A téma az utcán hever… vagy csak heverészik

„Szerintem nagyon érdekes elgondolkodni egy-egy szó valódi jelentésén” – hangsúlyozza Mirejla Boglaar, alias Major Gabriella, akinek most jelenik meg verseskötete, a Tollászkodás (Kis játék betűkkel). A Könyv Guru kiadó gondozásában kijött kötet szerzője az interjúban mesél ihletről, játékos írói álnévválasztásról és a szóviccek katarzisáról is.

Verseskötetet adott közre, írásaira – a fülszövegben – mégsem vállalja a „vers” műfajt, mondván, azt meghagyja a költőknek. Mitől lesz költő valaki? És miben látja önmagát másnak, mint a költőket?

Ez eléggé nehéz és komoly, de nem egzakt kérdés, nem is tudom megválaszolni. Csak bátortalan nekifutású, szubjektív megközelítést vázlatolnék, hogy a téma nyitva maradhasson, továbbgondolásra készen, könnyedén.
Szóval: az értelmező szótár szerint a költő „a költészetet művelő, gondolatait, érzelmeit verses formában kifejező művész”. Továbbá köztudott, hogy az igazi költők hivatásukként írnak verset, legtöbbször bölcsészek, irodalmárok. Sokuknál már gyermekkorukban megmutatkozik a tehetségük, amit mások hamar fel- és elismerhetnek. Mindez nagy eséllyel jól megalapozza az életpályájukat, ha többször lelik örömüket a minőségi és mennyiségi alkotásban, mint mondjuk riadalmat az ihlet hiányában (gyermekeknél valószínűleg még nincs ördöggörcs…). Ha nem alapozza meg, nem ismerik fel, de grafomán az emberünk, akkor lehet még belőle mondjuk amatőr a szó lenn és fennkölt értelmében is akár. Én ide tartozom.
Azt, hogy mitől lesznek költővé az emberek, talán maguktól a költőktől kellene megkérdezni, ahogy meg is szokták.
Ugyanakkor – véleményem szerint –

körülbelül olyan a kérdés, mint hogy mitől barack a barack vagy mitől tulipán a tulipán.

Nyilván eleve benne van a tulipánság (mármint nem a barackban:), és megfelelő körülmények között tulipánná bontakozik. Kedvező körülmények között, a nekik megfelelő kertben és profi kertészek segítségével gyönyörű és egyedi virágot hozó példányokká fognak nőni – amelyekből nincs másik ugyanolyan, legfeljebb hasonló -, és amelyekre nagy valószínűséggel felfigyelnek a virágkedvelők, továbbá el- és felismerik, hogy valódi tulipánt látnak virágozni és tetszik nekik. Megnézik, a virágot esetleg hazaviszik vagy lefotózzák, lerajzolják, télen felidézik a emlékét és örülnek. Mindenekelőtt örülnek. És ki tudja, talán a tulipán is velük örül…

A scrabble betűkirakós-játékhoz hasonlítja a „rímekbe szedett szavait”, egyszersmind az olvasókat is biztatja, hogy ha kedvük kerekedik ezeket olvasva, maguk is próbálkozzanak „tollászkodással”. Volt már, hogy valaki ihletet kapott az Ön írásait olvasva/hallgatva?

Nem kaptam ilyenről még visszajelzést. Viszont azt gondolom, hogy az anyanyelvünk – és bizonyára más népek nyelve is, csak azokat nem vagy alig ismerem -, nagyon nagy kincs. Tele mélységgel, varázslattal, árnyalatokkal, amit egész életünkben tanulhatunk, nem csak azért, mert maga is mindig változik, bővül, átalakul és tele van talányokkal, meglepetéssel, zeneiséggel, játékossággal. Szerintem nagyon érdekes elgondolkodni egy-egy szó valódi jelentésén – sok szavunk, közmondásunk, kifejezésünk archaikus, szinte nem is értjük már, csak használjuk (és itt nem a mai trendi jövevényszavakból zippelt rövidítésekre és szlengre gondolok, hanem amolyan etimológiai értésre), másokat pedig használunk és egyszer csak rájövünk, milyen beszédesek. Például az egyik ilyen szó a felhő. Számomra egészen felnőtt koromig nem esett le, hogy azért felhő, mert felszáll a hő… és azért nem esett le, mert akkor már eső lenne. A magyar nyelv biztosan nem lehet „öreg” nyelv, mert tele van játékossággal. Több olyan ismerősöm van, aki mestere a szójátéknak. Teljes természetességgel ontják napi szinten a jobbnál jobb szóvicceket. A szóvicc annyiban hasonló a vershez, mondjuk a haikuhoz, hogy sűrítve, tűélesen mutat meg valamit, legtöbbször érzésekkel telítve, meghökkentve, megnevettetve. Amolyan kis katarzissal. Már ha szabad ezt mondani.

És Önre hogyan talál az ihlet? Hogy születtek az első versek? És mostanában mikor kap kedvet az alkotásra?

​Azt csak az ihlet tudhatja. Engem általában eléggé váratlanul szokott érni. Ezen kívül nem ismertem még fel más szokását. Volt már, hogy éjszaka felébresztett, de olyan is, hogy megláttam vagy épp meghallottam valamit valahol („a téma az utcán hever”) és az indította el az írást, máskor pedig csak ötlet szintjén jött át valami és napokig inkubálódott (ilyenkor a téma az utcán csak heverészik, ráérősen). Persze olyan is előfordult, hogy valamilyen szomorú élethelyzetben, nagyon mély érzelmi történés fogalmazódott „át”, ami hosszabb időt igényelt. Összességében azt hiszem, nálam intuitíven működik az írás. Ha a téma jönni akar, akkor „leíratja” magát függetlenül attól, hogy amúgy éppen mi van a mindennapi „táncrendemben”.

Milyen szempontok vezették, amikor összeállította a kötete 7 fejezetét? És mennyi munka volt kiválogatni a verseket, mennyiben okozott ez esetleg gondot?

Nyitó- és záróverset mindenképp szerettem volna, azon belül pedig a fejezetcímek rendezték maguk köré az oda passzoló írásokat.

A kötetben többféle forma keveredik: a hagyományos rímekbe szedett soroktól a képversen át a valódi „játék a betűkkel jellegű” írásokig. Melyik áll Önhöz a legközelebb?

​Ezen még nem gondolkoztam soha. Saját íráson belül inkább az a fontos, hogy melyiket merjem megmutatni, de hogy sikerül-e egyáltalán valamennyire, azt az olvasók döntik el. Egyébként hozzám legközelebb más költők, írók alkotásai állnak.

Saját nevének betűiből „tollászkodta” össze írói álnevét. Miért döntött így: ezzel is játékra akarja hívni az olvasókat, vagy inkább az inkognitóját szeretné megőrizni?

Is. Sokszor lehet látni, hogy magyar íróknak külföldi csengésű írói nevet adnak kiadók. Ennek nyilván számos célja van, de mint jelenség létezik. Nálam a játékosság az álnév oka – amúgy szerintem valószínűleg sok ember neve működne szintén anagrammaként. Érdemes vele eljátszani.

Kiknek szánja a kötetét? Tervez esetleg közös „tollászkodást” az olvasókkal (akár a honlapján, vagy a közösségi médiában)?

Nem tervezek honlapos vagy közösségi médiás eseményt, a klasszikus könyvolvasás műfaját szeretném erősíteni. Azoknak szánom a kötetet, akik megtisztelnek avval, hogy belelapoznak és ha megtetszik benne valami, akkor lapozgatnak még benne egy kicsit, hogy elidőzhessenek mondjuk egy-két kávészünet idejére az anyanyelvünkkel és önmagukkal. Akár tollászkodva, akár nem.