Hosszú vagy rövid? A hatásos mondatszerkesztés alapfogásai

Egy ízben Ernest Hemingway írókkal ebédelt, és fogadott velük fejenként 10 dollárban, hogy képes egy egész regényt írni mindössze 6 szóból. Hitetlenkedő asztaltársai mosolyogva adták be a pénzt, ám amikor minden összegyűlt, ő vett egy szalvétát és ráírta:

Eladó: sosem hordott babacipők.

Angolul valóban 6 szó volt: For sale: baby shoes, never worn. A legenda szerint a szalvétát körbeadva a fogadás résztvevői elvitatkozgattak még egy darabig arról, vajon tényleg egy egész regény megbújik-e ebben a pár szóban, és ezen ma is el lehet morfondírozni. Akárhogyan is, az tény, hogy Hemingway írói ars poeticájának alapja volt, hogy igyekezzen minél rövidebb – minden sallangtól, felesleges díszítéstől mentes, a lényegre koncentráló – mondatokat írni.

Kérdés, van-e bármi értelme azon gondolkodni, hogy egy regényben rövidebbek vagy hosszabbak legyenek inkább a mondatok. Azok nem olyan hosszúak, amilyennek megszületnek az íróban? Sokak számára olyannak tűnhet ez a kérdésfeltevés, mint azon elmélkedni, hogy milyen legyen a könyvünk ideális hossza. Pedig annak is van értelme (erről szóló írásunkat itt olvashatja)!

A mai posztban Könyv Guru egyebek mellett azt vizsgálja, miért érdemes ügyelni arra, hogy milyen hosszú mondatokat írunk, van-e egyáltalán „ideális” hosszúságú mondat, illetve milyen előnyei és hátrányai vannak a tömörségnek és a terjengősségnek.

* * *

Az alapelv – hangsúlyozza számos szakértő -, hogy írásban lehetőleg váltogassuk a mondataink hosszúságát. Merthogy sem a túl sok rövid, sem a túl sok hosszú mondat nem kellemes olvasmány. Nincs ideális mondathossz, pontosabban az ideális az, ha van ilyen is, olyan is, meg közepesen hosszú is. Mindez logikusan hangzik, de egy kezdő írónak, aki belefeledkezett az alkotásba, és még nem rögzült a saját stílusa, bizonyosan nem árt újraolvasni ebből a szempontból is a művét. Ha kicsit figyel erre, érezni fogja, hol bicsaklik meg a mondatok ritmusa, hol válik túl pattogóssá, és hol áradóan altatóvá.

Jó, ha rövidek a mondataink, mert:

1. Az 1-2 szavas mondatok olyanok az olvasónak, mint a stoptáblák a járókelőknek. Felkapják rá a fejüket, és megállnak. Akár el is gondolkodnak. Márpedig ilyen hatásra nem is egyszer lehet szüksége az írónak. Ritmust ad a szövegének, lehet vele játszani, fel lehet rázni vele az olvasót. De vigyázzunk, hogy ne legyen belőlük túl sok! Olyasféle hatást keltenek, mint a túl sok stoptábla egymás után.

2. Bármilyen közhelyszerűen hangzik, az is tény, hogy felgyorsult világunkban a rövidebb mondatokat jobban kedvelik az olvasók. Ehhez szoktak hozzá mindenféle internetes fórumokon, hírportálokon, reklámokban és a közösségi média oldalain. Miközben egyre kevesebbet olvasnak klasszikus irodalmat. A fiatal felnőtteknek szóló regényeket írók ezt nagyon jól tudják, és figyelnek, hogy pattogósabb, tömörebb, könnyebben befogadható mondatokból álljon a szöveg.

3. Remek stílushatásokat lehet kiváltani a rövid mondatokkal, különösen, ha jól ellenpontozza a korábbi, hosszabb, körülményesebb mondatokat. Erre különösen izgalmas példa Anthony Burgess híres-hírhedt Gépnarancs című regénye, amelynek megfilmesített változata is legalább olyan botrányos volt, mint az eredeti szöveg. Ebben a különleges „kezelésen” átesett Alex így beszél:

Ó, az maga volt a tökélet és a nyamnyamnyam. A scherzónál tisztán vígyeltem magam, amint rohanok és száguldok nagyon könnyű és rejtélyes nógákon, és gigametsző britvámmal az egész kricsáló világ licóját metélem. És akkor még hátravolt a lassú tétel és a csodás utolsó, a kórussal. Meggyógyultam, az fix.

A sajátos, orosz és angol szavak keverékéből kreált nyelven írt szövegben (az angol eredeti hatását sajnos nem adja vissza igazán a magyar fordítás) döbbenetes hatású ez az utolsó mondat: „Meggyógyultam, az fix.” Nem csupán a jelentése miatt, hanem például azért is, mert hirtelen teljesen érthető nyelven szólal meg a főszereplő.

4. A sűrítés, különösen, ha hangsúlyos helyen szerepel, mindig nagyon hatásos. Nyomatékosít. Gondoljunk csak egy másik világhírű regény, George Orwell 1984-je utolsó mondatára: „Szerette Nagy Testvért.” Ez a pár szó valóságos gyomorütéssel ér fel az olvasónak, minden félelme, aggodalma bele van sűrítve. Próbáljuk csak elképzelni ugyanezt kicsit magyarázósabban, kicsit mesélősebben… Aligha lenne ugyanolyan hatása.

5. Különösen alkalmas a rövidség arra is, hogy olyan feszült helyzeteket írjunk le velük, amelyekben gyorsan mennek végbe az események, pillanatról-pillanatra változnak a dolgok, zajlik az akció. Nem véletlen, hogy krimikben, thrillerekben sok a pattogós mondat. De ezáltal lehet zaklatottságot adni a szövegnek, érzékeltetni például valamely szereplő zavarodott lélekállapotát, vagy az események átláthatatlanságát.

A rövid mondatok zavaróak is lehetnek:

1. A sok figyelemfelkeltésbe, nyomatékosításba belefásul az olvasó. Ezért semmiképpen se vigyük túlzásba a rövid mondatok használatát.

2. A zaklatottság is fárasztó lehet, olyan, mint a szapora szívverés: felpörgeti az embert, de hosszabb távon kibírhatatlan.

3. A rövidség különösen hatásos ellenpont. A hosszabb mondatok után. Önmagában viszont nincs feltétlenül olyan többrétegű jelentése. Sőt, bizonyos helyzetekben a szerző szellemi sivárságára is következtethet belőle az olvasó, mert úgy érezheti, hogy nincs számára különösebb mondanivalója, nem akarja eléggé láttatni a szereplőket, helyszíneket, csak a legszükségesebbeket mondja el. Márpedig a könyveket nem ezért veszik kezükbe az emberek, hanem mert szórakozni vágynak, egy új világot akarnak megismerni, érdekes, megragadó történeteket szeretnének olvasni.

Jó, ha vannak hosszú mondataink is, mert:

1. Ezekkel lehet a legjobban összetett gondolatokat kifejezni. Különösen akkor, ha nem bonyolítjuk agyon őket, és nem próbálunk mindent egyszerre, egyetlen többszörösen összetett mondatba „sűríteni”.

2. Leírásokhoz kitűnőek, akár tájakat, időjárást, akár embereket, külső vagy belső tulajdonságokat akarunk láttatni.

3. Egy idő után epikus sodrást adnak a szövegünknek. Ez nagyon megnyugtató tud lenni, és főleg, ha egyszer ráérzett az olvasó, akkor behúzza őt a regénybe. Legalább annyira letehetetlenné varázsolja a szövegünket, mint a pattogós, akciódús rövid mondatok.

4. Minket is gondolkodásra, odafigyelésre késztetnek. Minél több hosszabb, összetettebb mondatot írunk, annál többször

el kell gondolkodnunk azon, pontosan hogy is épüljenek fel ezek úgy, hogy követhetőek legyenek, nyelvtanilag rendben legyenek, és ne kelljen feltétlenül visszakeresni az elejüket, hogy tudja az olvasó, miről is szólnak.

Ilyenkor értjük meg, hogy nem is olyan könnyű „jó” hosszú mondatot írni (ahogy ütős rövidet sem!). Van, akinek ez könnyebben megy, de gyakorlással bárki elsajátíthatja ezt a képességet.

Ha bizonytalanok vagyunk, gyakorolhatunk is. Írjunk meg egy jelenetet, részt 4-5 közepes és rövid mondatban, majd csináljunk belőlük egyet. Ez néha meglepően nehéz tud lenni. Lehet, hogy át kell alakítani egy kicsit a gondolatot, de megéri a fáradtságot. Egy-egy átgondolt, jól olvasható hosszú mondat az olvasónak is örömet okoz.

5. A rövidekhez hasonlóan ezekkel is lenyűgöző stílushatásokat lehet létrehozni. Harper Lee 1960-ban megjelent kötetében, a Ne bántsátok a feketerigót!-ban például egyes szám első személyben meséli a történetet, és nagyon érdekesen játszik a rövid és hosszú mondatokkal. Az elején a narrátor egy hatéves kislány nézőpontjából írja a sztorit, amelyhez egyszerű, rövid, tömör mondatokat használ. Ahogy növekszik azonban a főhős, Lee egyre összetettebb mondatokkal érzékelteti szellemi és érzelmi érését.  Ez a megoldás is mutatja, milyen sokféleképpen lehet váltogatni a kétféle mondathosszúságot.

Írók, akik nem féltek a hosszú mondatoktól

A világirodalomban szép számmal akadnak olyanok, akiknek a regényeiben sok száz vagy akár ezer szavas mondatok is előfordulnak. Ez is mutatja, hogy milyen lehetőségek vannak az áradó mondatfüzérekben. A teljesség igénye nélkül íme néhány író, akiknek olvasása közben jobb, ha nem tömegközlekedési eszközön vagyunk, mert előfordulhat, hogy előbb kell leszállnunk, mint hogy egy-egy mondat befejeződjön: Samuel Beckett, Jorges Luis Borges, Charles Dickens, William Faulkner, Gabriel Garcia Marquez,  Marcel Proust, Philip Roth, Lev Tolsztoj, Virginia Woolf.

Magyar nyelven emlékezetes Krasznahorkai László komor hangulatú Háború és háború című regénye, amely 1999-ben jelent meg. Abban is található számos olyan, több oldalon át kibomló, önmagukban szövődő mondat, amelyek ennek ellenére követhetőek.

Az egyik csúcstartó alighanem a kései hivatású Bohumil Hrabal. Az ő regényei sokszor azért letehetetlenek, mert az olvasó nem tudja „elharapni” a mondat végét, olyan áradó, egybefüggő a szöveg. Az 1964-ben megjelent

Táncórák idősebbeknek és haladóknak című kisregénye pedig például egyetlen mondatból áll.

Igaz ugyan, hogy a vesszők sokszor érezhetően a mondat- és gondolathatárokat jelölik ki, és olykor vannak benne kérdőjelek, de utánuk is mindig kisbetűvel folytatódik a szöveg. Ezzel a stílussal Hrabal kevesekhez hasonlító jellegzetességre tett szert.

* * *

Ezek miatt is érdemes tehát kísérleteznünk, váltogatni a hosszabb és rövidebb mondatokat, és próbálgatni, hogy melyik mondathosszúság megy a stílusunkhoz. Újraolvasva a szövegünket pedig mindig érdemes feltenni a következő kérdéseket:

• Eléggé változatos-e a mondathosszúság?
• Megfelelő ritmusban érkeznek-e a rövid mondatok a hosszabb lélegzetvételűek után?
• Passzolnak-e a mondataink a megteremteni kívánt hangulathoz? (A rövidek a pörgősebb cselekményhez, a hosszabbak a leíróbb, epikusabb részekhez.)
• Nincs-e túl sok, hosszú mondatokból álló bekezdés a regényben?

A lényeg természetesen nem a mondatok valódi hossza (hiszen az csak egy eszköz), hanem, hogy minden újabb mondatunk továbblendítse a történetünket!

Borítókép: Aaron Burden / unsplash.com