A tömegben igazad is lehet – Pauer Emánuel írása
Egy budapesti egyetem előadótermének ablaka tárva nyitva, párkányán a tanár ül, dohányzik. A szálat úgy tartja kezében, mint katonák az éjszakai lövészárokban, a parazsat takarva az ellenség szeme elől. De most reggel van, napsütés, ellenség sehol. Csak a portással találkozott befelé jövet, ő nem fogja rárúgni az ajtót.
Egy diáklányra vár, aki harmadszor fut neki a vizsgának. Másoknak elsőre sikerült. Vagy rettentő buta, vagy a tételek közelébe sem került.
Mindkettő. Buta, szarik az egészre, de gyönyörű.
„Don’t stand so close to me”, dúdolja, miközben a parketta napsütötte sávjáról a füstjelzőre emeli tekintetét.
Te sem fogsz elárulni, ugye.
Tegnap kint volt egy tüntetésen. Meglepte a hatalmas tömeg. Természetesnek kellene lennie, hogy ő, az értelmiségi mintapéldánya, egy két lábon járó könyvtár, az irodalom- és kultúratudományok doktora utcára megy az elnyomó, korrupt hatalom ellen, lazán vállára vetve könyöknél kikoptatott tweedzakóját… És mégis, valahogy tájidegennek érezte magát a mosolygó, skandáló fiatalok között.
Tudják, hogy igazuk van. Ezért van humoruk és erejük. Ezért tudnak egyszerre boldogok és dühösek lenni.
Hogy a tanár? Se nem dühös, se nem boldog. Utoljára ugyanilyen fiatalon tüntetett, de annak már húsz éve, és akkor is leginkább egy lányt követett.
A legnagyobb lázadás ilyenkor egy könyvtárban olvasni.
Eszébe jut, hogy két hete tartozik egy könyvvel. A vizsgázó késik, de így volt idő a cigire, aminek elnyomott csikkjét éppen zakózsebébe csúsztatja. Még mindig az ablakban ülve a szemközti teret kémleli, hátha arról jön a diáklány.
Most nyugodtan megbámulhatnám.
A tegnapi tömegben összefutott régi barátjával, kollégájával. Jót röhögtek vonulástól fájó derekukon, és inkább beültek egy borozóba. Ezért zúg most a feje, és ezért érezte kényszernek, hogy rágyújtson ott is, ahol tilos.
A barát állást ajánlott egy vidéki egyetemen. Több pénz, jobb albérlet. „Mindent el tud intézni.”
Azoktól kapta a helyét, akik ellen tüntetünk… De barom lennék nem elfogadni. Nincs, ami itt tartson, csak a város. Folyton ez van, felköpünk és aláállunk.
A lány már negyed órája késik. Belefér még egy szál. Talán a parlamentet védő rohamrendőrök majd rárúgják az ajtót, gondolja a tiszta, kék ég felé fújva füstjét. Forradalmaknak kedvez az idő.
Megbüntetnek a cigiért, az üvöltözésért, a vonulgatásért… Ó bassza meg.
Eszébe jut, hogy a borozóból hazafelé, egy „Kurva anyátok!” kiáltást eleresztve, erősen ittas állapotban két parkoló autó közé vizelt. Be sem fejezte, a közteresek már a háta mögött álltak. „Lépjen elő!” Ötezerre akarták büntetni, zsebbe hárommal megoldódott. „Ha a kutyáknak lehet, nekem miért nem?” – hangzott a legerősebb érv, mire a válasz – „Ha nekem kellett volna, én is idepisálok, Uram.” Ezután került elő a pénztárca. Rémesen ég a gyomra, de nem csak a bortól és a másnaptól. Reflux. Mindig úgy képzelte, ez olyan értelmiségi betegség, mint a gerincferdülés, a lúdtalp vagy a depresszió. Viszont a háziorvos nem fogja felírni újra a gyógyszert, amíg nem szerez igazolást a gasztro-orvostól.
Majd a nővérkével beszélek. Csak el lehet intézni… Nem megyek vissza a kórházba egy kurva receptért.
Végre nyílik az ajtó, a tanár a dekket reflexből az utcára hajítja. Huszonöt percet késett a lány. Könnyes szemekkel, combközépig érő szoknyában, kirakott mellekkel áll meg a küszöbtől egy lépésre. A tanár nem kel fel az ablakból.
Csak a magas sarkú hiányzik.
– Ne haragudjon, Tanár Úr.
– Nem haragszom, de miért pityereg? – kérdi fásult hangon.
– Nem tudtam készülni…
– Áh… Had találjam ki, tüntetett.
– Igen… – fel sem néz cipője orráról.
– Én is, képzelje.
A lány hangja hirtelen megélénkül, felcsillanó szemét a tanárra emeli.
– Én hajnalig is kint voltam!
– Aham… Mindent a nemzetért…
A lány lelkesedése azonnal szertefoszlik a hangsúlytól. Újra halkan szól.
– Igen.
A tanár egy volt kollégájára gondol. Rájuk nyitottak, ahogy a nagyelőadóban egy hallgatójával csinálták a katedrán.
Szopok, nyalok a kettesért, régi szlogen…
– Ma is kimegy vonulni?
– Igen! – feleli ismét bizakodva.
– Hol is kezdődik?
– A Várban!
Buda… Oda jegy kéne. Faszom, majd bliccelek. Legalább kijárom a másnapot.
– Tudja mit? Megadom a kegyelem kettest, csak mert harmadszor is eljött. Csak könyörgöm, többet ne lássam.
– Köszönöm, köszönöm! – kiáltja, és önkéntelenül tesz két lépést a tanár felé.
– Na, menjen… Buktassa meg ezeket a korrupt, csaló rohadékokat. A lány hálálkodva kisiet a teremből, a tanár újra rágyújt.
A tömegnek akkor is igaza van… Ezért szedi maga után a szemetet, és nem kukákat borogat. Ezért nem kocsikat gyújtogat, csak propagandairatokat. Ezért a fesztiválhangulat.
A tanár leveszi könyöknél kikoptatott tweedzakóját, hogy lazán a vállára vesse.