Az ihletről – Molnár Tóni írása

Az emberek általában azt gondolják, hogy amikor egy író elkezd írni, valamifajta erő keríti őt hatalmába, amit ihletnek hívunk, és e nélkül az erő nélkül képtelen lenne arra, hogy írjon. Ez az ihlet az, ami naggyá teheti a művet. Az ihletről alkotott legendák gyökerei valószínűleg az őskorban keresendők, ahol a varázslók, sámánok és jósok hallucinogén növények segítségével estek révületbe, és révület közben születtek „irodalmi műveik”. A kívülálló emberek persze csak azt látták az egészből, hogy a sámánt elragadja valamifajta erő, és ennek hatására kezd ékesszólásba. A legenda aztán az ókor során intézményesült. Mindenféle múzsák születtek hozzá, akik adják vagy megvonják a művésztől az ihletet. A középkorban a múzsák helyét átvette az isteni kegyelem, ami kiárad a művészre, majd az újkorban ismét visszatértek a múzsákhoz, az újkori múzsák viszont már egészen másfajták voltak, mint az ókoriak. Ezek már nem voltak istenek. Bármelyik szép nő lehetett múzsa. A szép nőket végül fokozatosan felváltotta az alkohol, és a józanság vált a művészet legnagyobb ellenségévé.

Mai szemmel persze az ember már egészen máshogy látja a kérdést. Szerintem mindenki egyetért abban, hogy múzsák és egyéb különféle antropomorf istenek sosem léteztek, legalábbis abban a formában biztosan nem, ahogyan azt az ókorban hitték. A szép nők esetében persze már bonyolultabb a kérdés. Kérdés, hogy tényleg gyakorolhat-e hatást a művészre az, hogy kibe szerelmes éppen. A válasz pedig az, hogy bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben pedig nem. A témaválasztásra például egészen biztos, hogy óriási hatással van, hiszen a művész a saját fájdalmát vagy a saját örömét szeretné kifejezni a művével, ami nagyon is függ attól, hogy a szerelme éppen viszonzott-e, vagy nem. Ha például eltiltották a művészt a szerelmétől, akkor olyan témák fognak az eszébe jutni, hogy „azt mondják, nem adnak engem galambomnak”, vagy hogy „tiltják tőlem a rózsámat, mégis hozzám jár”, meg hogy „mutassatok utat a szegény legénynek, nem találja házát a szeretőjének”. Ha viszont beteljesedett a szerelmük, akkor a témák is egészen másmilyenek lesznek. Olyanok, mint például „ha te virág vagy a kertben, én meg harmat vagyok benne, este a virágra szállok, reggelig rajta úszkálok”, vagy „Gyere ki te gyöngyvirág, mert feljött a holdvilág! Majd kimegyek hajnalban magasfejű kalapban”. Ha pedig mondjuk szakítófélben van a művész a szerelmével, akkor olyasmiket fog témának választani, hogy „sepertem eleget, seperjen már más is, szerettelek babám, szeressen már más is”, vagy hogy „a te kerek gyűrűdet más húzza fel, de nem én, jaj, hadd húzza fel, ha nem én, még eszedbe jutok én, jaj”. Szóval ebben az értelemben mindenképpen lényeges, hogy a művész kibe szerelmes. Abban az értelemben viszont nem, hogy a mű jól sikerül-e, vagy nem. Sőt, talán a mű szempontjából nem is jó, ha a művész éppen valami nagy érzelmi válságban van, mert ez szétszórttá és figyelmetlenné teszi őt alkotás közben. A mű szempontjából a kiegyensúlyozottság a legfontosabb. Ráadásul egy mű általában nem egyetlen nap alatt születik meg, hanem hosszú hónapok, esetleg hosszú évek munkája. Ez alatt a hosszú idő alatt olyan napok is vannak, amikor a művész éppen bal lábbal kel fel, és nem megy neki úgy, ahogy szeretné. A kész mű esetében viszont ez nem szabad, hogy különbséget jelentsen. A művésznek rendelkeznie kell valamifajta mesterségbeli tudással is, ami független attól, hogy jó napja van-e, vagy nem. Ez a tudás biztosítja számára, hogy leggyengébb napjaiban se legyen élvezhetetlen, amit csinál. Olyasmi ez, mint mondjuk egy magasugró, aki bármikor meg tudja ugrani az egyéni minimumát, ami elég ahhoz, hogy továbbjusson egy selejtezőn, viszont ha világbajnok szeretne lenni, ahhoz már nem. Ahhoz már sok mindennek össze kell jönnie ezenkívül is.

Az alkohol kérdéséről nem érdemes túl sokat beszélni. Amint azt már korábban is említettem, a mű szempontjából a kiegyensúlyozottság a legfontosabb. Nem gondolom, hogy az alkohol vagy bármiféle tudatmódosító szer bárkit is kiegyensúlyozottá tudna tenni. Ehelyett inkább térjünk vissza az isteni kegyelem kiáradásához! A kérdés tehát, hogy létezhet-e valamiféle természetfölötti erő, ami befolyással tud lenni a művészre. Egyáltalán léteznek-e természetfölötti erők? Erre vonatkozólag nem szeretnék egyértelműen állást foglalni sem amellett, hogy igen, sem amellett, hogy nem. Én magam néha úgy érzem, hogy történnek velem olyan véletlenszerű dolgok, amiknek nagyon kicsi a valószínűségük, hogy megtörténjenek, mégis megtörténnek. Olyan érzés, mintha az embernek pókerezés közben harmadszor jönne le egymás után a royal flush. Elvi szinten lehetséges, de azért biztosan mindenki elkezdene gyanakodni rá, hogy valaki paklizza a kártyát, vagy ilyesmi. Írás közben is gyakran érzem ezt. Sokszor érzem úgy, hogy saját magamtól, a saját akaratomból nem tudnék úgy írni, ahogy írok, valahogy mégis összejönnek a dolgok. Nem tudom, hogy ez mitől van, de azt hiszem, ugyanezt érezték azok az emberek is, akik mindenféle vallásokat találtak ki a történelemben, hogy valahogy néven tudják nevezni ezt a jelenséget. Persze az is lehet, hogy a matematikában van a hiba, és egyszerűen csak nem megfelelő valószínűséggel ruházzuk fel az egyes eseményeket. De belemehetnénk itt mindenféle filozófiai kérdésekbe is arról, hogy valóban létezik-e a valóság, meg hogy Csuang Ce álmodja-e magáról azt, hogy ő egy lepke, vagy a lepke álmodja magáról azt, hogy ő Csuang Ce, viszont ezt most nem szeretném megtenni.

Visszatérve az eredeti kérdésre, nem hiszek az ihlet létezésében olyan formában, amilyen formában az emberek általában gondolkodnak róla. Nem hiszek abban, hogy a művésznek szüksége lenne alkotás közben bármiféle módosult tudatállapotra ahhoz, hogy jól sikerüljön a műve, különösen abban nem hiszek, hogy ezt a módosult tudatállapotot mindenféle narkotikus szerekkel el lehetne érni. Szóval a magam részéről meglehetősen szkeptikus vagyok minden ilyesmivel szemben. Azt hiszem, hogy a művésznek rendelkeznie kell egyfajta mesterségbeli tudással, ami garantálja műve színvonalát. Ami pedig ezenfelül van, azt talán sosem fogjuk tudni megmagyarázni, de biztosan nem a tudatállapoton meg az ihletett pillanatokon múlik.