Megírhatjuk-e a visszaemlékezésünket kulcsregényként?

Mit tegyünk, ha szeretnénk megírni a visszaemlékezésünket, de nem szeretnének, ha esetleg bajunk lenne belőle? Vagy nem szeretnénk megbántani senkit az érintett szereplők közül? Ilyenkor jöhet kapóra a kulcsregény. De mi is a kulcsregény, hogyan kell ilyet írni, milyen hasznunk származhat belőle, ha memoárt írunk és kik voltak azok a híres írók, akik már nagyot alkottak a kulcsregény műfajában? Ezekre a kérdésekre ad választ Könyv Guru mai írástechnikai posztja.

* * *

A fogalom

A kulcsregény a francia roman à clef kifejezés tükörfordítása, és olyan regényt jelöl, melyben az író saját korának eseményeiről, valóságos, ismert személyeiről ír leplezett formában, megváltoztatott nevekkel, ám mégis felismerhetően. Ennél a tömör definíciónál kicsit bővebben ír a műfajról Török Zsuzsa irodalomtörténész egy néhány éve megjelent tanulmányában:

“A kulcsregény olyan bomlasztó irodalmi műfaj, amelynek alapvető jellemzője a kétértelműség és a botrány iránti vágy. Noha szinte mindig a fikció álruhájában publikálják és terjesztik, valójában egy meghatározott klikkel vagy csoportosulással, társasággal kapcsolatos pikáns pletykák sorozatát kódolja. A regénybe kódolt ízletes titkok felfedéséhez pedig szükség van egy kulcsra, amely a szereplők nevét létező, valós személyekhez kapcsolja. A kulcsot általában egy jól meghatározott társaság, közösség tagjai ismerik csak.” (A teljes tanulmányt itt olvashatja.)

Ez a meghatározás inkább a kulcsregény korábbi időszakaira vonatkozott, hiszen, mint látni fogjuk, a műfajba tartozó írások korántsem csupán rejtett pletykalapok voltak, hanem fontos, irodalomtörténeti jelentőségű regények is tartoztak közéjük.

 

Az eredet

A műfaj gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, és az efféle írások célja mindig is az volt, hogy kikerülje a cenzúrát. Mindazonáltal az első igazi kulcsregényeknek a 17. századot szinte teljes egészében végigélő Madeleine de Scudéry francia írónő írásait szokták tartani, aki modern, felvilágosult nőként élt és saját irodalmi szalont tartott fenn. Artamène ou le Grand Cyrus című regénye (amelyet máig a leghosszabb francia regényként tartanak számon) bár a görög mitológia világába kalauzolja olvasóit, mégis jól beazonosíthatóan kora politikusairól, intrikáiról szólt, ráadásul kiolvasható belőle a szerző markáns véleménye is egyebek mellett a házasság – szerinte zsarnoki – természetéről.

Az első magyar kulcsregény Dugonics András Etelka című műve volt, amely 1788-ban jelent meg. Regényként ugyan sosem volt különösebben jó véleménnyel erről a kritika, ám Szerb Antal például így írt róla:  „Az Etelka a magyar preromantika egyik legfontosabb eseménye. Fontos azért is, mert ez volt az első magyar könyvsiker…, mert példátlan sikerét romantikus mozzanatainak köszönhette, ez a siker az első jele a nagy és lényegbevágó ízlésváltozásnak.” Az érzelmes cselekmény ugyan a honfoglalás korában játszódik, de bőven át van szőve aktuálpolitikai utalásokkal, amelyek II. József erőszakos németesítési törekvéseit állítják pellengérre.

 

Miért lehet hasznos memoárszerzőknek a kulcsregény?
  • Mert segít beindítani a kreativitást

Aki írt már a saját életéről, az tudja, hogy milyen nehéz megküzdeni a tényekkel. Mármint azzal, hogy az írónak folyamatosan ellenőriznie kell az emlékeit, a neveket, a helyszíneket, esetleg a párhuzamosan történt eseményeket. Ez bizony bénítóan hathat, és ezen a problémán lendíthet át, ha kulcsregényként tekintünk a memoárunkra. Ez ugyanis azt jelenti, hogy sokkal szabadabban kezelhetjük a neveket, helyszíneket, hiszen elsősorban arra kell figyelnünk, hogy az emberi kapcsolatok, motivációk, az események iránya stimmeljen és bemutassa azt a lelki, emberi fejlődést, amin keresztülmentünk.

  • Mert szatíraként is működhet (vagy beemelhetünk elemeket a szatírából)

A szatíra igen hasznos műfaj, mert van benne humor, irónia, túlzás, képes eszméket megmutatni. Sokszor használják a politikában is. De bármely visszaemlékezés szerzője is használhatja ezeket az eszközöket, különböző vélemények, személyek bemutatására. Jól fogja színesíteni a memoárunkat.

  • Mert védi a szerző és a szereplőket

Aki írt már memoárt, az tudja, mennyire nehéz néha úgy fogalmazni az eseményeket, hogy az senkinek se legyen bántó. Ráadásul rengeteg korszakot átfoghat egy visszaemlékezés: gyerekkor, iskolás időszak, munka, szerelmek, család, stb. Igen nehéz mindezeken úgy végigmenni, hogy mindent leírjunk, mégse osztogassunk sebeket – még akkor is, ha nincs szándékunkban. Még rosszabb, ha olyasmiket kényszerülünk leírni, amit bíróságon vitatnának az érintettek. Ilyenkor bizony megremeg a toll a memoárszerző kezében, és könnyen lehet, hogy kihagy amúgy fontos részleteket az életéből, csakhogy elkerülje a sértődést, pereskedést.

A jó hír, hogy a kulcsregény éppen az ilyen dilemmákra nyújt megoldást: a történet igaz, a szereplők valósak, ám mégsem (egyértelműen) beazonosíthatóak, így nyugodt lehet a szerző is afelől, hogy nem hurcolják meg a leírtak miatt.

(Ha érdekli bővebben a memoárírás etikája, olvassa el ezt a posztunkat is, itt pedig arról írtunk, hogy mennyire kell ragaszkodnia a visszaemlékezését írónak a valósághoz.)

Aktív Szerző könyvkiadási program az Ad Librumnál

Néhány nagy előd, akiktől eltanulhatjuk a kulcsregényírást

Szabó Dezső: Elsodort falu (1919), Segítség! (1925). Mindkét mű megjelenése után széles körben folytak a találgatások, vajon melyik mű, mely alakjának ki a megfelelője a való életben – dacára, hogy ez ellen a szerző határozottan tiltakozott. (Ezekről a megfeleltetésekről itt olvashatunk bővebben.)

Thomas Mann: A Buddenbrook ház (1901). Az írót világhírűvé tevő regényben a lübecki családban Mann saját családját is megjeleníti.

Ernest Hemingway: Fiesta. A nap is felkel (1926). Az első világháború után Franciaországban és Spanyolországban az útjukat kereső amerikaiak, köztük a szerző története.

George Orwell: Állatfarm (1945), 1984 (1948). A szovjet, illetve a totális rendőrállam szatírái.

Jack Kerouac: Az úton (1957). Kvázi önéletrajz, amely megváltoztatott neveken meséli el a beatgeneráció történetét.

Lauren Weisberger: Az ördög Pradát visel (2003). A nagy divatmagazin szeszélyes és zsarnokoskodó főnökéhez szegődött asszisztens történetének megjelenése után a negatív főszereplőt azonnal a Vogue magazin – hasonló habitusú – főszerkesztőjével azonosították, bár ennek igazságtartalmát Weisberger cáfolta.

 

Borítókép: Netzanette / Flickr.com