Krisz ötletei / Általános tanulságok a novellapályázat kapcsán
Könyv Guru novellapályázatán a legjobb, illetve a dicséretes művek értékelést és elemzést nyertek. Mivel nem tudunk mindenkinek egyenként visszajelzést adni, szeretném egy összefoglaló cikkben bemutatni azokat az általános ötleteket, amelyekkel mindenki novellája érdekesebb és élvezhetőbb lesz.
- Ne haljon meg a narrátor
Ma is élénken él bennem, amikor általános iskolában az Egri csillagokat vettük, és házi feladatul egy olyan fogalmazást kellett írnunk, amiben elképzeljük, hogy jelen voltunk a végső nagy ütközetben. Az egyik osztálytársam, Sanyi így fejezte be a fogalmazást: „Aztán találatot kaptam és meghaltam.” Bevallom őszintén, felnevettem. És nemcsak én. A fél osztály röhögött, Sanyi pedig nem értette, hogy mi bajunk van a frappáns befejezéssel. Az irodalomtanárunk aztán elmagyarázta neki, hogy nem lehetséges, hogy valaki a halála után mesél el egy történetet, hiszen a halottak nem tudnak sem írni, sem beszélni. Ha a főhős a sztori végén meghal, akkor ezt csak úgy mutathatjuk be, ha valaki más a mesélő.
Nos, ezt az örök igazságot szeretném a figyelmébe ajánlani annak a hat pályázónak is, akinél a narrátor nem élte túl a novella megírását.
- A klisé kerülése
Ha valaki nem szeret olvasni, nem tudhatja, mi az a sztori, amit őelőtte már megírtak. Azt sem tudja, mi az a motívum, ami gyakran szerepel a történetekben. Ezért aztán a klisék kerülésének legbiztosabb módja, ha havonta legalább egy regényt elolvasunk. Ki fog derülni, mennyire unalmas az, amikor arról regél az író, hogy:
- a főszereplő reggel felkel
- a főszereplőnek ma van az első napja a suliban, a munkahelyén vagy valamely új helyzetben
- valamely szereplő a tükörbe nézve hogyan látja magát
- milyen egy író élete
- egy fiú és egy lány találkoznak és azonnal egymásba szeretnek
- egy fiú és egy lány, akik régen egy pár voltak, hosszabb kihagyás után ma újra találkoznak és egymásba szeretnek
- a nő úgy fedezi fel, hogy a párja megcsalja, hogy egy étteremben látja az új barátnővel
- a nő úgy fedezi fel, hogy a párja megcsalja, hogy az ágyban rajtakapja őket – még nagyobb klisé, ha a nő legjobb barátnőjével vagy testvérével
- a nő úgy fedezi fel, hogy a párja megcsalja, hogy üzenetet talál a férfi zsebében / telefonján /e-mailjében
- pályázatra küldött műben azt írja le, hogyan találta a pályázatot és ez milyen gondolatfolyamot indított el benne.
A lista persze nem teljes, de a fenti helyzeteket mindenképp kerüljük!
- Az írói ígéret
Talán nem ismeretlen fogalom az írói ígéret. Arról van szó, amikor egy történetet (vagy akár esszét) elkezdünk valahogy: adott stílusban, adott témában, illetve adott főszereplővel, adott konfliktussal. Az olvasónak ez alapján elvárásai ébrednek a könyvvel szemben: hogy ebben a stílusban folytatódik, hogy az adott szereplőről szól (legalább részben), hogy a konfliktus a történet végére megoldódik (legalábbis valaki kezeli és próbálkozik). Ajánlom minden pályázónak, hogy olvassa el kizárólag az első és utolsó bekezdést a saját művéből. Látszik rajtuk, hogy ezek ugyanazon sztori részei? Hasonló a hangulat, a stílus? Ugyanaz a főhős? Mi történt a kiinduló helyzettel és problémával – oldottuk a feszültséget, visszakanyarodtunk, megmutattuk az olvasónak, miért volt mindez fontos? Ha ezekre a kérdésekre nem felelünk egyértelmű igennel, akkor nem váltottuk be az írói ígéretet!
- Hiteltelenség, hihetetlenség
Több novella játszódott olyan környezetben, helyzetben, amelyet az író nyilvánvalóan nem ismer eléggé jól, mégis úgy írt róla, hogy nem nézett utána a témának. Volt például gladiátoros, tinédzseres-lovas, időszámítás előtti vagy elmegyógyintézetben játszódó történet, ahol a szerző olyasmit írt le, ami egészen egyszerűen nem történhetett meg, illetve a világ, a környezet másmilyen, rosszul ábrázolta. Például a vadlovak és a mamutok nem éltek ugyanabban a korban, ugyanazon a helyen. Csak olyan témáról, helyzetről, környezetről szabad írni, amit:
- ismerünk, vagy
- utánanéztünk!
Egy cselekménybeli fordulat, mozzanat is lehet hiteltelen, ha nem illik a képbe. Például ha valaki őszintén gyászol, akkor képtelen boldogan mosolyogni. Amikor éppen arra gondolok, hogy elvesztettem azt a valakit, akit szerettem, persze kúszhat mosoly az arcomra, ha egy mókás epizód jut eszembe, de ez nem egy felhőtlenül pozitív és boldog pillanat lesz, mindenképpen árnyalja a gyász.
- A lezárás
Novellánk végén befejezés-érzést kell adnunk az olvasónak. Az írói ígéretnél említett konfliktusnak, helyzetnek meg kell oldódnia, meg kell mutatnunk, mi a válasz a felvetett kérdésre, hogyan is fejeződött be a történet, illetve vissza kell kanyarodnunk a kezdő témához. Ha ezt nem tesszük, az olvasó csak néz: most mi van? Érdekesen indult például az a novella, ahol a főhősnek fáj a foga. Mi történik a későbbiekben? Elmegy fogorvoshoz. Kész. Ennyi. Nincs lezárás, a szépen ívelő történet lehullik a porba. Kell valami konklúzió! (A fogorvosos történet sajnos csak egy volt a sok közül, ahol nem történt meg a lezárás.)
És nem lezárás az sem, hogy az író egy pontig elviszi a sztorit, de ahelyett, hogy befejezné, azt mondja: „de ez már egy másik történet”.
- A csattanó
A novellát akkor érezzük dramaturgiailag megfelelőnek, ha csattanóval zárul. A csattanó pedig akkor csattan, ha megfelelően felépítettük azt, ami előtte van. El kell rejtenünk néhány nyomot, ami utólag már egyértelmű, hogy mire vonatkozott, de első olvasáskor nem dugja az olvasó orra alá a megoldást. A nyomok mellett az is fontos, hogy a csattanót esetleg eláruló helyzeteket semleges szavakkal írjuk le.
Tegyük fel, hogy a novellánk lényege az, hogy bemutatjuk egy férfi napját, aki utálja a munkáját. Csattanónak azt szánjuk, hogy a férfi valójában börtöntöltelék, és végig a börtönben volt: ott ébredt, onnan vitték át a gyárba a szalag mellé stb.
Nézzünk először egy olyan példát, ahol a sokatmondó helyzeteket semlegesen kívánjuk leírni. Ha ebben a novellában már rögtön az elején elmondunk olyasmit, hogy „az őr kinyitotta a rácsot”, akkor rögtön két utalást is teszünk a helyzetre, amiből az olvasó rögtön kitalálja, miről van szó. Agyafúrtnak kell tehát lennünk, de hazudni sem szabad. Ha azt mondjuk, „Józsi kinyitotta az ajtót”, akkor félrevezetjük az olvasót, mert beltéri szobaajtót képzel el maga elé. Meg kell találni tehát az arany középutat, például: „kiléptem a folyosóra”.
Most azt nézzük meg, hogyan lehet nyomot, utalást elhelyezni a szövegben. Például a hősünk busszal megy a gyárba a többiekkel. Maga a tény, hogy a cég saját járművel gyűjti be a dolgozókat, általános az üzleti világban, építsünk erre. Írjuk le azt, ahogy zötykölődik a busz hősünkkel és kollégáival, és a főszereplő beszédbe elegyedik egy másik elítélttel, miért ül a busz hátuljában egy alkalmazott két pisztollyal az övén: talán attól tartanak, hogy mindenki annyira utál a gyárban dolgozni, hogy eltérítik a buszt és inkább egy kávézóba mennek fagylaltozni? Egy ilyen húzással tulajdonképpen odatesszük az olvasó orra alá, hogy fegyveres, egyenruhás börtönőr kíséri a dolgozó rabokat, és a novella végén „aha” élményt okozunk. Ha a novellánkban szerepel néhány ilyen utalás (az írás hosszától függően két-három utalás ideális), az olvasó pontosan annyira lepődik meg a novella végén, mint ahogy szeretnénk.
- A nyelvi szint
Stílus vagy nyelvi szint alatt azt értem, hogy mennyire olvasmányos, érdekes, eredeti a szerző megfogalmazásmódja. Mennyire tud bánni a szavakkal, jól zsonglőrködik-e velük, vagy sorra leejti őket a földre. A stílus titka nagyrészt a megfelelő mondattanban, kisebb részt pedig a használt szókészlet nagyságában rejlik. Nem az a lényeg, hogy minél cirkalmasabban fogalmazzunk és minél ritkább szavakat használjunk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk mindezt. Nem baj, ha valaki tőmondatokban ír, vagy éppen hogy hosszabb mondatokban fogalmaz. Az fontos, hogy a témához, a főszereplőkhöz, a háttérvilághoz, történelmi korhoz igazítsuk ezeket. A szókészletet szintén: egy kriminek például kisebb az általános szókészlete (azaz nem számítva egy puska vagy bomba alkatrészeit stb.).
Stílusunk fejlesztése két módon lehetséges: olvassunk sokat, mégpedig irodalmi értékkel bíró könyveket, illetve gyakoroljunk sokat. Olvasás során jegyzetelhetjük az érdekes szavakat, szófordulatokat, mondatokat, gyakorlásképp írhatunk ezekkel szösszeneteket, párbeszédeket, novellákat!
- Pihentetés
Az utolsó tanácsom épp oly fontos, mint az előzőek: ne mutassunk meg senkinek sem olyan művet, amit nem pihentettünk! Az írásokat félre kell tenni: hosszuktól függően akár több hétre is, mielőtt elővesszük, hogy átírjuk. Ha pályázatra küldünk művet, írjuk meg legalább egy héttel előre – vagy küldjünk el egy korábban írottat, amit most újra előveszünk és finomítunk rajta! Higgye el nekem minden pályázó, hogy látszik a művön, mennyit foglalkoztak vele. Még az is látszik, hogy egyes részek át lettek-e írva! És azt kell mondjam, a kapott művek döntő többsége első ihletből született, esetleg egy átolvasást kapott, amikor legfeljebb egy-két vessző vagy elírás került javításra. És azt remélem, szükségtelen mondanom, hogy efféle műveket felesleges pályázatra küldeni, mert nem érvényes az „aki mer, az nyer” szállóige.
Megfelelő pihentetés után meg kell vizsgálni, milyen a novella hangulata, jól indít, jól végződik-e, milyen az ív, csattan-e a csattanó? Minden mondat, minden szó azt jelenti, azt mutatja, amit mondani akartunk? És persze történjen egy helyesírás-ellenőrzés is. A szavak helyességét könnyedén meg lehet például nézni az MTA oldalán.
Javaslom a fenti pontok alapján átírni a pályázati munkákat!
Nádasi Krisz