Decens Recenzens / Paradoxonhatás
Hannah Fry: A szerelem matematikája – A tökéletes képlet nyomában
Különös házasság. Mármint e két terület házasítása: a szerelemé és a matematikáé. Épp ez a paradoxon ragadott meg, amiért kezembe vettem a könyvet, és mondhatom, nem csalódtam. Már csak azért sem, mert a szerző – sokak számára bizonyára tovább erősítve a paradoxonhatást – hölgy, és korántsem véletlenül: matematikus. Egész pontosan – a honlapja szerint – matematikus, tudománynépszerűsítő és univerzális bajkeverő, „civilben” pedig a tekintélyes londoni térstatisztikai kutató központ, a Casa munkatársa. Ami a népszerűsítést illeti, a könnyen zsebbe csúsztatható kis kötet anyaga egy 2014-es TED-előadásból „nőtt ki”, amit mára közel 3 és fél millióan láttak (magyar felirattal itt nézheti meg).
De visszatérve a paradoxonokhoz, az átlagembernek valóban le kell győznie magában némi – iskolás korából maradt – ellenszenvet, hogy nekiálljon a könyvnek. Már csak azért is, mert – ismeri el Fry – „a szerelem, ahogy azt a legtöbben gondoljuk, korántsem úgy működik, mint a matematika, az érzelmek nem jól szervezettek, racionálisak vagy kiszámíthatók; (…) a románc vibrálását és lényegét nem könnyű definiálni”. A szerző célja ennek ellenére (vagy éppen ezért) az, hogy bebizonyítsa, a mateknak igenis van köze ehhez, mint mindenhez, amiben sémák, minták működnek – az időjárás alakulásától a tőzsde mozgásán át a városok növekedéséig.
Ha aztán ezen biztatás hatására belemerül az olvasó a könyvbe, nem csupán az lepi meg, hogy mennyi minden irracionálisnak, kiszámíthatatlannak elkönyvelt élethelyzetről sikerül Frynak kimutatnia a benne felfedezhető matematikai mintázatokat, hanem az is, hogy mindezt érti is! Merthogy a brit matematikus kifejezetten ügyel arra, hogy fejezetenként egy-egy képletnél többel ne terhelje a szöveget, de, ha lehet, azt is kiegészíti (vagy kiváltja) egy látványosabb és egyértelműbb grafikonnal.
A fejezetek egyébként szép rendben veszik végig a párválasztástól a megismerkedésen és a randizáson át a szexuális szokások elemzéséig, az esküvőszervezésig és végül a stabil párkapcsolat fenntartásáig a legfontosabb témákat. De nem csupán végigveszi ezeket, hanem többségénél a matematika segítségével fel is hívja a figyelmet egy-egy meglepő szempontra vagy összefüggésre, egyszersmind ezek révén már-már közhelyszerűen hangoztatott életbölcsességek igazságát is bizonyítja. És közben olyan kérdéseket válaszol meg, mint: hogyan működik a netes társkeresés, vagy hogy mennyit tud segíteni a játékelmélet a válás elkerülésében, netán abban, hogy felhívjuk-e a másikat randi után…
Csak néhány kedvenc:
– A szerelmi esélyeket latolgató fejezetben szemléletesen érvel amellett, hogy miért járunk biztosan jobban akkor, ha kevésbé vagyunk válogatósak.
– A szépség és a sikeres hódítás közti (nem feltétlenül egyértelmű) kapcsolatot boncolgatva végre megtudtam, hogy a csalieffektus öntudatlan kihasználása miatt jár sok esetben két – hogy is mondjuk, külsőleg nem egy „súlycsoportba” tartozó – lány párban szórakozni.
– Nagyon meggyőző az is, amikor Fry azt magyarázza el egy példán, hogy
miért jár mindenképpen jobban az, aki egy több fiús – több lányos ismerkedő szituációban kezdeményez
és nem csak várja, hogy leszólítsák.
– De az egyik – a szerző számára is – legmeghökkentőbb eredmény az, hogy az úgynevezett optimális megállítás elmélete szerint, amennyiben tudjuk, hogy mennyi időt (hány évet) szánunk a partnerkeresésre, akkor a legjobb esélyünk úgy lehet az ideális pár megtalálására, ha az erre maximálisan kitűzött időszak első harmadában minden felbukkanó partnert elutasítunk, majd a teljes időintervallum 37 százaléka táján az első (a korábbiaknál jobb) partnerrel összekötjük az életünket. És Fry szerint ez nem csak párválasztás, hanem titkárnő- vagy lakáskeresés esetén is működik!
Persze attól még, hogy értettem, sőt olykor lenyűgözve olvastam az egyes példákat, még korántsem biztos, hogy egy olyan, érzelmileg túlfűtött szituációban, mint a párválasztás, az első randi vagy az esküvőszervezés, szívesen használnám is ezeket a sikerrel kecsegtető, de végső soron mégis csak hideg, a szó jó értelmében „számító” eszközöket. Igaz, a szerzőnek nem is ez a célja. Mint a bevezetőjében írta: „be kell vallanom: nem pusztán az emberek szerelmi életének megvilágítása a célom. Reményeim szerint sikerül megmutatnom azt is, milyen gyönyörű és fontos tudomány a matematika.” Ez pedig tényleg sikerült.