„A papír sem olyan türelmes, mint gondolnánk”

„A könyv tele van olyan eseményekkel, amiről azt hisszük, csak véletlenek. De a véletlennek is megvannak a maga törvényei – csak nem ismerjük őket” – hangsúlyozza Naszvadi József, akinek a napokban jelent meg Proliregény – Emlékezni szabad, ugye? című visszaemlékezése, korrajza. A Személyes Történelem Kiadónál napvilágot látott kötet szerzője az interjúban beszél a provokatív címadásról, az önképzés lehetőségének a csábításáról, hogy miért az életének első évtizedeiről szól a könyv nagyobb része, és hogy kivel kell az emlékeit egyeztetni egy memoárszerzőnek.

Kissé provokatívnak hangzik könyvének a címe és az alcíme. Honnan jött az ötlet, hogy ezt adja? Volt más változat is?

Nem volt más változat. Ha az a kifejezés, hogy proli – hivatalosan proletár – tehát fizikai munkás, aki a munkájából él, fizikai erejét és szaktudását bocsátja áruba, mert más lehetősége nincs, akkor igen, a cím provokatív. Az alcím csak műfaji meghatározás és óvatos kérdés. Szabad még munkáról beszélni? Vagy a haszonelvű életszemlélet irányít mindent? A fizikai munka elhasználja, néha el is pusztítja a testet. Ki gondol erre? Hogy elfogult vagyok? Hát persze, hogy az!

Mi volt a legfőbb motivációja, hogy megírja az élete történetét? 

Ez a könyv nem rólam szól. Én csak megírtam. Ezt a névmást, hogy „ÉN”, csak akkor használom, ha nyelvtani kényszert érzek. Kétszer, ha jól emlékszem. Azokról szól, akik beleszülettek egy társadalmi közegbe és azt hiszik, úgy fognak élni, ahogy akarnak, pedig a körülmények kényszere irányítja őket. Észre sem veszik. Mint a mélytengeri halak. Csak egy bizonyos területen mozoghatnak körbe-körbe, vagy oda-vissza. Ahogy az életterük engedi. Ennyit a motivációról.

A gyermekkorát meghatározó élménye a szinte halálfélelemmel együtt járó, bénító dadogás. Mit tanult meg az ezzel való küzdelem során?

Nem akarok kinyilatkoztatást tenni. Nincs jogom arra, hogy bárkit megítéljek. De mindenkinek van valami olyan tulajdonsága, élethelyzete, amin szeretne változtatni, vagy megszabadulni tőle. Engem hosszú évtizedek tapasztalata tanított, de ezt majd azok fogják érteni, akik olvassák a könyvet. Nekem a dadogás volt az életem nagy problémája, ami miatt számtalanszor kényszerhelyzetbe kerültem és meg kellett értenem: így nem lehet élni. De másképpen igen. Erre törekedtem.

Azt írja, a munkásélet „olyan szellemi szabadságot biztosított, amit valószínűleg másként nem érhettem volna el”. Miben nyilvánult ez meg, és mit gondol, ma is lehetséges lenne így élni?

Mindig nagyra becsültem az iskolázottságot. Senkinek nem ajánlom, hogy csak úgy, magától nekiálljon tanulni, mert a tudás megszerzéséhez kell valami rendszer, kellenek tanárok, szigorú visszakérdezések, időnkénti ellenőrzés. Nem voltam én olyan magabiztos, mint szerettem volna.

Csak csábított a lehetőség. A tudás megszerzésének szabad lehetősége, hogy azt tanulok, amit akarok, amihez kedvem van, ami érdekel és örömöm telik benne.

Engedtem a csábításnak. A történelem és az irodalom vonzott a legjobban, talán azért, mert olyan emberközeliek. Ha ilyen témáról volt szó, nagyon sokat tudtam. Ha másról – hallgatnom kellett. „A többi néma csend.” Azzal vigasztaltam magam, hogy amit tudok, az nincs átszűrve iskolák, politikai rezsimek eszmerendszerén, amelyek tíz-tizenöt évenként változnak, az én tudásom viszont állandó. Ennyit az önképzés szabadságáról. Ma már nem vagyok biztos abban, hogy bárkinek is ajánlanám, de a kényszer és a csábítás még sokáig ezen az úton tereltek.

Kiknek szánja a kötetét? Össze tudja foglalni, milyen tanulságokkal szolgálhat az élettörténete olyanoknak, akik nem ismerik személyesen?

Azt hiszem, már említettem, hogy ez a könyv elsősorban nem személyes történet. Hogy mennyire személyes, mennyire általános, csak az tudja eldönteni, aki elolvasta. Bízom benne, hogy az olvasó nem igényli az utalásaimat és észreveszi, mi az, ami rólam szól, mi az, ami róluk. Nem kell, hogy ismerjen személyesen. Bennem fel sem merült a kérdés, hogy kinek írom a könyvet. Akik elolvassák és megértik (ők lesznek többen), azt üzenem: köszönöm, hogy szerezhettem nekik néhány boldog órát, amin sokáig el lehet gondolkodni. Akik nem értik (ők lesznek kevesebben), nekik csak annyit mondhatok: ennyi tellett tőlem.

Néhány szó az olvasóhoz: A könyv tele van olyan eseményekkel, amiről azt hisszük, csak véletlenek. De a véletlennek is megvannak a maga törvényei – csak nem ismerjük őket. Néha azt szeretnétek, ha veletek történtek volna meg, máskor örültök, hogy megmenekültetek valamitől. Most – itt – válogathattok. A valóságban soha.

Öten voltak testvérek. Meg tudta (vagy akarta) mutatni nekik (vagy más családtagjainak) a könyvének a kéziratát? Ha igen, megfogadta-e valamiben a tanácsukat, véleményüket? Volt-e olyasmi, amit csak az ő emlékeik alapján tudott felidézni?

Nagyon örülök, hogy ezt megkérdezte! Egy kis túlzással azt is mondhatnám, hogy ez a könyv a családom műve, nélkülük nem hiszem, hogy sikerült volna. Talán el sem kezdem. Öten voltunk testvérek, de már csak ketten élünk. Fiatalabb nővérem két évvel idősebb nálam, csak tőle tudtam kérdezni nagyon régmúlt eseményekről. Mi idősek könnyebben emlékszünk a régmúltra, mint a tegnapelőttre. A család többi tagja, feleségem, lányom, vejem, unokáim és a barátaik olyan technikai segítséget jelentettek, amit semmi mással nem tudtam volna helyettesíteni. Pótolni semmiképpen. A kéziratot nem kellett megmutatni senkinek, hiszen ők gépelték, szerkesztették, még lektorálták is. „Én csak megírtam.”

Mit gondol (általánosságban): egy memoárszerzőnek mennyire kellene egyeztetnie a szövegének kéziratát a szövegben érintettekkel?

Hiába gondolom, hogy a Proliregény nem szokványos emlékirat, valójában mégis csak az. Igazából korrajznak szántam, csak egy kicsit személyesre sikerült. Persze attól még lehet korrajz, attól függően, ki az, aki belekerült és miért. A szövegben személyesen érintettek többsége már nem él, de a személyiségét tiszteletben kell tartani. Őszintén szólva csak arra ügyeltem, senkit ne sértsek meg sem életében, sem holtában. Egyeztetésre nem is gondoltam.

Egy élettörténetet, visszaemlékezést sokszor nem könnyű elkészíteni, akár a nagyon nagy élményanyag súlya, akár betegségek, akár a gyorsan múló idő miatt, ahogyan többször is utal erre a szövegben. Önnek mennyi idő alatt sikerült megírnia kötetét?

Az élményanyaggal volt a legnehezebb dolgom. néha napokig nem írtam semmit, csak válogattam az emlékek között. Azzal tisztában voltam már az elején, hogy sok mindent nem írhatok le, mert a papír sem olyan türelmes, mint gondolnánk – mert vannak dolgok, amit még a papír sem tűr el – és van a többi, ami nem fér el sehol, csak válogatni lehet belőle. Így csak válogattam azt, amiről úgy gondoltam, érdemes a válogatásra. Sokkal többről nem írtam, mint amennyiről igen, talán majd később, de ezt nem gondolhatom komolyan.

Naponta három órát írtam, délelőtt fél kilenctől fél tizenkettőig. Mindezt három éven keresztül, kis megszakításokkal, ahogy a körülmények engedték.

Milyen nehézségek hátráltatták eközben, és hogyan lendült át ezeken?

Nagy nehézségeim nem voltak. Ami úgy igazából rosszul esett: egy felismerés.

Úgy zúgott el mellettem az internet világa, hogy mire észrevettem, már késő volt.

Családom fiatal tagjai igyekeztek megtanítani a kattintgatások – számomra bonyolult – rendszerére, de csak a levelezésig jutottam. Maradt a 18 db 70 oldalas spirálfüzet, azon kellett „átlendülnöm”. Az meg sikerült.

Életének melyik korszakát, eseményét volt a legnehezebb felidézni? Ha tanácsot kellene adnia visszaemlékezést íróknak, mit mondana: mi segíthet a nehéz pillanatok felidézésében?

Dehogy merek én bárkinek is tanácsot adni! Csak saját maga döntheti el mindenki – bármiről is legyen szó – mi volt fontos neki és mi az, ami felejthető. Az idő úgyis szelektál, ami marad, abból kell válogatni. Abból is csak azokat az emlékeket, ami másokat is érdekelhet, különben írni sem érdemes róluk. A többi úgyis az idő zsákmánya lesz.

Több mint 400 oldalas a kötete, és ennek több, mint a fele élete első 24 évéről szól. Megtervezte előre, miről mennyit fog írni, esetleg készített vázlatokat, jegyzeteket, vagy csak nekiült és írta?

Mindenki életének legfontosabb része az első néhány évtized. Akkorra már megteremtette az egzisztenciáját, elvégezte az iskoláit, rendszerint családot is alapított. Mondhatnám, elkezdte az élet nehezebbik részét, ezért tűnik olyan „sűrűnek” az én első huszonnégy évem is. És bíztam a holnaputánban. Nekem a holnapután munkát jelentett, nehéz fizikai munkát, amiről csak annyit írtam, amennyit érdemes. Ahhoz is hosszú évtizedeknek kellett eltelni, hogy nem „csak úgy nekiültem és írtam”, hanem évekig hordtam magamban az emlékek emlékeit, amíg megszületett a szándék. A többi ott van leírva a könyvben, aminek a terjedelme írás közben eszembe sem jutott.

Egy magánember visszaemlékezéseivel nemigen foglalkoznak a nagy kiadók. Milyen tapasztalatai voltak a kiadó keresése során?

Egyszer csak elkészült a könyv. Akkor döbbentem rá, hogy kiadni talán még nagyobb gond lesz, mint megírni. Ma már nem lehet csak úgy bemenni egy kiadóhoz és azt mondani: „Kérem, hoztam egy kéziratot, szeretném, ha kiadnák.” Ami persze régen sem volt ilyen egyszerű, de mostanában még bonyolultabb. Egy Proliregény? Már a címe is riasztóan hangzik! Ki fog velem szóba állni egy ilyen könyv kiadásáról? Annyira azért tudok bánni a „géppel”, hogy megkeressek rajta valamit. („Tán csodállak, ám de nem szeretlek!” – írtam rá, amikor megkaptam.) De azért tele voltam szorongással. Amikor odakattintottam, hogy Személyes Történelem kicsit megnyugodtam.

Az első mondat, amit a Kiadóhoz írtam az volt, hogy nem szeretek egy géppel beszélgetni.

A Kiadó azt válaszolta, hogy akkor sétáljak át hozzájuk. Ez az „átsétálni” szó minden szorongásomat megszüntette. Amikor az is kiderült, hogy néhány utcányira lakom a Kiadótól, már jó jel volt. Hiába, az a bizonyos véletlen és annak törvényei.

Átsétáltam, mindent megbeszéltünk, a többi már Személyes Történelem. Részben az enyém, részben a Kiadóé. A Kiadó profizmusa, türelme, rugalmassága és a személyes kapcsolat lehetősége végleg megnyugtatott. Most itt tartom kezemben a könyvet és rövidesen kiderül, szabad-e Proliregényt írni.