Ízelítő / A kapitány

“Hogy ki vagyok én? Az evolúció példája, az ember folyamatos fejlődésének, az örökkévalóságig tartó ismétlődésnek egy apró szelete. Az a rengeteg apró jelentéktelennek tűnő szemét, amit az óceán mélye visz magával, ki tudja hová, ami nem jelent semmit. Egészen addig, amíg partra nem mossa a víz, és értelmet nem nyer valami reménytelen jelenség képében. Ez vagyok én, egy lehetőség a sok felszálló porszem közül. Az az egy, akit a szemedbe sodor a szél, aztán hunyorítasz, és addig vakarod, amíg teljesen piros nem lesz. Végül mikor kinyitod, egy pillanatra minden elhomályosodik, majd újra kitisztul, és rájössz: valójában nem történt semmi, csak egy újabb pillanat, ami arra elég, hogy feleszmélj, és elgondolkozz az apró dolgok jelentéktelenségén. Egy bonyolult szerkezet vagyok, pont, mint egy gomba. Bonyolult szerkezetemmel képezem részét egy fának, ami bár képes lenne létezni nélkülem, mégis éltet, mert nem veszi észre a jelenlétem. Ezen a társadalomnak nevezett fán a nevem Alfredo Santini.” Így kezdődik Filep Dávid regényének előszava. Olvasóink most belekukkanthatnak a hamarosan megjelenő regény első fejezetébe.

 

 

A csali

Életem említésre méltó szakasza 1970-ben kezdődött. Az azelőtt történt események nem vezetnek sehová. Valamilyen módon valószínűleg befolyásolták a közelmúlt alakulását, de nincs erőm visszagondolni rá mi volt azt az estét megelőzően, amikor minden elkezdett gyökeresen megváltozni körülöttem.

Április 4-ét írtunk. Akkor már három napja hánykódtam a hajómmal a floridai partok közelében. Elég viharos idő volt, és semmi jelét nem láttam annak, hogy megéri még több időt elpazarolni a halászattal, hiszen valahányszor felhúztam a hálókat, épp olyan üres és kihalt volt a látványuk, mint én magam. Aznap elhatároztam, hogy visszahajózok a kikötőbe. Beültem a kabinba, és még egy utolsó pillantást vetettem a tengerre. Sehol egy hajó az égadta világon nem volt, meg merem kockáztatni, hogy rajtam kívül egyetlen ember sem volt olyan őrült, hogy ilyen időben halászni menjen. Bárhogy is próbáltam reményt szerezni, hátha feltűnik egy másik halász, és fellobban bennem valami késztetés a folytatásra, továbbra sem volt a vízen, csak a Szent Izabella. Én pedig ott álltam a fedélzetén, és vártam. Elnézegettem a kabin belterét, a hajóm orrának festését, és elmerengtem. A nevében egyébként semmi szokatlan, fantáziadús nincs, a feleségem után kapta, tudniillik az ő neve Izabella Perez. Talán annyi összefüggés lehet a személye és a hajó között, hogy mindketten pont ugyanolyan egyszerű, de megpróbáltatott életet éltek. A hajóm valamikor a 2. világháború idején épülhetett, és ki tudja, milyen célt szolgált. Annyit tudok, hogy amikor hozzám került, még borzalmasan nézett ki. A kopott barna, rozsdás színét átfestettem fehérre. Nem lett tőle sokkal szebb, de legalább tisztának mondhattam. Mint mindennek, ennek a hajónak is biztosan volt története, de az már senkit sem érdekel, mert mostanra nincs semmi, ami megkülönböztetné a többitől, pont úgy vált múltját vesztetté, mint a frissen beköltözött nagyvárosi ember.

A történethez visszatérve, éppen a kabinban voltam és telefonálni készültem, hogy bejelentsem kikötési szándékomat. A kagylóért nyúltam, amikor megláttam, hogy az egyik háló úszóját valami lassan lehúzta. A pupillám kitágult, meredten néztem, vártam, hogy mi fog történni, reménykedtem abban, hogy megismétlődik ugyanez a többi hálóval is. Majd egy igen hosszú perc elteltével elhessegettem a reményt, felálltam, és a kabin ajtaja felé léptem. Mikor kinyitottam az ajtót, megcsapott a hűvös szél, éreztem, ahogy végigfut rajtam, és az izmaim összerándulnak egy pillanatra. Nem gondolkodtam sokat, megragadtam a kötelet, hogy felhúzzam a hálót. Hatalmas súlya volt, annyira húzta vissza valami, és olyan erővel kellett ellensúlyoznom, hogy nem éreztem a fagyos, mocskos vizet, ami a kezem közé folyt a kötélről. Arra az időre teljesen kikapcsoltam, és csak arra koncentráltam, hogy sikerüljön. Már a háló tetejét fogtam a kezemmel, mikor lenéztem, hogy mi az, ami ilyen nehéz feladat elé állít. Csodálkozva láttam, hogy halnak nyoma sincs a hálóban. Egy szőnyegbe tekert zsákot tudtam kivenni csupán abból, amit a vihar közepette láttam. Miután egy hirtelen mozdulattal a fedélzetre rántottam, megijedtem. Nem azt a fajta ijedséget éreztem, amit akkor érzünk, mikor az ismeretlentől félünk, ezt az ijedséget pusztán a rám csapódó vízcseppek váltották ki, amik mintha apró életfoszlányok lettek volna, szilánkjai mint valami hideg mogorva személynek, úgy csapódtak a kezemre.

A pár másodperces sokk után érdeklődve kezdtem kibontani a szőnyegbe csavart zsákot. Mikor sikerült teljesen lehántolnom a szétfagyott szőnyeget róla, akkor futott át rajtam a lehetetlen gondolata. Nem konkrét elképzelésem volt, tudja, csak az a fajta, mint amikor valami nagy eseményt várunk, amiről nem tudjuk, mit hoz majd, de érezzük, hogy mély benyomással lesz ránk. Elkezdtem széttépni a több rétegben egymásra helyezett, majd összekötözött szemeteszsákot, ami a kérdőjeleket rejtette, és annyira belemerültem az állat módjára történő tépésekbe, hogy legalább két pillanat eltelt a között, hogy megérintettem és hogy a tudatomig eljutott, mit rejt a mélye. Biztosan pont olyan fagyott tekintettel nézhettem, mikor tudatosult bennem, hogy egy halott ember arcához értem, mint amilyen az áldozaté volt, amikor fegyvert tartottak a fejéhez. Ugyanis valószínű, hogy így volt, mert egy hatalmas lyuk tátongott a homlokán. A kezem pedig mintha odaragadt volna az arcára, hirtelen nem tudtam mit tenni. Hogy félelmet éreztem-e? Nem igazán. Talán nem is lehet leírni ezt a jelenséget. Valamiféle érzelmi sokk volt, mint amikor nem tudjuk, mi történik velünk, csak átfutnak rajtunk érzések, képtelenek vagyunk megragadni egyet a sok közül, és csak hagyjuk, hogy az összes elhagyja a testünket és újra visszakapjuk az uralmat magunk felett. Miután visszavettem az irányítást a saját elmém fölött, rájöttem, hogy hasznosabb lett volna abban az állapotban maradni, amiben akkor voltam, mikor megpillantottam a hullát, mert egyáltalán nem tudtam, mitévő legyek. Egyszerű azt gondolni, hogy értesítsük a rendőrséget, és a többit majd ők elintézik, de ha valaha is érintett már meg egy halott embert, akinek a bőre teljesen elsápadt, tekintete jeges, ténylegesen is a ráfagyott víztől, akkor érti, miről beszélek. Ott mélyen belül tudtam, mit kell tennem, de az idegrendszeremet ért sokk annyira megérintett, hogy még hosszú percekig képtelen voltam bármilyen észszerű mozgás végzésére. Csak néztem meredten. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velem, talán nem is tudtam, hogy mi történik, de az biztos, hogy nem voltam ura a helyzetnek. Mire eldöntöttem, hogy összeszedem magam, és hívom a parti őrséget, már vagy egy fél óra is eltelhetett. Addig többnyire csak az előttem elterülő holttesten járt az eszem. Az ember halandóságán, a testen, ami nem több puszta sejteknél, amik egymáshoz kapcsolódnak, körülvesznek minket, és egy porszemnyi véletlennél, ami ezek viszonyát befolyásolja. Hogy ki képes teremteni és életeket elvenni? Nos, valószínűleg ugyanazok az atomok veszik el az életet, amik végigkísérik a golyót, alkotják azt, és amik behatolnak az idegen sejtrendszerbe ott pusztítást végezve. Ez ilyen egyszerű, életet csak az képes elvenni, ami életet tud adni.

Végül erőt vettem magamon, és segítséget kértem a rádión. A parti őrség gyorsabb volt az én cselekvő képességemnél. Még fel sem fogtam, hogy mire számítsak majd, mikor kiérnek, ők már fel is tűntek a vízen. Nehéz volt nem észrevenni a piros-kék fényeket, amik csak tovább fokozták az egyébként is betegesen zavarodott érzelmi állapotomat. Mire képes voltam valamit látni a villogáson kívül, két egyenruhás úriember az FBI-tól már az átszállást fontolgatta. Nem volt nehéz beazonosítanom őket, mivel az a kis zseblámpa, amivel a látóidegeket is képesek lettek volna kiégetni a szememből, olyan határozottan szemezett velem, hogy egy pillanatra már az is megfordult bennem, hogy ezek űrlények, én pedig tengeribeteg vagyok, és csak hallucinálok, de ebből a tévhitből hamar felébredtem, mikor meghallottam a felszólítást:

– Lépjen hátrébb a holttesttől, és állítsa le a hajó motorját! – hangzott el a határozott kijelentés.

Sikerült megzavarni, mivel a motor nem is járt, tehát nem értettem az utasítást, de hátrébb álltam és figyeltem, mi következik. A két úriember óvatosan átmászott a hajóba, miközben az egyik a jelvényét mutatva lépkedett felém, és megszólalt:

– Frederick Mckenzie, FBI, a kollégám Greg Scott, ön pedig bizonyára Mr. Santini. A parti őrségtől kaptuk a hívást. Azt mondták, maga egy holttestet halászott ki a vízből, aki feltehetőleg gyilkosság áldozata lett.

Elsőre megállapítható volt, hogy Mckenzie a főnök, a bajszos, kicsit ritkuló hajú FBI-nyomozó amolyan tipikus amerikai állampolgárnak nézett ki, mint akiket a reklámokban látni. Állig érő bajusza és borzolt nagy szemöldöke kiemelte vékony arcát, ami egyébként eléggé pirosas volt. A ruházata nem igazán volt nyomozóhoz méltó, legalábbis a kabát alatt rendezetlenül hordott inget és a szürke kopott farmernadrágot nem nevezném annak. Valószínűleg már régóta a szakmában lehetett. A kollégája ehhez képest sokkal tisztességesebb megjelenésűnek nézett ki, ez talán annak is köszönhető, hogy színes bőrűként nehezebben juthatott el a pozíciójáig. Afroamerikaihoz képest az orra nem igazán volt széles, sőt igazából, ha a bőre nem lett volna olyan sötét, nem is mondhatta volna el róla az ember, hogy az. A haja szinte teljesen le volt nyírva, csak felül hagyta meg hosszabban. A ruházata rendezett volt. Kék inget és fekete nadrágot viselt, rajta az egyenkabáttal.

Mckenzie nem habozott, rögtön faggatózni kezdett:

– Feleljen a kérdésekre! Ebben az állapotban talált rá a holttestre?

– Nem egészen… Egy szőnyegbe csavarva húztam ki – válaszoltam.

Nem voltam biztos benne, hogy jól, de megpróbáltam érthető mondatokat kicsikarni magamból.

– Érintkezett bármilyen módon a holttesttel? – tette fel az újabb kérdést.

– Az arcát fogtam meg, miközben a zsákot téptem le róla.

Amikor ezt a választ adtam, Mckenzie igen húzta a száját.

– Nem lett volna szabad, de már megtörtént. Scott nyomozó, telefonáljon be a központba, hogy küldjék ki a helyszínelőket és egy járőrt, aki beviszi az urat az irodába, hogy kihallgathassuk!

Amint Mckenzie kiadta a parancsot, az események felgyorsultak. Az az alak pont olyan rideg volt, mint a hulla, ami ott feküdt előtte, csak úgy jöttek belőle az utasítások, nem törődött különösebben a körülményekkel. Tehát engem átszállítottak a parti őrség hajójára, majd elvittek a kikötőbe, mondhatni, egy egész sereg várt ott, mint valami gyilkost vagy hőst, magam sem tudom, de az biztos, hogy abban a helyzetben nehezebb lett volna eltenni engem láb alól, mint az elnököt. Mikor beültettek a rendőrségi járműbe, a rendőr bemutatkozott, de annyira jelentéktelen személyiség volt, hogy már a nevére sem emlékszem, annyi biztos, hogy rengeteg értelmetlen dolgot kérdezett a magánéletemről, amire egyrészt nem válaszoltam vagy csak bólogattam, másrészt nem tudtam figyelni, mivel elmerengtem valamin. Egy egyszerű gyilkosságnak nem csinálnak ekkora hírverést, túl sok ember várt ott, és túl feltűnőek voltak, aztán meg, ahogy belegondoltam, miért akarta volna éppen az FBI, hogy kitudódjon egy gyilkosság, aminek az elkövetőjét még nem is ismerik? Akkor majdnem sikerült átéreznem, hogy milyen az, ha felfigyelnek valakire, bár nem miattam volt, hanem a meggyilkolt ember kapta a figyelmet, egy biztos, fontos személy lehetett, ha ennyire beleégett az nyomozók tekintetébe a látványa. Bárhogy is nézzük, a legtöbbünknek jólesik a figyelem, úgy érezzük, kiszakadtunk a társadalomból, fentebb valók lettünk, mint a többiek, és közben nincsenek problémáink azzal, hogy kitaszítottnak érezzük magunkat, ugyanolyan egyenlők vagyunk valójában, csak az egyenlők között ő a legegyenlőbbek, legalábbis abban az adott pillanatban.

A mély gondolkodásomat azonban megszakította valami, felfigyeltem, mikor kikanyarodtunk a kikötőbe vezető útról. Ott állt egy fekete autó. Fogalmam sincs, pontosan milyen, de talán Cadillac, ahhoz túl sötét volt és túl gyorsan elhaladtunk mellette, hogy biztos lehessek benne. Azt azonban már messziről észrevettem, hogy két ember állt előtte. Az egyik épp szerelte az autót, vagy valami olyasmi, a másik csak nézelődött. Ez így nem is lenne olyan jelentős, ha az a kocsi nem csillogott volna pont úgy, mint amit most hoztak ki a szalonból, és a két férfi nem lett volna úgy kiöltözve, mintha az elnökhöz készülnének vacsorára. Tehát, gondolkodtam. Két jól öltözött férfi nem állhat neki autót szerelni az éjszaka kellős közepén. Legalábbis miért tenné, mikor hívhat taxit és elvontathatja egy szerelőhöz anélkül, hogy összemocskolná a méregdrága öltönyét. Érdekes látvány volt, de annyira nagy jelentőséget mégsem tulajdonítottam neki, elvégre nekem ehhez az egészhez semmi közöm nem volt, és nem is akartam belefolyni, csak szerettem volna hazaérni épségben, és még véletlenül sem az őrsön tölteni egy teljes napot.

Közben azon kaptam magam, hogy megérkeztünk az FBI épülete elé. Meglepődve láttam, hogy Mckenzie és a kollégája már tárt karokkal várt engem, mikor kiszálltam az autóból. Egy sokkal nyugodtabb arc várt a helyett az ijesztően érzelmektől mentes tekintet helyett.

– Mr. Santini, kérem, kövessen! – szólított meg Scott nyomozó.

Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy gyerek, de nem az a kíváncsi fajta, hanem aki már rendelkezik önálló gondolkodással, csak a cselekedetre való hajlam és készség nincs még meg benne. Tehát tudtam, hogy hol vagyok, mégsem volt lépésjogom, csak egy tárgy voltam a történetben. Lehajtott fejjel követtem a nyomozót a lépteit figyelve. Amikor egy pillanatra hátratekintettem, észrevettem, hogy a rendőr, aki az irodához szállított, az ajtónál maradt. Hirtelen Scott nyomozó megállt.

– Fáradjon beljebb! – utasított.

Pont, mint ahogy a futószalagon elkészült terméket adják tovább a csomagolónak, úgy tessékelt be engem is a kihallgatóba. A szék, ahol helyet kellett foglalnom, már előre ki volt húzva az asztal alól, és az elképzelésemmel ellentétben elég világos volt a szobában. A két nyomozó utánam jött. Bár én helyet foglaltam, ők jobbnak találták, ha állva maradnak, magam sem tudom, miért.

– Mr. Santini, van önnek családja? – kérdezte Mckenzie.

Nem értettem, hogy miért, de válaszoltam, addigra már teljesen nyugodtan.

– A feleségemen kívül senkim nincs.

Mckenzie köhögött egyet, majd éles témaváltással folytatta a kérdezősködést.

– Maga látta a holttestet, be tudta esetleg azonosítani?

Itt jött el a pillanat, mikor ismét kellemetlenül kezdtem magam érezni, nem értettem, miért gondolja, hogy bárhonnan ismernem kellett volna.

– Nem, fogalmam sincs ki volt az – válaszoltam.

Bár gondoltam, hogy meg fogom tudni, szóval figyelmesen hallgattam, ahogy elmagyarázta:

– A neve Giorgio Ambruzzi, eléggé ismert üzletember, nem értem, hogyhogy nem hallotta még a nevét.

Valóban nem ismertem, és mivel végképp nem érdekelt, mi zajlik az üzleti életben, még véletlenül sem hallhattam róla.

– Pedig így van – mondtam.

Mckenzie az asztalra támaszkodott, és közel hajolt hozzám:

– Akkor lényegre törő leszek. Giorgio Ambruzzit 22 alkalommal vádolták zsarolással, 3 alkalommal követett el adócsalást, amit nem tudtunk ez idáig bizonyítani, tudomásunk szerint az ő keze alatt ment át a floridai illegális játékbarlangok és a kábítószer-kereskedelem bevételének szinte teljes egésze. És ami a legelszomorítóbb, hogy ez az ember most halott.

Nem volt nehéz megérteni, mire utal, bár jobban örültem volna, ha nem értem meg. Tudják, a már tapasztalt fájdalomtól félni nem olyan nehéz, egy idő után, ha egy rabszolgát sokáig fenyítenek, megszokja, hiszen tudja, mi következik, ha rosszul cselekszik. Az igazán félelmetes dolog az ismeretlenben rejlik, és ezt jelentette az FBI-nak Giorgio Ambruzzi halála. Ha ő meghalt, akkor valaki mást ültetnek majd a helyére, akit az FBI még nem ismer, és nem tudja, mire lehet képes. Úgy gondoltam, ha visszakérdezek, akkor eltűnik a bizonytalanság, amit éreztem:

– Miért mondja el ezeket nekem?

Mckenzie elmosolyodott.

– Mert az egyetlen nyom, amit a hullán találtunk, az a maga ujjlenyomata, és hogy elhisszük-e, hogy az akkor került oda, mikor maga kibontotta, csak azon múlik, hogyan viselkedik – válaszolt ridegen.

A madarakat szokás zsákokban szállítani, magam sem tudom, miért, de kiskoromban rengetegszer láttam ilyet, ez szörnyű érzés lehet a madárnak. A kalitka sem jobb, mert be van zárva, de legalább tudja, mi történt vele és van sejtése arról, mi fog történni, de ott a zsákban, csak arra vár, hogy történjen valami. Nos, én is arra vártam. Ekkor Mckenzie meg is válaszolta a fejemben felmerülő kérdést:

– Elmondom, mi fog történni. Az, aki a gyilkosságot elkövette, nem rendelkezett tervvel arra az esetre, ha valaki megtalálja a hullát, viszont ez a személy nem tudja azt, hogy a holttesten már nincsenek ujjlenyomatok, és mivel maga az, aki megtalálta, fel fogja keresni. Nem az otthonában, mert arról gondolja, hogy figyeljük. Olyan pillanatban, amikor a legkevésbé számítunk rá. Önnek csak egyetlenegy feladata van, hogy maradjon nyugton, és tegyen mindent úgy, mintha a beszélgetésünk e része meg sem történt volna.

Ha belegondolunk, az utasítás is egy ajánlat. Mindig van döntésünk, és legtöbbször a könnyebbet választjuk, a probléma az, hogy ebben a helyzetben fogalmam sem volt, melyik a könnyebb út, úgyhogy csak sodródtam az árral, és bólintottam. Mckenzie rögtön reagált a reakciómra:

– Rendben, akkor a kollégáim bedrótozzák, majd egy taxival hazaszállíttatjuk. A hajóért ne aggódjon, lefoglaltuk, biztonságos helyen van. Az eseményeket valószínűleg már leadták a hírekben, a feleségének pedig ne mondjon semmi jelentőset!

Ezt követően Scott nyomozó megszólalt:

– Jöjjön velem, Mr. Santini, a továbbiakat én intézem!

Rögtön ezután elintézték a bedrótozásomat. Az alsónadrágomra ragasztották fel a vevőt, közel a nemi szervemhez, mondván, a motozásnak is vannak határai. Majd miután a nehezén túl voltunk, hazaszállítottak.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.