Decens Recenzens / Egy látható értelmiségi
Csepeli György-Ferenczi Borbála: Sors-Húzó
Pasqualetti Ilona
Csepeli Györgyöt évek óta ismerem, egyike volt annak a néhány oktatónak, akik meghatározták az egyetemen töltött éveimet. Emlékszem, ahogy az egyetem folyosóján elhaladt, ahogy bejött órát tartani, ahogy kérdéseinkre akár szóban akár írásban válaszolt, mindig éreztem rajta a magasan kvalifikált szaktekintély, az alapos felkészültség és a naprakész tudás mellett egyfajta arisztokratikus tartást. Az ember óhatatlanul is azt gondolta: biztos valamelyik nemesi család leszármazottja.
Csepeli György nemzetközi hírű szociálpszichológus, szociológus, számtalan titulusát most, itt nem sorolnám fel, mert bőven meghaladná e recenzióra szánt karakterek számát. Szabad gondolkodója, meghatározó, „látható” értelmiségije a magyar társadalomnak, nagyvonalúan mozog az irodalomban és társadalomtudományokban, de filozófiai műveltsége sem ismeretlen azok előtt, akik olvassák, hallgatják. Legutóbb megjelent Sors-Húzó című kötetében Ferenczi Borbálával beszélget munkásságáról, magánéletéről, kételyeiről, hibáiról, erényeiről, de sajátos hiúságról is. Személyes sorsát belefűzi a magyar történelem zűrzavaros viszonyaiba, hetven évre visszamenőleg.
A könyv főszereplőjének valódi története azonban 1613-ra nyúlik vissza, amikor II. Mátyás nemesi rangra emelte anyai ágú felmenőit. A Zámory család leszármazottai azóta is meghatározó alakjai a magyar történelemnek, művelődéstörténetnek:
„Gyermek voltam, amikor először láttam otthon az adománylevelet, rajta a címert a király aláírását és az oklevélről lógó viaszpecsétet” – írja Csepeli. A könyv borítója egy családi fénykép az archívumból. Buda, Szentimreváros, Nagyszölős utca. Ötvenes évek, romos, ostrom sújtotta családi ház. A ház visszatérő irodalmi szimbólumként a mikro- és makrovilág közötti párhuzamra utal. A XX. századi történelem pusztító erői beavatkoznak a család személyes, tradíciókra és polgári értékekre épített otthonába, lerombolják annak falait. Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedése gyökeres változásokon megy át. Ebben az átrendeződésben a keresztény középosztálybeli család elveszíti nemcsak polgári létének elengedhetetlen attribútumait, mint a zongora, ezüst, autó, családi ház, de a fiatal Csepeli is szembe megy a családi tradícióval. Látszólag szakít a keresztény középosztálybeli normákkal. Az alapértékek azonban megmaradnak, átöröklődnek, a ház fundamentuma lerombolhatatlan.
„A Zámory család története azt példázza, hogy bárhová veti a sorsa, mindenkinek a múltja feneketlen mélységbe vezet.”
Csepeli a sorsra hivatkozik, szerencse fiának nevezi magát, miközben az a miliő, az a szorgalom, tehetség, a tökéletes szaktudás iránti vágy átöröklődött, az otthonról hozott igény a gyermekeiben is tovább él. Mégis kezdettől fogva benne lakik a kétely, hogy jó irányba halad-e, a megfelelő pályát választotta-e. „Örök csellengőnek” aposztrofálja magát, akit fáradhatatlan, szüntelen kíváncsiság hajt előre.
„Az attitűd viszont, hogy próbáljak valami értelmet kisajtolni a lét értelmetlenségéből arra az időre, amíg élek, állandóan ott munkálkodott bennem, és most is ott munkál bennem.”
Hosszú éveket tölt Amerika különböző egyetemein vendégprofesszorként, de soha nem érzi igazán otthon magát, így a kísértésnek, a letelepedésnek ellen áll. Drámát ír IV. Károlyról, amit sikeresen bemutatnak, a politika nyolc évig tartó hajtűkanyarként jelenik meg önéletrajzában. Újabb és újabb területeken próbálja ki magát, nem karosszék-tudós, mindig hatni akar az emberekre.
„Képes vagyok rá, hogy bevezessem az embereket egy gondolati világba, és ott is tudjam tartani őket. Ez a képesség a kezdetektől fogva meg volt bennem, csak tudatosítani kellett.”
Mára már elégedettnek, szabad embernek mondja magát, adottságait, képességeit maximálisan kiforrta, de teljesítménymotívációja lankadatlan, mindig új ötleteken, megoldásokon gondolkodik, doktori iskolát teremt, halad előre.
„Szerintem egyetlen ember sem lehet egyensúlyban, aki előre akar menni. Heidegger követője vagyok, aki azt mondja: mindig kell, hogy legyen egy hiány benned, mely hiányt a jövő időből visszatekintve próbálod bepótolni. Ettől élsz.
Abban a pillanatban, mikor a jövő időt kikapcsolod, a hiányérzeted megszűnik és egyensúlyba kerülsz – meghaltál.
Ilyen szempontból kétszer is meg lehet halni, mert meg lehet halni még elevenen is. És lássuk be, nagyon sok ilyen eleven halott él körülöttünk.”
Ontológiai érdeklődését tükrözi Heidegger és Nietzsche iránti rajongása, de a halhatatlanok közé sorolja nagy mesterét, barátját Hankiss Elemért is. Ebbe a „szellemi köztársaságba” szeretne ő is belépni, műveit átmenteni a jövőnek, az utókornak. Tiszta képet vizionál a jövő Magyarországáról, a világ rossz felé haladásáról, életről, halálról, az élet értelmetlenségéről.
Beszélgetőpartnere, szerzőtársa, Ferenczi Borbála árnyaltan, érzékenyen, de kitartó alapossággal kérdez. Szelíden kényszeríti alanyát az őszinte válaszadásra. A tudós pedig sikerrel helytáll a megkérdezettek néha kényes szerepében is, melyben képes önazonos maradni, megőrizni személyiségét. Túl a személyességen, a kötet mégis egyetemes igényű. Stílusa, gondolatmenete, „sűrített” beszédnyelve hűen tükrözi a szociálpszichológus saját műveinek irodalmi értékeit. Ritkaság, hogy egy ilyen formátumú tudós, mint Csepeli, mély bepillantást engedjen a „magánszférájába”. A Sors-Húzó mindenkinek izgalmas olvasmány, akár ismerik főhősét, akár nem.