Heti Novella / Jeam Bean Bendrix, a tangóharmonikás

Az alábbi, különös hangulatú novella a 21/12 (Rock’n’Roll) című kötetből származik. Ha szeretne a keddi novellánkról értesülni, iratkozzon fel a hírlevelünkre!

Jeam Bean Bendrix, a tangóharmonikás

I

Párizs utcáin mindig nagy volt az élet. Kacajok, csókok, lázálmok, kudarcok. Szerelmek, kétségbeesés, értelem nélküli öngyilkosságok. Tökéletes táptalaj az emberi léleknek. A mély szagok, a rossz lányok – majd megtudja ő, a kis Bendrix, hogy miért rosszak! – finom illata a könnyes csókáradatukkal. Akik úgy tudják szorítani a kisgyereket, hogy majdnem megfullad, meg-megtoldva egy ,,ha nekem egy ilyen lehetne” sóhajjal. Amit ő, Bendrix, végképp nem ért, mert anyja szerint nagyon tudják ezt a műfajt. A bőrszivarok füstje, a kétes hírű lokálok tompított fényeivel, igen, a csíkos zakójú, lakkcipős, kedves kerítő bácsik – mi az ördögöt keríthetnek, ő csak annyit lát, hogy egész nap kielégült mosollyal szipákolnak a kávézó teraszán –, akik mindig vesznek egy cukorkát, ha ő, a kis Bendrix, hazaviszi az édesanyja által kimosott habfehér ingeket. És még pénzt is kap, ha kijátszva a rendőröket, egy cseppnyi porcukrot átvisz a ,,Kék Szajna” nevű fogadóba. Amit még ő sem ért, pedig mindent tud: lámpaoszlop fényéből kivonuló, hevesen ölelkező szerelmespárok a novemberi hidegben, hogy mi ebben a jó? Kofánék piros, hízott, fogatlan arccal, de ronda valamennyi, brrrrr, a hideg rázza! Bendrix itt a kedvenc, kétségtelenül. És mindez átitatva a tangóharmonika hangjával, mintegy létjogosultságot adva az egésznek, ami csak kering és kering a levegőben, mint a toll, amit felkap a szél, és soha meg nem áll. Sokat nézte a csillagokat. Úgy gondolta, oda szállnak fel a dallamok, hogy aztán csillagokká hulljanak szét, így sütve vissza a földre. Ezért olyan fényes valamennyi! A dallamoktól!

Vékony, neurotikus, nagyon szép, göndör fürtös kisgyerek, imádja mindenki. Az apjáról nem sokat tudni, a sztori tipikus: egy aranyos, jóképű, részeges, a feleségét verő nőcsábász volt, aki, ahogy az anya elhízott, el is hagyta őket, évek óta nem tudni semmi biztosat róla, ha még él. Ha nem fekszik valamelyik sánc mélyén már rég agyonverve kártyaadósságért vagy uzsora miatt. Könnyen meglehet, voltak is ilyen-olyan felreppenő hírek, de tulajdonképp itt folyton fecseg valaki, és nem ez a környék híres a lakói szavahihetőségéről…

A pletyka, az epe, a rosszmájúság folyton. Ezt a kis Bendrix hamar észrevette. Mivel amúgy sem volt egy kinyilatkozó típus, hát inkább befele fordult. Onnan indulnak a dallamok, ezt már tudta.

Az anyja egy nagy, kövér, testes mosónő volt, akinek valaha borultak a férfiak a lába elé. Mostanra már nem. Ő volt a kis Bendrix neurotikusságának fő forrása, ugyanis volt neki egy kedvenc magyar költője, egy nagyon rosszul sikerült életúttal, és ez az illető megírta: ,,a mosónők korán halnak”. Bendrix naponta rettegett, hogy ez náluk is be fog következni. Mi lesz akkor vele?

Az egyetlen dolog, ami megnyugtatta, a tangóharmonika hangja volt. Szállt ő is vele, mint a toll, amit felkap a szél és soha, de soha nem esik vissza a földre. Könnyűnek érezte magát ilyenkor, sebezhetetlennek és halhatatlannak. Már nagyon korán érezte, hogy valami mély és nagyon különös kapcsolatuk lesz: neki és a tangóharmonikának.

Kilenc éves volt, amikor egy rossz koldus eladta utolsó drága kincsét – egy kopott, de szépen szóló tangóharmonikát – egy utcabeli kocsmárosnak két kupa borért, aki a maga során anyagi helyzettel sem rendelkezett, annyira el volt adósodva. De a látszatra nagyon vigyázott! Ezzel fizetett tehát a Bendrix anyjának a tiszta ingekért. Annak is jobban jött volna az a kis pénz, szándékában állt a hitelt rendezni a hentesnél, mert már az sem nagyon akart adni, de végül úgy gondolta, egyszer az életben belefér. Visszatartotta tehát kofáné pofáját, és hazavitte a harmonikát a fiának.

Ekkor kezdődött el Bendrix életének hátralevő része. Az a bizonyos különös kapcsolat. Mintha a hiányzó testrészét kapta volna vissza. Úgy állt a keze a tangóharmonikán, mintha azzal született volna. Nem kellett kínlódjon, nem kellett gyötrődjön a tudás megszerzéséért. Magától játszott, szinte önkívületi állapotban, már az első perctől. A valóság és az álom szerepet cserélt. Akkor veszítette el a realitásérzékét, a gyerektársait szinte lökte el magától, akik lassan el is maradtak. Folyton csak a harmonika. Egész nap harmonikázott. Az iskolából egyre-másra intőket vitt csak haza. De ő már GONDOLKOZOTT a harmonikával, nemcsak játszott. Csak még nem érett meg gondolkozni. Tudta, hogy majd egy nap… Eljön az a nap! Ő se tudta, hogy melyik. Csak az ösztönei mondták. Ilyen kisgyerekké változott Bendrix. De lassan felnő ő!… Megmutatja majd!… Csak még nem tudja, mit… Ennyi az egész, viszont a dolgában már nagyon biztos.

II

Első próbálkozásai az utcán máris túl jól sikerültek. A nők imádták a fürtjeit, a gigolók a zenéjét, mindenkinek azt sugallta, hogy lehet élni, élni kell, nem a holnappal gondolni, ma kell megélni a mát. Ingyen hozták neki a ,,porcukrot”, csak épp húzza. A kofákat megbékítette annyira, hogy nem érezték nagyon tragikusnak a sorsukat, habár nagyon az volt. A rossz lányok sírtak. Azok mindig sírnak. A zsebtolvajoknak könnyített a lelkiismeretén, így aztán még többet tudtak lopni. Még az uzsorás is kiérzett valami lelki megnyugvást abból a harmonikaszóból, azokból a lágy, keserű-édes, muzikálisan telített dallamokból. Mindig teli volt a kalapja. Mindenki lelkiismerete oda csordult ki, a Bendrix kalapjába.

Így hát megvolt mindene. Pedig sokszor csak úgy húzta, hogy nem is gondolt rá, mit csinál. De amikor igen! Ezt nem látták és nem hallották, magasba emelte a dallam őt, ő a dallamot, hullámzó, kavargó, hömpölygő kék tereken oda-vissza, minden irányban, teljesen megnyílhatott, és teljesen elbújhatott, ura volt a helyzetnek és a helyzet uralta őt. Csodálatos beteljesüléseket élt át, és csak ezt az érzést kereste naphosszat, álmatlan éjszakáiban, porcukortól karikás szemmel, három kialvatlan éjszaka után, mindenkor és mindenhol. Ezt magyarázta a lányoknak, akik egyáltalán nem értették, és nem is azért simultak hozzá, hogy ezt hallgassák. A kocsmában a haverok között, akik csak mosolyogva, nem ellenkezve egyetértettek, türelmetlenül várva, hogy már kezdjen újból játszani. Még a kofák is ezt kellett hallgassák, amikor megdicsérték, hogy milyen ügyes, már rögtön kezdte, hogy mindez azért van, mert… De tulajdonképp senki nem értette, sem a szerelme, sem az anyja, szinte egyáltalán senki, aki értette volna, az még nem volt jelen, és ő ezt mind érezte. Egyedül maradt a mondanivalójával, és hogy gátlásait oldja, ,,lennebb tudjon kerülni” az emberek közé, hát nyakalta a Jeam Beant. Különösebben nem szerette, de nem tudott mást tenni, nem talált más megoldást. Innen ragadt aztán rá a beceneve: Jeam Bean Bendrix, eredeti polgári nevét szinte senki sem tudta. Párizsban ez amúgy sem érdekelt soha senkit.

Annál inkább a zene, amit csinált. Nagyon befutott. Buenos Airesből jártak át elismert mesterek, és féltékenyen próbálták ellesni az ujjtechnikáját. Ha megkérdezték, hogy csinálja, csak annyit mondott, ő csak a szíve után megy, neki nincs technikája. Erre a legtöbben nagyon megsértődtek, ennél sokkal kielégítőbb válaszra vártak.

Jöttek a hatvanas évek. Párizs utcáin tombolt a forradalom. Szipókázó diákok mindenütt, rendőrökkel karöltve. ,,Le a bugyikkal, égesd el a melltartót!” Aztán valami lesz, ha teherbe maradunk… Franciaország háborúban állt a gyarmataival. Azok a függetlenségükért harcoltak. Szeretkezz, ne háborúzz! Bendrix is afrikai származású volt, onnan telepedtek át a szülei egy ,,jobb világba”. Nem kérdéses, ki mellett szállt síkra. Mindent megénekelt. Mindenki az utcákon csak rá várt, hogy játsszon már, hogy emelje fel őket.

Egyik hajnalon, kétnapi szipókázás és nem alvás után, egy csodálatos párizsi hajnalon már duplán látott a fáradtságtól és a hallucinogénektől. Épp akkor kelt a nap. Két Eiffel torony között két bíbor nap. Megírta az élményét. Világsláger lett. Minden rádió azt játszotta a világon Pakisztántól Vancouverig: ,,A két bíbor nap”. Ezt dalolta minden fiatal, a kofák azon nyomban bíbor sonkát árultak már, a kocsmában bíbor köd nevű, whisky alapú italt kevertek. Ködösítette is a fejet rendesen, rászolgált a nevére. Piacra dobták a ,,Bendrix bíbor” színű tangóharmonikát, ami minden, egy kicsit is magára adó zenésznél kötelező darabbá vált.

Így került fel a csúcsra és kapott végül meghívást a Rostocki Tizenhetedik Nemzetközi Táncdalfesztiválra mint főattrakció, a ,,Jeam Bean Bendrix és a Bíbor Project” nevű szalonzenekar. A hatalmas zenekarban egyetlen harmonikás volt, ami eléggé szokatlan megoldás, mindenki más egyéb hangszeren játszott.

III

Rostock. Mondták neki, hogy itt több emberre számíthat majd, mint általában. Nem volt neki lámpaláza. Játszott már húsz, ötven, sőt száz ember előtt is, simán vette az akadályt. Itt a szervezők ötszáz és ezer között becsülték majd a közönség számát. Mindenképp ez lesz élete eddigi legnagyobb fellépése. Ezt így tudta és így is készült, az ezt megillető tisztelettel. Jógázott minden nap. A harmadik, zárónapra programálták. Addig ismerkedett. Csevegett a többi fellépővel, barátkozott, meg-megivott egy-egy kupica Jeam Beant, néha többet is.

Második nap este megismerkedett a lánnyal. Az a lány a szájából vette ki a szót. Lazán közölte: –,,Tudod, Bendrix, nekem ez az egész zene, amit játszol, olyan, mintha magas, hullámzó, kék, hömpölygő égi tereken lebegnék, és csak lebegek és lebegek pihekönnyen, mint a toll, amit felkap a szél, és soha nem esik már vissza a földre…”

Bendrix nem hitt a fülének! Ez az a lény! Ez az a lány! Ezt rendelte neki a Jóisten! Most már tudta, hogy ez lesz élete eddigi legjobb fellépése. Életében először maradéktalanul boldog volt. Hogy levetkőzze a legapróbb gátlásait is, állandó magasan tartotta alkoholszintjét, viszont tudta már, hogy fel fog hagyni ezzel a szokásával. Amióta ismerte a lányt, volt mi kitöltse az űrt. Még ez a fellépés, és vége. Jöhet a jól megérdemelt dicsőség megkoronázásaképp a szerelem.

Fergetegesre sikerült a műsor. Nem ezer, hanem ÖTEZER ember ropta a táncparketten! Pszichedelikus sanzon! Sikerült mindenkit felrepítenie a levegőbe! Az egész táncoló közönség a hömpölygő kék terekig emelkedett. Az est fénypontjaként csinált egy imprót a marseillesre. Teljes siker! Mindenki a levegőbe dobálta a kalapját! Mert úriembernek az is van. Ezt fogja írni reggelre az összes újság! Az életöröm megünneplése volt ez az este! Mind a zenész, mind a közönség a végkimerülésig hajtotta magát. Diadal-és-ittasan hagyta el a színpadot. Kétségkívül az övé volt ez a nap. Visszament a hotelszobájába egy szinte üres Jeam Beanes üveggel, és hátrahagyta, hogy fáradt, ne zavarják.

IV

Még a lelke is kacagott, annyira boldog volt. Elégedetten hátradőlt a kényelmes fotelen és tervezgette a jövőt. Holnap reggel jön a lány, jön a lány… Visszhangozta az egész szoba. Jön, nem elmegy. JÖN. És talán itt is marad. ÖRÖKRE. De jó is lesz…

– Na te kortyocska, téged még megiszlak, aztán szevasz, Jimbi, drága jó barátom, te is! – gondolta. Szájához emelte az üveget, felhúzta, ami még benne volt, egyet tüsszentett, félrenyelt és azonnal megfulladt.

Jeam Bean Bendrix meghalt. Átutazott a következő dimenzióba, mert a Jóistennek szüksége volt rá. Ide járt ő eddig is ezekbe a kék dimenziókba. De most nagyon sajnálta a lányt. Meg is kérdezte az Urat, most mi lesz vele? Az úgy válaszolt, hogy jön ötven földi év múlva. Annyi kell, hogy mindenkinek el tudja mondani, ki volt Jeam Bean Bendrix, a tangóharmonikás. De ez mennyországi időben nagyon kevés. Hamarosan újra együtt lesznek. ÖRÖKRE. Ezt ő, az Úr személyesen garantálja.

Lent a földi portán reggel lett, csak szóltak a telefonok folyton, mindenki őt akarta, a kordonon kívül álltak az újságírók, a kordonon belül a lány mosolyogva, sugárzó arccal.

Mindenkinek ugyanúgy szólt az utasítás: várni kell, a művész úr alszik…

V

Párizsban az idő nem állt meg, az élet megy tovább. Ha nagyon kék az ég és olyan furcsa, kis, enyhe, meleg szellő kerekedik, egyesek biztosra vélik, hogy ez Bendrix, így üzen, zenél és jól van, mások megpróbálják elintézni egy kézlegyintéssel: badarság. A vén kerítő ilyenkor nagyon felháborodik, az asztalra csap, és csak annyit mond suttogón, rekedtes, szétcigarettázott hangszálaival: – Ne merjétek bántani…

A 21/12 (Rock’n’Roll) című kötet most mindössze 990 Ft-ért megvásárolható.


Írt egy novelláskötetet vagy regényt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!