De vajon utána is fognak szeretni? – A memoárírás etikája
Odáig rendben van, hogy minden memoáríró megpróbálja az igazat írni, legalábbis a saját igazságát – ahogyan ő látta az életét, a kulcspillanatokat. De mi van a többi szereplővel? A családtagokkal, a barátokkal, a kollégákkal, a szomszédokkal, a régi iskolatársakkal és szerelmekkel? Róluk mit írjunk, mit írhatunk le? Őket is ábrázoljuk olyannak, amilyennek valóban láttuk (látjuk), vagy inkább szépítsük meg a jellemüket, tetteiket? Ártunk-e nekik az őszinteségünkkel? Megsértődnek-e (esetleg beperelnek-e), amiért leírjuk az „igazságot”?
Csupa olyan kérdés, ami joggal merül fel abban, aki nekilát megírni a visszaemlékezését, és amelyeket nekünk is többször feltettek már. Könyv Guru most összefoglalja azokat a szempontokat, amelyeket egy memoárírónak figyelembe kell venni, amikor hozzátartozóit, ismerőseit megjeleníti a könyvében. Egyúttal ötleteket is adunk arra, hogy miként kerülhetjük el a felesleges bonyodalmakat, hogyan hidalhatjuk át a kényes helyzeteket. A jogi tanácsadás (rágalmazás, jó hírnév megsértése és egyéb, már bíróságra tartozó esetekre vonatkozóan) nem ennek a posztnak a témája, az ilyen jellegű kérdéseket legjobb ügyvéddel megbeszélni. Itt most elsősorban az etikus, emberi megoldásokat keressük.
* * *
Dosztojevszkij-tesztnek nevezte memoáríróknak szánt egyszerű módszerét Calvin Trillin, amerikai publicista, író, humorista saját visszaemlékezésében, a Family Man-ben. Eszerint,
„ha okod van azt hinni, hogy egy új Dosztojevszkij vagy, akkor nem kell aggodalmaskodnod, milyen hatás válthat ki az írásod családod egynémely tagjából…
bármit mondhatsz, amiről úgy érzed, ki kell mondani. Ám, ha nem feltételezheted magadról, hogy te vagy az új Dosztojevszkij, akkor ezt ne tedd.”
Ez a kis iránymutatás bizonyára mindenkit elgondolkodtat. Annyi bizonyos azonban, hogy az éremnek csupán az egyik oldala az, hogy az én életem története az enyém, és nekem van jogom elmesélni. Másrészről ugyanis „az én életem története” magában foglalja más emberek történetét is, vagy legalábbis azok egy részét, amit viszont nekik van joguk elmondani. Szóval itt már bonyolódik a helyzet. Egyes szakírók ezért alapszabályként azt javasolják, hogy a memoárszerző legyen kemény magával és szelíd másokkal, mert ez mind emberi, mind irodalmi szinten kifizetődő. Már csak azért is, mert senki sem szeret öntömjénező visszaemlékezést olvasni…
Ezek az útmutatások azonban csak az általános hozzáállásunkat tisztázzák, nézzünk viszont néhány részletkérdést is, amelyek végiggondolása alapján könnyebb lesz eldönteni, mit és hogyan írjunk le a visszaemlékezésünkbe, hogy tiszteljük az igazságot és életünk szereplőit is.
Tisztázzuk a szándékainkat!
Mielőtt elkezdjük az írást, érdemes tisztázni, miért is írjuk le az életünket. Sok memoár ugyanis manapság vallomásos jellegű, amelyekben nehéz igazságokról, súlyos családi titkokról lebbentik fel a fátylat a szerzők – kábítószer-függőség, molesztálás, alkoholizmus, elmebetegség, stb. Ezek miatt pedig indulatok fűthetik azt, aki átélt ilyesmit, akár gyermekkorában, akár felnőtt éveiben. A harag azonban itt is rossz tanácsadó, nem szabad annak a hatása alatt megírni a történetet, várni kell, amíg tisztázódnak a dolgok, lenyugszanak a kedélyek, a saját kedélyünk.
Sosem vezet jóra, ha bosszúból írunk, vagy azért, hogy megbántsunk valakit egy korábbi tettéért. Sokkal jobb, ha megpróbáljuk a nekünk esetleg fájdalmat, szenvedést okozó embereket is emberként, bonyolult, összetett személyiségként, együttérzően ábrázolni. Olyanokként, akikre a saját életük nehézségei hatottak, akik sokszor általunk nem ismert döntések következtében váltak olyanná, amilyenné. Röviden összefoglalva:
ne bosszúból, hanem a megértés, az együttérzés szándékával írjunk, mert azt az érintettek sokkal könnyebben fogadják el.
Ettől persze még nem fogják a hozzátartozóink feltétlenül szeretni, ami megjelenik róluk, de mi fogjuk tudni, milyen szándékkal készítettük el a memoárunkat, és a könyvünk tanúskodni is fog erről. Idővel pedig a hozzánk közel állók is megérthetik majd ezt.
Olvastassuk el a családtagjainkkal a kész szöveget?
E téren nincs egyetértés a szakértől között, legfeljebb csak abban, hogy írás közben semmiképpen sem szerencsés megmutatni a szöveget érintettnek, mert az ellenvetéseikkel nagyon kizökkenthetnek bennünket a történetünkből. Ezért, ha egyáltalán, közvetlenül publikálás előtt lehet megmutatni a már kész memoárt olyanoknak, akikben bízunk, és akik különösen is sokat (vagy különösen kényes szövegösszefüggésben) szerepelnek benne.
Ekkor se azért olvastassuk el a szöveget velük, hogy vétójogot adjunk nekik a kötetben leírtak fölött. De például azon kívül, hogy bizonyos tényeket pontosíthatnak, jobban megérthetik a szándékainkat, és sokkal jobb, ha ez a könyv megjelenése előtt történik, mint akkor, amikor már mások is szembesültek kínos vagy drámai részletekkel.
Ne számítsunk mindazonáltal arra, hogy ez a megértés bizonyosan megtörténik, arra meg pláne ne, hogy megbékélést is hoz. Ahhoz sokszor jóval több idő kell. Már csak azért is, mert gondoljunk bele, hogy mennyire eltérően láthatja ugyanazt a múltbeli eseményt két ember, még ha együtt is élték át. A „másik igazságának” megemésztése pedig nem megy egyik pillanatról a másikra. A türelem mindenképpen kulcsfogalom ebben a folyamatban.
Az ugyanazt az esemény(sor)t átélt hozzátartozó vagy barát megkérdezése sokkal inkább akkor lehet indokolt, amikor még az anyaggyűjtés fázisában vagyunk. Például érdemes lehet a testvérünkkel elbeszélgetni a gyerekkorunkról, mielőtt még belekezdenénk a könyvünkbe. Ilyenkor a mi perspektívánkat is gazdagítja, ha beszélgetünk az egykor közösen megélt élethelyzetekről.
Csak ne kövessük el azt a hibát, hogy mindenképpen a beszélgetőpartner látásmódját is érvényesíteni akarjuk a memoárunkban, hiszen nem az övét, hanem a sajátunkat írjuk!
Egy ilyen beszélgetés nem kötelez semmire, ezért olyan szabadon használjuk a belőle nyert információkat, ahogyan jónak látjuk.
Mégis mi legyen a nevekkel?
Erre sem könnyű egyértelmű választ adni. Többféle megoldás is létezik, és vérmérsékletünk, illetve a történetünk jellege alapján kell döntetnünk, melyiket választjuk. Kevés olyan ember van, aki nyugodt szívvel írhatja úgy meg a visszaemlékezését, hogy minden szereplő nevét megadja. A „családi szennyes kiteregetése” vagy a munkahelyi konfliktusok, megaláztatások leírása sok érintett érzékenységét felkorbácsolhatja, méltatlannak, sértőnek érezhetik a „mi igazságunkat”.
Éppen ezért a felesleges (vagy jogos) sértődéseknek sokan például úgy próbálják elejét venni, hogy a „másokról jót vagy semmit” alapon gondosan megrostálják a memoárjuk másokat is érintő részeit. Inkább magukról, a saját gondolataikról, belső küzdelmeikről, dilemmáikról, szenvedéseikről írnak, és kevésbé ágyazzák mindezt be egy közösség élő szövetébe. Ha ezt az utat választjuk, tudnunk kell, hogy sokkal fókuszáltabb lesz a történet, viszont meglehetősen torz kép alakulhat ki az életünkről, hiszen sokkal magányosabbnak, sokkal életszerűtlenebbnek fog hatni a sztorink, mint amilyen valójában volt.
Egy másik szemlélet szerint kár lenne fontos vagy jó történeteket, kulcsmotivációkat, meghatározó eseményeket kihagyni a visszaemlékezésből csak azért, mert azon a szereplők megbántódhatnak. De hogy mégse legyen belőle per vagy évtizedes sértődés, inkább megváltoztatják az érintettek neveit. Ez az igen elterjedt fogás viszont nem működik mindenkivel. A barátok, ismerősök, kollégák nevét ugyanis meg lehet változtatni, de a saját szüleinket, testvéreinket, nagybácsijainkat nehéz lenne álnéven szerepeltetni.
A döntést alighanem mindig a konkrét személyt / szituációt mérlegelve kell meghozni. Könnyen lehet, hogy mindkét lehetőséget használnunk kell: hol az álnevet, hol pedig a kihagyást, rövidítést. Tapasztalt memoárírók viszont azt hangsúlyozzák, hogy amennyiben egy eseménynek döntő jelentősége volt az életünkben, és közelebb visz a könyvünk központi kérdésfelvetésére adott válaszhoz, azt akkor se hagyjuk ki, ha nem tudjuk álnévvel tompítani a benne szereplők érintettségét. Ez ugyanis az egész vállalkozásunk hitelességét kérdőjelezné meg.
Készüljünk a legrosszabbra, de reméljük a legjobbat!
Nem mintha ennek mindenképpen be kellene következnie, de azért nem árt tudnunk: még az általunk ismertnek gondolt szeretteink is kiszámíthatatlanul reagálhatnak az őket érintő írásokra. Ha meg is tettünk minden óvintézkedést, magyarán igyekeztünk feleslegesen nem megbántani embereket, valamint a megértés és nem pedig a reváns szándékával állítottuk össze a szövegünket, akkor is legyünk felkészülve a szélsőségesen negatív reakciókra.
Könnyen lehet, hogy hosszú időre megszakad a kapcsolat egy szülővel vagy testvérrel egy nehéz könyv megjelenése után.
De ha erre készülünk, akkor sokkal nagyobb örömet fog jelenteni, ha mégis jól fogadják a memoárunkat. Márpedig erre legalább annyi, ha nem több példa van, mint az ellenkezőjére. Sokan ugyanis a teljes történet olvastán gondolkodnak el saját életükről, a kötetben szereplő kapcsolatokról, eseményekről, és sokszor hálásak, hogy megismertek egy új perspektívát is.
Ami pedig a rossz reakciókra való felkészülést jelenti: ha nem érezzük elég erősnek magunkat arra, hogy azokat is elfogadjuk, és nem találunk megoldást, hogy ne írjunk másokat bántó dolgokat, akkor lehet, hogy el kell gondolkodnunk azon is, megírjuk-e egyáltalán a könyvet.
Borítókép: Drew Hays / Unsplash.com