“Egy napot is sok arra vesztegetni, hogy ne a valódi önmagunk legyünk”

“A könyvben olyan gyakorlatokat javasoltunk, amelyekkel bárki egyedül is megpróbálkozhat” – magyarázza Böhönyey Márta és Tóth Melinda, milyen szemlélettel írták közös könyvüket, a Mira – Így váltsd meg a világod című rendhagyó kötetet. Az Éld át és értsd meg a terápiát Mira történetén keresztül! szlogennel reklámozott könyv a napokban jelent meg az Expert Books kiadó gondozásában. A szerzőpáros az interjúban mesél arról, hogy hogyan alkották meg a főhősnő karakterét, miért írtak két könyvet egy helyett, mi volt a legnehezebb a sztori összeállításában és hogy szemérmesebbek-e a lelki dolgaik feltárásában a férfiak.

Nem klasszikus self-help könyv a Mira – Így váltsd meg a világod, mert a pszichológiai problémamegoldási tanácsok mellett / előtt egy konkrét, élvezetes történetet is ad az olvasónak, amelynek keretében bemutatja, hogyan lehet valódi, életszagú gondokkal megküzdeni (egy pszichológus segítségével). Honnan jött az ötlet, hogy ilyen, 2 in 1 formában írják meg a (szak)könyvüket? És miért lehet ez hatékonyabb, mintha csak a könyvük második, szakmai részét turbózták volna fel életszerű példákkal?

Mindig szeretnénk valami újat, jobbat, ötletesebbet nyújtani. A specialitásunk, ami miatt a közönségünk megszeretett minket az, hogy a felhalmozott tudásunkat felhasználóbarát módon tudjuk tálalni. Így a könyvüknek is olyan formát kerestünk, amivel erre tudunk ráerősíteni.
Egy elmélet szemléltetése egy-két példával sem haszontalan, de egyrészt ilyen szerkezetű könyv van már forgalomban, másrészt ez a forma csak egy-egy részinformáció megvilágítására alkalmas. Egy laikus fejében ez még nem világítja meg a látszólag elkülönülő problémái közti összefüggéseket, azok közös gyökerét, és a megoldás sem áll össze egy egész terápiás folyamattá. Utóbbi bemutatása azért fontos, mert részinformációk alapján, jó esetben is csak részben tudjuk kezelni magunkat, jóval hatékonyabb egy terápián részt venni, ahol egy hozzáértő külső szem lépésről lépésre segít a számunkra legmegfelelőbb ösvény megtalálásában. Mi elsősorban ehhez akartunk kedvet csinálni.

A Mira a sématerápiára épül, annak elméletét ismerteti, annak alapján ad életvezetési tanácsokat. Hogyan tudnák összefoglalni pár mondatban a sématerápia lényegét?

A sématerápia korunk egyik leghatékonyabb és legszéleskörűbben felhasználható terápiás eljárása. Problémáink megértését segítő elméleti keretet és kiutat is biztosít azzal, hogy összeköti visszatérő problémáinkat egyrészt az ezeket mozgató, a valóságot eltorzító beidegződéseinkkel, másrészt az ezeket kialakító gyermekkori élményeinkkel. Ennek hála, képessé válunk segíteni magunkon azáltal, hogy nem látunk rémet ott, ahol nincs, viszont meglátjuk ott, ahol van, és így tenni is tudunk ellene.

Egy felnőtt, némi élettapasztalattal rendelkező, de még mindig fiatal, rengeteg lehetőséggel (és nem kevés belátással) rendelkező nő szempontjából írták meg a kerettörténetet. Tapasztalatuk szerint hogy működik a sématerápia mondjuk az 50-es korosztálynál, amelynek egyrészt sok évtizedes “beolajozottsággal” hatnak a sémáik, másrészt jóval kevesebb a lehetőségük is a változtatásra az életükben?

A sématerápia minden életkorban hasonlóan zajlik, és idősebb korban sem feltétlenül nehezebb. A terápia eredményessége inkább múlik azon, hogy ki mennyire igyekszik az ülések közt is aktívan dolgozni a változáson a megbeszélt gyakorlatok segítségével. Változtatni márpedig sosem késő, egy napot is sok arra vesztegetni, hogy ne a valódi önmagunk legyünk.

Mennyi volt a saját élet vagy terápiás tapasztalat, amit beépítettek – a reakciókból, élethelyzetekből, stb. – a sztoriba, és mennyit kellett kitalálni? Valóságos személy-e Mira vagy sok emberből összegyúrt hős?

Mira és a regény többi szereplője is kitalált figura, az általunk ismert emberek tipikus problémáit próbáltuk összegezni egy-egy szereplőben. Figyeltünk arra, hogy azt is szemléltessük, hogy enyhébbnek tűnő bajok is elegek ahhoz, hogy szakemberhez forduljunk, nem feltétlenül kell hozzá “őrültnek” lenni.

Nem tartanak attól, hogy pszichológus kollégáik a szemükre vetik, hogy a fizetős képzéseken évek során megszerezhető szaktudást most “kifecsegik” egy önsegítő könyvben, rontva ezzel az ő “üzletüket”?

Akinek ez rontja a boltját, valószínűleg nem elég jó szakember. Egy önsegítő könyv sosem lesz egyenértékű egy terápiával, s mivel a könyvvel célunk a terápia népszerűsítése, reményeink szerint épphogy többen fognak a jó szakemberekhez fordulni.

“Pszichorendelés könyvben” az egyik mottója a kötetnek. Ha egy problémákkal küzdő ember a kezébe veszi a Mirát és ennek alapján kezd önterápiába, elronthat-e valamit? Mit tanácsolnának, mire ügyeljen a leginkább egy önmagán sématerápiát végző átlagolvasó?

A könyvben olyan gyakorlatokat javasoltunk, amelyekkel bárki egyedül is megpróbálkozhat. Igyekeztünk körültekintően, minél félreérthetetlenebbül fogalmazni, így

a gyakorlatok nemigen járhatnak mellékhatással.

Amennyiben elakadna az olvasó vagy valódi terápiát szeretne, érdemes szakemberhez fordulni.

Vannak-e esetleg félreértések, sztereotípiák, amiket szeretnének eloszlatni a pszichológussal, a pszichoterápiával kapcsolatban?

Mindenképp szerettük volna érzékeltetni, hogy a terápia nem egy futóbolond és egy ásatag, átszellemült, csöndben jegyzetelő szakember komolykodása és búslakodása egy perzsaszőnyeggel borított szobában. Manapság, részben eddigi munkásságunk következtében, egyre többen érzik úgy, hogy

a pszichológus lényegében egy lelki személyi edző, akit arra érdemes alkalmazni, hogy teljesebb életet éljünk.

A pszichológus munkája egy ugyanolyan szakmunka, mint a villanyszerelőé vagy a fogorvosé, jobban járunk, ha nem magunk végezzük sufnituning jelleggel. A pszichológusok közt is vannak lazább stílusú, egyben hozzáértő szakemberek, akik aktívan hozzájárulnak a felismeréseinkhez és a kiút megtalálásához, mindeközben, ha az a természetes, együtt röhögnek a kliensükkel.

Hangsúlyozottan “női” borítója, címe és története van a kötetüknek. Ezzel egyben meg is határozták a célközönségüket? Mennyire szól a férfiaknak (is) a Mira? És ha nekik kevésbé szól, annak mi az oka? Terveznek férfi-terápiás kötetet is?

Könyvünk nem nemspecifikus, reményeink szerint ugyanolyan örömmel forgatják majd a férfiak is. De a hősünknek kénytelenek voltunk egy nemet adni, és úgy gondoltuk, hölgyeké az elsőbbség. A férfiakat sem szeretnénk elhanyagolni, terveink közt szerepel egy második kötet, ezúttal férfi főszereplővel.

A hozzánk terápiába jelentkezőknek vagy előadásainkra ellátogatóknak egyébként körülbelül a fele férfiakból áll, tehát nem tapasztaljuk, hogy a férfiak ne lennének motiváltak önmaguk elemezésére. Lehetséges, hogy a hétköznapokban látványosabban elemzik magukat a nők, de az, hogy a férfiak egy részén kevésbé látszik az önelemzés, nem jelenti, hogy a felszín alatt az nem történik meg. A pszichológiai rendelésünkön hosszan, tartalmasan és szívesen nyílnak meg a férfiak is, ráadásul az üléseknek hála, ezt a hozzáállást a rendelőn túlra is magukkal viszik. Ha megszületik egy férfi főhősről szóló verzió, arra fogunk törekedni, hogy az illető egyéni sérülései mellett képviseljen olyan problémákat is, mellyel sok mai férfi szembetalálkozik.

Tóth Melinda és Böhönyey Márta
A szerzőpáros, Tóth Melinda és Böhönyey Márta

Szerzőpárosokhoz az egyik sztenderd kérdés szokott lenni, hogy milyen módszerrel írták közösen a könyvet, hogyan dolgoztak együtt. Ahogy olvastam az Önök könyvét, egyszer csak felmerült bennem: mi van, ha Mira történetének írása közben úgy osztották meg a munkát, hogy “eljátszották” a sztorit, és egyikük vált a belső gondjaival, a barátjával, a családjával, a munkahelyi problémáival küszködő Mirává, másikuk pedig a pszichológus Lillává. Végül is mi az igazság: hogyan dolgoztak együtt?

Amikor a kiadónál feltették nekünk a kérdést, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni, egyszerre vágtuk rá, ugyanazokkal a szavakkal, “úgy, hogy egyagyúak vagyunk”. Egyetemi tanulmányaink első félévében találtunk egymásra épp a sok hasonlóság miatt, az azóta eltelt évek során pedig még jobban összecsiszolódtunk barátként és munkatársként is. A Pszichorendelés blogként indult, cikkeinket is egymást kiegészítve, kijavítva írtuk, így, mire a könyv megírására került a sor, megvolt a módszer. Voltak párbeszédek, amiket spontán felosztottunk egymás közt, de képlékenyen alakult, hogy mikor, melyik szereplőt, ki “játssza”, és utóbb többször átfésültük és kijavítottuk a szöveget, szóval rekonstruálhatatlan, hogy melyik szót ki írta.

A könyv megírása egyébként jó móka volt, idővel rájöttünk, hogy akkor kap el a gépszíj, ha több időnk van elmélyülni a feladatban, és nem szakítanak meg terápiás ülések, előadások vagy tv-felvételek, így egy-egy hétre elvonultunk a világtól “alkotói szabadságra”.

Milyen nehézségek merültek fel a közös munka közben? És hogyan küzdöttek meg velük?

Az elején vajúdtunk legtöbbet az alapkoncepció kitalálásával és az első oldalak megírásával.

Először túl bonyolult feladatot adtunk magunknak, idő volt, míg ezt egy kivitelezhető szerkezetté és történetvezetéssé tudtuk csupaszítani.

Amikor aztán nekiláttunk az írásnak, elfogott a bizonytalanság, hogy el fogja-e valaha élő ember olvasni a könyvünket, pláne, hogy még mi magunk sem éreztük, hogy jó-e. Ezek miatt az aggályok miatt is jó, hogy ketten voltunk, mert meg tudtunk egyezni, hogy valahányszor kétségbeesik valamelyikünk, a másik emlékezteti, hogy ezeket a kérdéseket csak 2 hónap letelte után tehetjük föl magunknak, amikor már van esélyünk őket megválaszolni és nem csak az időnket és lelkierőnket pazaroljuk velük.

Mennyi idő alatt sikerült tető alá hozni a kötetet, és ehhez milyen rendszerességgel kellett dolgozni?

Egy-két havonta vonultunk el alkotói szabadságra, így durván egy év alatt értünk a munka végére. Egyébként ennek már lassan két éve, azóta a kiadókkal ment el az idő.

Hogyan választottak kiadót? Milyen tapasztalataik vannak e téren elsőkönyvesként, amit érdemesnek tartanak megosztani?

Több nagy kiadó kész lett volna kiadni a könyvünk, ám volt, akivel azért nem egyeztünk meg, mert szerződésüktől a jogász óva intett, volt, ahol a könyv lényegét szerették volna kihúzni és az egészet egy ízléstelen borítójú füzetté alakítani, amitől a minket ismerő emberek minden bizonnyal kitértek volna a hitükből, és nem utolsó sorban mi is, úgyhogy nem adtuk hozzá a nevünk. Az, hogy könyvet írjunk, régi vágyunk,

a kész mű lényegében a gyermekünk, így fontos volt, hogy kifejezzen minket és a tőlünk megszokott minőséget képviselje,

ehhez képest eltörpült számunkra az a szempont, hogy ismert legyen a kiadó.

Átolvastatták-e valakivel a kész művet, hogy ne legyen túl szakmai, és átlagemberek számára is átélhető történet maradjon?

E téren alapvetően bízunk a magunk, cikkeken már letesztelt ítélőképességében, de biztos, ami biztos, pár barátunkat is megkértük, hogy véleményezzék az írást és a borítót is, és jórészt megerősítettek abban, amit eredetileg gondoltunk.

Aktív Szerző könyvkiadási program az Ad Librumnál