Heti Novella / Érett asszonyok álma
Könyv Guru elhozta kedves olvasói számára Kovács László kötetének címadó novelláját.
– Jesszusom! – csapja össze a kezét a fekete szoknyás, fehér ingblúzos, ősz hajú hölgy a küszöbön: – Ti már itt vagytok!?
Bent a teremben kilencen vannak, kilenc asszony zsibong. Ugyanolyan korúak, már-már kortalanok, mint az érkező. Az ötvenéves érettségi találkozójukra gyűltek össze a középiskola régi szárnyában, abban az osztályteremben, amelyből egykor végzősként kirajzottak.
A tágas terem az évtizedek alatt szinte semmit nem változott. A meszelt falak ugyanúgy virítanak, a sötétítő függönyök régimódi sárgaréz karnisokon függnek félig elhúzva, a májusi délelőtti nap ugyanolyan szögben tűz be, mint annak előtte minden májusban.
Tíz óra. Most is megkondul a közeli templom harangja, éppúgy, mint annak idején.
Nagyot változott a világ, és benne azért ez a tanterem is egy kicsit. A hat méter magas mennyezetről már nem opálburák bágyadt fénye világít. Lám a padokat is kicserélték mozgatható asztalokra, no és kényelmetlen, kemény székekre, hogy a mai ifjúság ülepe és háta edzésben legyen. És az olajszagú katedra is eltűnt!
A zöldre festett, kopottas tábla előtt a régi tanári asztal áll. Mögötte ott terpeszkedik valaki. Nem, nem az egykori osztályfőnökük, régen meghalt ő már, hanem egyik osztálytársuk, Rita, egy nagytermetű, tekintélyt sugárzó jelenség. Elmélyülten lapozgat az osztálynaplóban.
A tenyércsattanásra felnéz, félrefújja a szemébe hulló hosszú, melírozott hajszálait, és volt magyartanárukat utánzó, tréfásan elmélyített hangon, így szól a jövevényhez:
– Ejnye, megint elkéstél, kislányom! No de, ha már így betoppantál, gyere is ki mindjárt felelni!
Az asszony végigfuttatja tekintetét a termen: ősz fejek váltakoznak még csak őszes, épphogy őszülő, divatosan őszített és szőkésre fiatalított frizurákon. Mosolyogva csak áll a küszöbön
– Júlia, bújj már be! – sürgetik a többiek.
Belép. Megpuszilkodik mindenkivel, kivéve természetesen a ,,tanár urat”. Leteszi a válltáskáját, majd a felszólításnak eleget téve kimegy ,,felelni”.
– Nos, kislány, készültél?
A ,,kislány” pillái megrebbennek.
– Készültem – válaszolja bizonytalanra formált hangon, és kezeit hol összekulcsolja, hol szétnyitja a hasa előtt. Segélykérő pillantást vet az ajtó melletti sarokba, oda, ahol régen az öntöttvas kályha állt. Igen, a kályha. A fűtő sokszor felelés közben jött be megrakni a tüzet, zörgött a piszkavassal, a lapáttal, a kályha füstölt, mindenki köhögött, ablakot kellett nyitni, szellőztetni, és a felelő megmenekült…
De a vaskályha már nem dacol az idővel, réges-rég kimustrálták, nem jön a fűtő…
– Mi volt feladva? – zökkenti vissza a kérdés a valóságba Júliát.
– Mikszáth Kálmántól A tisztelt Ház.
– Jól van. Melyik írásról szeretnél beszélni? Melyik tetszett legjobban?
Júlia úgy tesz, mint aki nagyon töri a fejét, nem tud választani a jobbnál jobb, sziporkázóbbnál sziporkázóbb humorú karcolatokból. A mutatóujját a szájába dugja, elgondolkodva szopogatja. Az ,,osztály” jókat derül a játékon.
– A képviselőház madara, ,,tanár úr”, erről szeretnék felelni – hadarja aztán egy szuszra, és neki is fog a ,,felelésnek”.
– Jó, jó, elég lesz, jeles, leülhetsz – állítja le nevetve a ,,tanár úr”. Tovább már nem tudja megőrizni tettetett komolyságát. Feláll, puszit vált vele is, aztán mindketten odamennek a többiekhez.
– Azért, tudjátok, kár, hogy ma már nincs nekünk Mikszáth Kálmánunk – bölcselkedik Rita még egy röpke gondolat erejéig. Ha sejti, hogy szinte darázsfészekbe nyúl, nem teszi.
– Az ám, nagy kár! – hallatszanak az egyetértés hangjai.
– Ugyan! Épp fordítva!– így az ellenvélemények.
– Szerintem pedig akadna néhány, kifejezetten az ő tolla hegyére való csodapofa ebben a mai parlamentben is! – bizonygatják az egyetértők. – Jól megszurkálhatná őket a tolla hegyével!
– Nem is érti az ember, mit keres ott némelyik figura! Hát, írhatna róluk ezt-azt!
Még a szótlan Gizellának is van egy megjegyzése:
– Leszedhetné róluk a keresztvizet!
Még felröppen egy-egy epés megjegyzés, aztán lassacskán elejtetik a témát, és egymást kérdezgetik, kivel mi történt az évek során, amióta nem találkoztak.
A lányok férjhez mentek, hárman már megözvegyültek. No és a fiúk? A tizennégy fiúból senki sincs jelen. Igaz, már csak ketten élnek, a János és a Pista, de János súlyos beteg. ,,Szegény ember!” Judit felajánlja, hogy meglátogatja, és átadja a többiek jókívánságait. István a falujában az árvízi mentésben segédkezik. ,,Derék fickó, még mindig legény a gáton” – állapítják meg, és aztán mintha kifogyott volna belőlük a szó, elcsendesednek.
Kisvártatva Rita felélénkül.
– Na, lányok, ne lógassuk az orrunkat! Menjünk, nézzünk körül még az épületben! – javasolja.
Amikor aztán már fél tizenkettőre jár az idő, úgy határoznak, ideje elsétálni az étterembe, ahol egy tíz személyes asztalt foglaltak maguknak erre a napra, egészen éjjel tíz óráig.
Az étteremben rövid tanakodás után kiválasztják a megfelelő aperitifet. Koccintanak. Gizella a homlokára csap:
– Óriási ötletem támadt, hölgyeim!
– Neked? Csak nem?
– Mit szólnátok, ha nem csak úgy ücsörögnénk itt, ennénk meg innánk és – tisztelet a kevés kivételnek – zsírpárnáinkat vastagítanánk, hanem valami értelmeset művelnénk?
– Jó, de mit?
– Figyeljetek ide! Elmesélhetnénk egymásnak, hogy mit álmodtunk az elmúlt napokban. Óránként felváltva mesélnénk. Este tízig végeznénk is, addig pont tíz óra van hátra, és mi is pont tízen vagyunk – hangzik a javaslat.
– Nagyszerű ötlet – bólogatnak ez egyszer a legnagyobb egyetértésben. – És ki kezdje?
– Aki a legszebb!
– A legszebb? Aki most az, vagy aki ötven éve volt? Hahaha…
Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!
Mivel nem tudnak zöldágra vergődni, és hogy minden újabb civakodásnak elejét vegye, Gizella másik ötlettel áll elő.
– Jó, akkor legyen az első mesélő az, akinek a legráncosabb az arcbőre.
– Hülyeség! – zúgja a többség.
– Akkor legyen az első, akinek a legsimább a bőre!
Frida morog. Összesúg a többiekkel:
– Ez a Gizella még mindig azt hiszi, hogy ő nem öregszik!
Gizella felfújja az arcát, mondani akar valamit, de ekkor Eszter az asztalra csap:
– Mit lacafacáztok? Kezdje az, aki sohasem csalta meg a férjét!
Tíz kar lendül a magasba.
– Hát ez derék, lányok. Gondolhattam volna! De hát egyszerre tízen nem kezdhetjük.
Vékonyka hangján megszólal Felícia:
– Mi lenne, ha az egykori legjobb, legokosabb lenne az első mesélő, és aki a legrosszabb volt, az zárná a sort. A kettő között pedig a többiek névsor szerint következnének.
Ezt végre mindenki elfogadja a sorrend megállapításának tárgyilagos alapjául. Ismerik egymást, jól emlékeznek, ki milyen eredményt ért el annak idején. Felícia papírt és tollat vesz elő, és felírja a sorrendet: első lesz Irén, aztán jön Alexandra, Eszter, Felícia, Frida, Gizella, Judit, Rita, Zsófia, és utolsónak – mint egykori legrosszabb tanuló – marad Júlia.
Így hát az első órában, egész pontosan tizenkét óra negyvenötkor, már túl az első fogás elfogyasztásán, Irén mesélni kezd:
– Mentem hazafelé, már sötétedett. Ketten megtámadtak, de kisiklottam a kezeik közül, és még mielőtt újra rám tették volna a szőrös mancsukat, hirtelen galambbá változtam, és felröppentem egy fa tetejére, onnan meg tovább messze fel, fel az égbe, a felhők fölé. Megéheztem, hazaröpültem. Kenyeret szeltem, és rá akartam tenni egy kis tányérra, hogy azon megkenjem vajjal. Na, de nem találtam egyetlenegy tányért sem. Hát persze, kaptam a fejemhez, a múlt héten megint nálam vacsorázott az a huncut XXV. Arnold király. Mindig szoktam csomagolni a maradékból a feleségének, ha nem kísérte el az urát. Legutóbb is ez történt. Odaadtam az utolsó tányéromat. A királyné mindig csak ígérte, hogy vagy visszahozza, vagy visszaküldi a királlyal az elvitt tányérjaimat. De nem!
És ott álltam tányér nélkül. Iszonyú pipa lettem. Hogy lehet ilyen valaki? Királyné, de a más tányérjait gyűjtögeti!
– Lehet, hogy már mindet összetörte a király fején, azért nem kaptad vissza őket – kotyog bele Alexandra, aki már unta a hosszú mesét, és szeretett volna mielőbb belefogni a magáéba.
– Nem tudom, erről nem álmodtam semmit – válaszolja Irén, és többet egy szót sem szólt.
– Jól van, na, ne haragudj! Nem akartalak megbántani.
Irén vállat von.
– Akkor most én jövök végre, ugye? – kérdezi Alexandra, és már fújja is. – Nos, a fiam esküvőjére készülődtem álmomban. Megfelelő ruhát kerestem, amiben szép és csinos leszek. A végén már a plafonig állt a sok gönc, és rám dőlt az egész, nem kaptam levegőt, segítségért kezdtem kiáltozni. Arra ébredtem, hogy leestem az ágyról.
– Én hasonlót álmodtam, gyerekek, mint Irén – veszi át a szót Eszter. – Én is röpültem álmomban. Egyszerűen felrepültem olyan, de olyan iszonyú magasba, hogy alattam gömbölyűnek látszott a Föld. Ekkor az álom hirtelen szertefoszlott, és felébredtem.
– Rövid, de szép álmod volt – állapítja meg Felícia. – Az én álmom is csak nyúlfarknyi. Igaz, kettő volt. Nos, ruhát vasaltam. A frissen vasalt darabokat szépen összehajtogattam, és egymás mellé leraktam a kanapéra. Ekkor bejött egy nagy fekete kandúrmacska, és a sáros lábával összemászkálta az egészet.
– És mi volt a másik?
– A másikban én is repültem. Inkább nem mesélném el, nem érdekes – mondja titokzatos arccal.
– Na, ne csigázz!
– Csak untatnálak benneteket. Meg aztán nem is értem, valami járvány ez az álombeli repülősdi?
– Ha nem mondod el, örök harag!
– Jaj, lányok már megint kezditek? – állítja le Frida a vitatkozókat. – Figyeljetek inkább! Én egy piros sportkocsit nyertem álomban.
– És?
– Mit és? Ennyi! Te jössz, Gizi.
– Taxira vártam, amikor odajön hozzám egy cingár, borzas, körszakállas alak. Vállán elnyűtt iszák, kopott pólóján és a nadrágján látszott, hogy régóta nem találkozott mosó lével, ő maga pedig szappannal.
,,Segítsen ki, jó asszony, pár forinttal. Mentőt hívnék a beteg feleségemhez” – gagyogta félszegen.
Elmondta még, hogy sajnos nincs annyi pénze, hogy telefonáljon. Én olyan szép és jóindulatú asszonynak látszom, hogy csak hozzám van bizalma.
Persze vonakodtam, gyanús volt eleve, hogy rá akar szedni. Amikor esdeklően ismét rám nézett, sőt azt is mondta, hogy ritka az ilyen sugárzóan okos asszony, mint én, nos, akkor beadtam a derekamat.
Hát megesett rajta a szívem. A markába nyomtam egy százast. Megköszönte, elindult. Utána néztem, tényleg a telefonfülke felé ment. De aztán nem a fülke ajtaján lépett be, hanem mellette, odább, a kocsmáén… És te, Judit, mi szépet álmodtál?
– Hogy én? Mit is, lássuk csak… nos azt, hogy van egy nyolcéves unokám, aki állandóan a számítógép előtt görnyed. ,,Ejnye-ejnye lelkem, többet vagy a gép előtt meg a tévé előtt is, mint a játszótéren!” – mostam meg a fejét. Ekkor észrevettem, hogy fent a sarokban, pont a gyerek feje fölött, egy hatalmas barna pók lapul. A szemei rémisztően villogtak. Nesztelenül ereszkedni kezdett, rá a gyerek fejére, és lassan, sűrűn behálózta, a gyerek bömbölni kezdett, és a végén…
– Juj, egy pók! – visít közbe Zsófia.
A karján tálcával érkező pincér a metszően éles hangra megtorpan. Az üdítőitalos palackok összekoccannak egy sörösüveggel, az lebukfencezik a tálcáról, és csattanva összetörik.
– Ó, anyám! – jajdul fel a pincér, és belelép a sörtócsába.
Zsófia megsajnálja az ügyetlen embert, és segít neki felszedni a cserepeket. Új sört rendel magának, aztán csendben marad.
Judit megbántottnak tűnik, nem is fejezi be a történetet. Rita így előbb veheti át a mesélés fonalát.
– Sajnos nekem nyomasztó álmom volt – kezdi elgondolkodva. – Egy tank akart eltaposni, úgy, mint a bátyámat akkor … – Bocs’, nyom a szandálom, muszáj megigazítanom – mutat le a lábfejére. Lehajol, hogy megigazítsa a csatot. Lent óvatosan, észrevétlenül az egyik, aztán a másik szeméhez érinti az asztalterítő lelógó sarkát. Mikor felegyenesedik, Zsófia felé fordul, és csak ennyit mond: – Te jössz.
Zsófia együtt érzően vár néhány másodpercet, csak aztán kezdi halkan a maga álmának elmesélését:
– Két hete, igen, azt hiszem, két hete álmodtam utoljára. Azóta nem. Tudjátok, rossz alvó lettem. Nos, álmomban egy kis furgont vezettem éjszaka. Egy kátyús úttesten zötykölődtem, kerülgettem a gödröket a gyér világításban. Ahogy tekergettem a kormányt, az út szélén majdnem nekimentem valaminek. Fékeztem. Mi ez? Egy óriási doboz volt. Rávillantottam a fényszórót. Oldalán felirat látszott: Államkassza. Szóval, ott hevert az a nagy doboz, és ráírva, hogy Államkassza! Megörültem, majd kiugrottam a bőrömből. Életemben nem láttam ilyent. Na, mondom magamnak, Zsófia, ezt hazaviszed. Körülnéztem, sehol, senki. Találtam, az enyém, slussz-passz! Épp megfogtam volna, hogy bevonszoljam a furgonba, amikor valahonnan felülről neszezés hallatszott, és, mint derült égből a villámcsapás, egy szőrös mancs lenyúlt, és…, és – képzeljétek – egyszerűen felkapta az orrom elől.
– Micsoda pech… Ó, te szegény! – sajnálkoznak a többiek. Majd vigasztalni kezdik, hogy ha olyan könnyedén felkapta az a szőrős mancs, akkor abban a kasszában nem sok pénz akadhatott. Vagy teljesen üres lehetett.
– Nincs kizárva, úgyhogy nem is sajnálom – tett Zsófia pontot a sirámok végére. – Különben is elszaladt az idő, már elmúlt kilenc óra, és Júlia még hátravan. Gyertek, menjünk ki a kerthelyiségbe!
Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!
Így is tesznek, kiülnek a kellemes, langymeleg estébe. Újabb üdítőket rendelnek. A pincér most már óvatos. Baj nélkül szolgál fel. Júlia, az egykori legrosszabb tanuló, iszik egy kortyot, megnedvesíti a torkát, és nekifog álma elbeszélésének. Immár a tízedik órában.
– Nem fogjátok elhinni, de azért elmondom – vág bele nagyot sóhajtva. – Én azt álmodtam, hogy érettségizünk. És én megbuktam! Megbuktam kémiából. Emlékezhettek, lányok, kezdetben sosem voltam jó ebből a tárgyból. Sőt, én voltam a legrosszabb, másodikban meg is húztak. Félévkor is, év végén is. Csak a javítóvizsgára sikerült annyi tudást felcsipegetnem, hogy a Lucrezia, az a vén méregkeverő mégis átengedett. Persze aztán az érettségim jól sikerült, bizonyára emlékeztek. Szóval, álmomban újra érettségiztem.
Társai fél karéjban ülve áhítattal figyelnek Júliára, egészen közel húzódnak hozzá, nehogy egyetlen szavát is elvétsék.
– Nos, minapi álmomban ott ültem a szóbeli érettségin, minden remekül ment, csak kémiából hebegtem-habogtam. – Mi van veled, kislányom? – kérdezte Lucrezia. – Semmi, tanárnő. Leblokkoltam, kész.
Zsófia Júlia karjára tette a kezét.
– Te szegény, semmi nem lehet rosszabb annál, mint álmunkban megismételni egy olyan vizsgát, amit egyszer már túléltünk.
– Így igaz. Szerencsére az ajtócsengőm éles, türelmetlen berregése felébresztett, és a rémálom szertefoszlott. Huss! Volt, nincs. De hogy ezután, mármint az ébredés után mi történt? Hm, azt már inkább nem mondom el! Az már úgyis csak a valóság.
– De, de, halljuk! Mi volt azután? Amúgy sincs még tíz óra. Mondd el!
– Nos, jó. Kábán odatámolyogtam az ajtóhoz. Mint említettem, ez már nem álom volt, hanem maga a valóság. A postás állt ott, egy új ember teljes életnagyságban, akit sosem láttam addig. Ezt kérdezte:
– Ön Borszeszné dr. Lugoss Júlia?
– Igen, én vagyok.
– Tértivevényes ajánlott levele érkezett, asszonyom. Tessék, itt legyen szíves aláírni!
– Máris. Aláírtam, adtam neki kétszáz forint borravalót. Aztán remegő kézzel felbontottam a levelet. Egy értesítés volt benne arról, hogy Nobel-díjra jelöltek.
A többiekből kirobban a nevetés. Olyan viharos erővel, hogy még az egyik függöny is elmozdul a helyéből. A pincér odajön, visszahúzza.
Amikor alábbhagy a kacaj, Júlia méltatlankodva kinyitja a retiküljét.
– Nem hiszitek? Tessék, itt a levél.
Minden szem a papírlapra tapad. Semmi kétség, Borszeszné dr. Lugoss Júliának szól, és az áll benne, amit Júlia elmondott.
– Az a nagy helyzet, lányok, ti még nem tudjátok, hogy van egy szabadalmazott találmányom, egy olyan szer, egy olyan adalék, amellyel a kenyérből ki lehet vonni minden fölösleges adalékanyagot. Szóval ezért vagyok Nobel-díjra jelölve.
– Hát ez aztán nem semmi. Örülünk, és gratulálunk.
– Köszönöm, aranyosak vagytok.
Összehajtogatja a levelet, visszateszi a táskájába, és csendesen így szól:
– Ez igazán semmiség, ez a dolog kisebbik része. A nagyobbik, hogy van egy másik találmányom is.
Rövid hatásszünet után folytatja.
– De nem tud róla senki – suttogja, és jelentőségteljesen körülpillant.
– Egy elixír.
– Óóóh, hóóó! – morajlik a csodálkozás.
– Pszt! Annyira friss, hogy valójában még én sem próbáltam ki. Itt van, el is hoztam magammal, és veletek megosztom a titkot. Sőt adok is a szerből mindegyikteknek. Hajoljatok csak közelebb!
Szoros gyűrűbe fogják Júliát, és lélegzetvisszafojtva, pisszenés nélkül figyelnek.
– Vegyétek elő a zsebkendőtöket, cseppentek rá a szerből. Így ni. És most hajtsátok szépen össze, tegyétek el! Ma este, lefekvés előtt, vagyis nemsokára, szippantsátok be az illatát! Ne előbb!
Tíz órakor a kis társaság rendezi a számláját. Csicsegnek-csacsognak még egy keveset, aztán elköszönnek egymástól, és hazatérnek. A távolabb lakó vidékiek szállodába mennek, a helybeliek saját otthonukba.
És akkor éjszaka, a milliónyi asszony között volt tíz, aki nyugodtan aludt, és bizonyosan szépet álmodott. Azt álmodták, hogy tizennyolc évesek, május van, bódító illatú virágok nyílnak. A nap melegen süt, leveszik fejükről az átmelegedett sötétkék diáksapkát. Szőke, barna, fekete hajfürtjeiken játszik a szél. Előttük az érettségi, és persze az Élet. Alexandra, Eszter, Felícia, Frida, Gizella, Irén, Judit, Júlia, Rita, Zsófia – mindannyian – gyöngyvirágot kapnak a fiúktól.
A fiúktól, akik még nem sejtik, nem is érdekli őket, hogy miről álmodnak az érett asszonyok…