az Ön édesapja látásmódja miatt unikálisnak tekinthető (más által így még fel nem dolgozott) a hányatott bácskai történelemben, akkor melyik lenne az?

A Trianon után Jugoszláviába került németség sorsa általában sem nagyon ismert Magyarországon, a Bácska azonban az ő történetükön belül is külön világ, hiszen itt egyáltalán nem volt ritka az sem, hogy akár egy településen belül békében élt egymással három nemzetiség (magyar, német, délszláv), akik – miközben nyelvükben, kultúrájukban, mentalitásukban különböztek is egymástól – valahol összetartoztak. A második világháborúig a Bácskában egyszerre lehetett magyar hazafinak és német nemzetiségűnek, anyanyelvűnek lenni anélkül, hogy ez lelkiismereti konfliktust okozott volna. A háború idején viszont a németséget választás elé állították: nem lehetett valaki egyszerre „jó német” és „jó magyar”.

Ez a választási kényszer még családon belül is komoly konfliktusokat okozott, és nem is mindenki adott rá azonos választ. Mindez a vegyes lakosságú Bezdánban talán még erősebb összeütközéseket hozott, mint mondjuk, a homogén német falvakban. Dédapám úgy akart magyar lenni, hogy német gyökereit se veszítse el: még a vitézi címért és vele járó birtokért cserébe sem volt hajlandó magyarosítani a nevét, semmiféle közösséget nem vállalt azonban a nemzetiszocializmussal és a Volksbunddal, sőt az általuk megtévesztett két fiát is kitagadta, pedig emiatt sok megaláztatást és csúfolódást kellett elszenvednie.

A család ennek ellenére sem kerülhette el a kollektív büntetéseket; a titói Jugoszláviában a magyar hazához való hűség épp annyira bűnnek számított, mint a német megszállók kiszolgálása. Így a családnak 1946-ban lényegében mindenét hátrahagyva kellett elmenekülnie lakhelyéről, ami a a sajátos faluközösséghez és életformához kötődő ember számára óriási tragédia lehetett. Pedig ekkor már túl voltak a szomorú eseményeket hozó 1944-es esztendőn, amikor rövid időn belül kellett számos sorcsapást elviselni anélkül, hogy feldolgozhatták volna azokat: a német megszállás és SS-toborzás, a front előli menekülés (és vele a család szétszakadása), a partizánok tömegmészárlása, a polgári lakosok kényszermunkára hurcolása, a németek koncentrációs táborokba zárása, a közelben zajló harci cselekmények külön-külön is emberpróbáló események voltak, s akár a véletlen révén is áldozattá lehetett válni. Ezen körülmények között is élni kellett tovább, egyben kellett (volna) tartani a családot. A menekülés és a magyarországi újakezdés ennek a lehetőségét teremtette meg.

Az édesapja által elmesélt történetek közül melyik volt az, amelyik Önt személyesen a legmélyebben érintette (akár családi, akár egyetemes vonatkozása miatt)?

Magának édesapámnak és az egész családnak sokáig kibeszéletlen traumát jelentettek az 1944. november 3-i események, amikor Bezdánban a Tito-partizánok több mint száz ártatlan magyar és német embert gyilkoltak meg, köztük dédnagyanyám öccsét is, és nem sokon múlt, hogy dédapám nem került az áldozatok közé. Az először csak a hozzátartozók által elföldelt áldozatoknak sokáig tisztességes sírja sem lehetett, a gyilkos „felszabadítókat” pedig a rendszer piedesztálra emelte. Kisgyerekként szörnyű látvány lehetett a fertőzésveszély miatt kihantolt halottak újratemetése; apám később is sokat mesélt róla, hogy az akkor érzett szúrós szagot soha nem tudta elfelejteni. A délvidéki tragédiáról azóta persze több irodalmi és történeti feldolgozás is született, de még mindig nem tudunk eleget róla.

Kiknek szánja az alapvetően családtörténeti művet? Mit gondol: kiknek lenne érdemes mindenképpen elolvasni?

Mindenképpen azoknak, akik érdeklődnek a bácskai, délvidéki régió története iránt, főleg ha a história „alulnézetből” is izgalmas számukra. De ugyanígy érdekes lehet a magyarországi németek történetével foglalkozóknak is, a könyv ismereteiket új nézőpontokkal gazdagítja. Viszont szerintem arra nézve is tanulságos olvasmány, hogy a nemzethez / nemzetiséghez való tartozás mennyire bonyolult dolog, és a nehéz történelmi időszakok mennyire próbára tehetik az ember önazonosság-tudatát is. Felfogható a könyv akár a hagyományos család melletti állásfoglalásnak is; hogy főszereplői a legnagyobb tragédiákat túl tudták élni, abban a család összetartozásának meghatározó szerepe volt. Arra is gondolok a sorait olvasva, amikor manapság élhetetlen országról, elvándorlásról hallok, hogy hol vannak a mi nehézségeink nagyszüleinkéhez és dédszüleinkéhez képest! A kötet főszereplőinek hihetetlen erős kötődése volt a családhoz, a faluközösséghez, de a (magyar) hazához és a nemzethez is, amely a nehéz időkben is megmaradt.

Most, hogy megszerkesztette édesapja családtörténetét, emlékeit, hogy látja, ha Önnek kellene írni egy hasonló művet, mit csinálna másképp?

Szerintem visszaemlékező családtörténeti művet akkor érdemes írni, ha annak a szűkebb rokonságon kívül mások számára is értelmezhető tanulsága van, vagy olyan eseményekről számolnak be benne, amelyek nem ismertek, vagy épp az ismert történetet gazdagítják személyes aspektusokkal. Az én életemben – szerencsére – nem voltak ilyen súlyú sorsfordító események, így nem hiszem, hogy memoárt kezdenék írni. De nem gondolom, hogy nagyon másképp járnék el, mint apám tette: ő is igyekezett utánajárni a régió történetének, a művében feldolgozott időszak nagypolitikai összefüggéseinek, és az akkori lehetőségekhez mérten a kérdés szakirodalmát is tanulmányozta. Az más kérdés, hogy kéziratának elkészítése óta könnyebben elérhetők bizonyos levéltári források, amelyek alapján olyan történeti munkák is születtek, amelyek révén egyes adatokat pontosítani lehetett. Talán csak annyit változtatnék a helyében, hogy újra végigjárnám az említett helyszíneket (a könyv szerkesztése idején jártam is Bezdánban), és jobban meghallgatnám más szemtanúk vonatkozó élményeit is. A meglévő anyag szerkesztésében a családtörténet gerince adva volt, ezt apám elég jól átgondolta. Az ehhez csatolt egyéb írások esetében kellett inkább válogatni; olyanokat próbáltam a kötetbe szervezni, amelyek kapcsolódnak a fő vonalhoz, vagy önmagukban is érdekes anyagok.

Mint az előszóban írja, édesapja nem nagyon engedte másnak a szöveg gondozását, így csak a halála után lehetett elvégezni a szükséges szerkesztési, pontosítási feladatokat. Ez okozta a legnagyobb dilemmát, nehézséget a szerkesztés során, vagy volt esetleg más, megoldandó probléma? És ha igen, miként lendült át rajta?

Nyilván kellett a szövegen alakítani, hiszen itt-ott önismétléseket, kisebb-nagyobb hibákat is tartalmazott. Mindenfajta szöveggondozás nagy dilemmája az, hogyan lehet úgy a szöveghez nyúlni, hogy hiteles, a szerzőre jellemző maradjon, de a hibáit is javítsuk. Én arra törekedtem, hogy az eredeti szöveghez – a nyilvánvaló hibákon túl – minél kevesebbet nyúljak, a tévedéseket, pontatlanságokat, kiegészítéseket inkább a jegyzetekben próbáltam elhelyezni. Persze saját kutatásaim révén a családfa egyes részeiről, a família eredetéről ma már többet tudok, mint apám a megírás idején, de ebből csak annyit csempésztem a szövegbe, amennyi a megértéshez szükséges lehet. Ebből majd önálló publikáció születik, amelyhez az inspirációt egyértelműen az apám szövegével való foglalkozás adta.

Az okozott időnként nehézséget, amikor kiderült, hogy a szövegben leírt esemény nem történhetett akkor és úgy, ahogy apám leírja. Néhány esetben nevekre nem emlékezett pontosan, máskor eltérő időben történt események mosódtak össze az emlékezetében, amin egyébként nincs mit csodálkozni. Az ilyen problémákat jeleztem a jegyzetekben, a főszövegen csak akkor módosítottam, ha látszott, hogy a tévedés elírásból vagy félreértésből adódott. Továbbá bizonyos fokig probléma volt, hogy a kötetbe felvett szövegek nagy része 18-20 éve vagy még régebben keletkezett, és akkor könnyen érthető, mára nem egyértelmű aktuális utalásokat tartalmaztak, amelyeket időnként jeleznem kellett.

Összességében azért azt kell mondanom, hogy magával a szöveg gondozásával kevés problémám volt, inkább azt éreztem fontosnak, hogy apám szövegét azok számára is érthetővé tegyem, akik a magyarországi németség történetével és a bácskai viszonyokkal nincsenek eléggé tisztában. Apám maga is magyartanár, jó tollú, publikáló ember volt, így stilisztikai változtatásra kevesebb szükség volt, legfeljebb az élőbeszédszerű, anekdotázós kiszólásait, érzelemnyilvánításait nyesegettem egy kicsit, például talán túlzottam hajlamos volt a mondat végén három pont használatára, amikor ez nem volt feltétlenül indokolt.

Hogyan talált kiadót a kötethez, és mik azok a tapasztalatok, amiket a kiadási folyamattal kapcsolatban meg tudna osztani azokkal, akik hasonló témájú művet szeretnének publikálni?

A visszaemlékezések egy részét közölte a Bajai Honpolgár c. folyóirat (akkor ehhez nekem még semmi közöm nem volt), apám részéről ezzel a kérdés le volt zárva, pedig többektől is kapott biztatást a könyv formában történő megjelentetésre, de a megvalósításhoz nem volt meg az ereje. A kiadatás ötlete a halála (2008) óta már motoszkált a fejemben, de sokáig én sem jutottam közelebb a megoldáshoz. A magánkiadáshoz nem volt meg a kellő anyagi erő, másrészt abban az esetben a terjesztésről is nekünk kellett volna gondoskodnunk, így mindenképpen valamilyen kiadóban gondolkodtam. Az elmúlt években több kiadóval és szerkesztőséggel is kapcsolatban álltam; voltak, akik nem láttak benne fantáziát, máshol nem tudtunk egyről a kettőre lépni, így egy időre a kérdés lekerült a napirendről.

Körülbelül két évvel ezelőtt kezdtem megint erre gondolni, amikor az egyik nagy kiadó megjelentetett egy bajai témájú (szintén gyermekkori élményen alapuló) naplószerű visszaemlékezést, amely terjedelmében jóval kisebb és – szerintem legalábbis – kevésbé izgalmas anyag volt. Akkor arra gondoltam, ha azt ki lehetett adatni, talán nekem is sikerülhet mindez apám szövegével. Aztán egy véletlen folytán találkoztam a Személyes történelem sorozat egy másik darabjával, amely ugyancsak „sváb” témát dolgozott fel, és akkor gondoltam, hogy ebben a műhelyben nekem is lehet keresnivalóm. Az interneten rákerestem a kiadóra, elérhetőségeikre, majd elküldtem nekik a szöveg egy nyers változatát. Az már külön meglepetés volt, hogy a kiadó vezetője az a Soós Gábor, akivel egyetemi éveink óta jól ismerjük, de az utóbbi két évtizedben némileg szem elől tévesztettük egymást. Innen már könnyebb volt megállapodni a kiadás feltételeiben, és jó háromnegyed év múlva már kezembe vehettem a kész könyvet. Mondanom sem kell, hogy nagyszerű érzés volt – főleg, hogy a megjelenést édesapám születésének 80., halálának 10. évfordulójához sikerült időzíteni.

A kötet végén felsorolt támogató szervezetek és személyek is jelzik, hogy sokan tartották fontosnak a megjelenését. Mit gondol, elsősorban mi az, ami miatt jelentősnek érezték édesapja írásait?

Itt több dolog is szerencsésen összetalálkozott, és ehhez el kellett jutni 2018-ba. Egyrészt édesapám lakhelyén és Baja környékén általában is köztiszteletben álló, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező személy volt, sok tanítvánnyal. Szakfelügyelőként sok fiatal tanár pályájának adott fontos inspirációkat és ötleteket, ugyanakkor elég kevés emlék maradt utána. Másrészt a könyv nemcsak róla és a családról szól, hanem azon településekről is, ahol megfordult, és talán ezért sem zárkóztak el a támogatástól. Annak ellenére, hogy apám széles körben ismert személy volt, a családtörténet kevesek számára volt ismert, sőt sokan sváb származását sem tudták róla, holott soha nem tagadta azt. Úgy gondolom, sokan hálával és tisztelettel emlékeznek rá, és bár életében viszonylag kevés elismerést kapott, így tudják kifejezni ezt.

Ezen túl – talán nem szerénytelenség erre is utalni – sokak támogatása már nekem szól: Baján elég sok sikeres rendezvényt szerveztem, előadást tartottam, egy sokak által kedvelt lapot (Bajai Honpolgár) szerkesztek. Így talán azt is tudják rólam, hogy ha támogatást keresek valamire, van esély rá, hogy abból valami értékes születik. Nagyon fontos, hogy ezt a bizalmat sikerült kialakítani, mert ha ez nincs, akkor most valószínűleg nem lenne miről beszélgetnünk. De az is igaz, hogy a bajaiak, bácskaiak nagyon erős lokálpatrióták, és szívesen áldoznak a környék múltját bemutató kiadványokra. Ez a kötet pedig ebbe sorba is szépen illeszkedik. Remélem, lesznek elegen olyanok, akik elolvassák, hiszen minden kiadvány elsősorban az olvasók számára készül.