Ízelítő / A megsemmisülés
Az e heti Ízelítőben Horváth Márk és Lovász Ádám A megsemmisülés című könyvéből idézünk egy részletet. A könyv szerzőivel Könyv Guru készített interjút.
1. ablak
Ahogy ezek a bűnös ártatlanok elhúzták a függönyöket, önmagát, saját, a magány által eltorzított ábrázatát látta visszaköszönni arcukban. Látta női ruhákba burkolózott Énjét, amint dühödten fújja ki orrán az egyre ritkuló levegőt, miközben leheletével arrébb lebbenti a függönyt. Megpillantotta saját énjének egy darabját, amint önmaga ült a rendetlenségben, a padlón szerteszéjjel heverő ruhák és a láthatóan nagy sietséggel egymásra pakolt leveskonzervek. Ez a sötét alak meglepte, mivel nem gondolta volna, hogy ily felfordultság közepette is magára talál. Látta a férfi arcát, ahogy hátulról bámulja a női ruhás alakot. A rásimuló ruha még inkább kihangsúlyozta férfias, izmos testét. Aki ült, hirtelen észrevette az ő tekintetét, és riadtan felállt a konzervek és ruhák közül. Mintha magára öltött volna egy álarcot, a benti árnyékba burkolózó férfi utánozta az ő arckifejezését. Visszahőkölt a látvány néma terrorjától. A hulló esőcseppek, melyeket korábban oly nagy figyelemmel szemlélt, és melyek még kérdéseket is fakasztottak benne, többé képtelenek voltak lekötni ily rejtélyes látványosságok közepette. Az árnyékba borult férfi az „asszonyhoz” szólt. Hangosan szólhatott, mivel könnyek kezdtek folyni annak az arcán. Vitába keveredtek, mely vita összefügghetett a függönnyel. Asszociációk libbentek fel s alá gondolatainak tengerében, amelyeket, számára idegesítő és nyugtalanító módon, folyton megcáfoltak a látottak. Egyik pillanatban ugyanis, mintha a konzervek lettek volna a vita tárgyai, a másik pillanatban a vitázó felek figyelme a „nő” sminkje felé irányult. Végigsimogatta a női ruhába öltözött énje árnyékos alakját, míg amaz láthatóan hallani sem akarta, amit az mondani kívánt. Aztán kettejük figyelme felé fordult. Talán azon vitáztak, hogy van-e joga kívülállóként rájuk szegezni tekintetét. Ő válthatott ki ekkora ribilliót? A másik pillanatban mintha átnéztek volna rajta, és az egyre fokozódó esőzést nézték bamba tekintettel. Lehetséges, hogy az igencsak kétségessé váló egzisztenciális helyzet általánosságban válthatott ki belőlük perpatvart?
Elgondolkodott azon, hogy miért van rendetlenség a szobájában, amikor ő a rendhez szokott, vagy ahhoz idomították. A földszinti szobában a függöny mögött álló pár ‒ ha egyáltalán párt alkottak ‒ elsajátította arcát, ráncait, érzelmeit, mégis oly idegennek tűntek. Szemét nem tudta levenni a bizarr jelenetről, azonban kíváncsisága fokozatosan a terem berendezése felé fordult. Könnyeit is a magukénak tudhatták volna, amennyiben maradtak volna könnyei, viszont a süllyedő világot már korábban elsiratta egy olyan énekkel, amelyet saját dolgozószobájában alkotott meg annyi évvel ezelőtt.
Kint még „nyugalom” volt akkor, a tömeg önfeledten hömpölygött, azt sem tudták, ki kinek a lábát éri. Fedetlen női mellek bukkantak elő a primordiális semmiből és a pánt nélküli ruhák alól. Nyögések és kacagások siklottak elő a meghatározatlanság valóságából, mosolyok és kósza grimaszok keveredtek egymással, és ültek meg embertelen, a méltóságot is maguk mögött hagyó arcokon. Játszótéri mulatság, gyermekeket érő idegenek, felcsúszó szoknyák és kisdedüket büszkén lóbáló asszonyságok. Forgott a körhinta kéjes nyikorgással, senki sem ült rajta, esteledett, és mindenki hazament, az mégis forgott tovább, noha egyre lassuló ütemben. Kósza emlékezete hajtotta tovább, de nem ült rá, mint ahogyan gyermekkorában sem tette ezt, és midőn erre járt, akkor is tartózkodott efféle tautológiáktól. Mocorgott benne egyfajta félelem a köröktől, ettől a torz mértani formától, amelyen elindulva ugyanoda jutsz vissza, és mégis oly sokan elbuknak anélkül, hogy észrevennék a kiindulópontot. Sokkal inkább kedvelte a piramisokat, régi szobrokat, az alakba öltött formát, a mechanizmustól megfosztott teret, és nem utolsósorban a formát nem nélkülöző anyagot. A piramis esetében nem vész el a lényeg, a lényeg legfelül van, és még ezt sem kell bizonyítania, hiszen nyilvánvaló a tervező szándéka. Közszemlére bocsátja a formát, ahogy kint a női mellek bukkannak elő véletlenszerűen, noha ennek véletlenszerűsége vitatható. Keblek vagy piramisok, hát nem ugyanazok vagytok? Egyik asztalán, másik ágyában gyakori vendég, egyik néma, másik annál hangosabb.
Még esett az eső, amikor magára talált az utca közepén, visszatért emlékei embrióállapotából. A földszinti szobában fejcsóválva, fenyegetően rázta mutatóujját a függöny mögött megbújó, fejkendőt és szoknyát viselő alak, majd hirtelen a padlóra mutatott. Látszott arcán az indulat, amint villanásszerűen váltogatta tekintetét a kint és a bent között. Kinyújtotta kezét, és a beázó vízcseppeket gyűjtötte össze markában, amelyekkel lemosta a könnyei által elkenődött sminkjét. Mintha saját magát látta volna reggel a fürdőszobában, amikor az alvás után az elsőt köpi, és elhagyja száját a megalvadt nyál, mely így belegondolva, sokkal értékesebb annál, hogy a csatornában végezze. Ez a szájában felgyülemlett folyadék részét képezte rémálmainak, osztozott vele félelmeiben, vele volt akkor is, amikor más nem, amikor már a keblek kiimbolyogtak az ébredező hajnali városba. Ennek ellenére a melleket várta vissza következő este is, de hűséges bajtársaitól kénytelen volt minden reggel megszabadulni. Az ablak mögötti feldúlt arc teljesen olyan volt, mint az, aki szembenéz vele minden reggel a fürdőszobatükörben. Alig fedezett fel különbséget kettejük között azután, hogy a smink elhagyta az arcot, a vízben úszó női ruha pedig kivehetetlen, körülhatárolatlan alakot öltött. Ekkor ébredt rá, hogy odabent is esik az eső, és a szoba csaknem teljesen beázott. Recsegtek az órák, és tompán kerregett a rádió, a szobában értelmetlen iratok úsztak, és elázott fényképek mint gőzhajók indultak ismeretlen útjukra. Vízre bocsátásukat senki sem ünnepelte, különösen nem pezsgőbontással, sőt még kalapot sem emelt senki, pedig a szobában két férfi, de legalább egy biztosan volt. Vagy talán hárman voltak? Beleszámítva a kettejüket vagy hármójukat ábrázoló fényképeken szereplő alakokat, korábbi önmagukat is, sok százan áztak együtt az egyre vizesedő lakásban. Közelebbi pillantást vetett a fényképekre, és észrevette, hogy emlékei idéződtek vissza. Látta a körhintát, mielőtt megrozsdásodott volna. Látta a gyermekeiket lóbáló büszke anyákat, mielőtt gyermekeik, csecsemőik csalódást keltettek volna. Látta a tovasurranó idő pillanatokba szedett foszlányait. Igaz, a múltnak ezen izolált, hermetikusan zárt darabjai nem rendelkezhettek jövővel. Lassan a padlót elborító víztömegbe süllyedtek a fényképek, ezek a kudarcra ítélt gőzhajók. Valódi gőzhajók legalább egy bizonyos ideig képesek üzemben maradni, ellenben a fénykép, különösen elázott állapotában, haszontalanná válik ‒ gondolta magában.
Mi történt, miért ázott be a megbízhatónak hitt mennyezet? Már bokáig ért a víz odabent, miközben az arcok egyre kétségbeesettebben néztek kifelé, és vonszolni kezdték egymást az ablakhoz. Az épület belső kertjében hatalmas tej- és méztartály volt található. Többször panaszkodtak emiatt a lakók a múltban, amint egy általa tanulmányozott feljegyzés is tanúsította, ám egészen eddig a napig mindhiába követelték eltávolítását. Hát nem nagyszerűen ironikus a Sors? A Sors ‒ vagy véletlenszerűség ‒ keze elmozdította amazt a helyéről, azaz, talált számára egy, még az eddigieknél is természetesebb helyet. Rádőlt a házra, és nagy hirtelenséggel beözönlött egy mézzel és tejjel folyó áradat a lakásba. Könyörgő arcok, a Kánaánból áradó folyó ölelésében elmerülő hangok, segítségért folyamodó kezek és ujjak nyújtózkodtak felé. Eldobta aranyozott sétabotját, majd arrébb ugrott, hogy elkerülje az ablakon áttörő áradatot. A sárgásfehér folyam végighömpölygött az utcán, elsodorva mindent, ami csak útjába került. Mintha a Sors keze egy szellemet engedett volna ki ezeréves rabságából, mintha a felgyülemlett folyadék századokon át várt volna karmikus elégtételért. Az új értékek felé surranó folyó magához kaparintott egy, az út szélén hagyott lovas kocsit, maga alá gyűrve, szétszedve annak kerekeit. Miután a mézes tejfolyam bevégezte exodusát, végigtekintett az utcán, szemlélve mindazt, amit maga mögött hagyott.
Egy rejtélyes álmatagság nehezedett szellemére, és úgy érezte, hogy a pusztulás már bevégeztetett álmában, szétmorzsolva gránitkeménységű önbizalmát. Egy ódon épület alsó emeletén volt, gyertyafény világította meg a folyosót, ami látszólag sötétségbe veszett. Oldalt számtalan lépcső vezetett ismeretlen területekre, de az Idegen csak előrement anélkül, hogy felülvizsgálta volna lépteit. Az egyik elágazásnál embertelen zihálás, sóhajtozás és fújtatás hallatszott. Eszébe jutottak fiatalkorának gyermeteg játékai, felszólításai és feszengései, az ismeretlen eredetű parancsok hatásai. Körültekintőbb és előrepillantóbb szeretett volna lenni, azonban a rossz tapasztalatok kötelékei meggátolták. Hogyan lehettek emlékeim, lelkiismereti kérdéseim és kételyeim e fondorlatos álomban? Mikor álmodunk, megszabadulunk a képzelet vérszegénységétől, de egyben elveszítjük ontologikus érzésünket. Ha feltesszük a lét kérdéseit, vagy a létbe vetettség állapota az érzéseinken keresztül az elmélkedés vagy a töprengés stádiumába léptet bennünket, hirtelen felébredünk. Az öntudat fényt hozó Prométheusza elűzi az álom ködhomályát, melyet kíméletlen erőszakkal semmisít meg. Az álomban nem tudunk önreflexiót gyakorolni álombeli létünk ontologikus alapjairól. Ha ezt megkíséreljük, akkor az öntudat lángja felébredéshez vezet az álom kellemes sötétjében. Az Idegen álmában nem tudta mire vélni a szenvedő, haldokló, magát idegen testként vonszoló rém mibenlétét, és a menekülés okát. Menekülünk minden elől, amibe nem tudjuk belevinni tudatunkat és lelki mivoltunkat. Kétségkívül akkor ragad el leginkább a menekülés vágya bennünket, még a színpompás élet tavaszi túláradása közepette is, amikor a halált látjuk a hátunk mögött, mint egy lábát húzó, testi hibás koldust. Bármennyire is szándékozunk menekülni az elmúlás elől az életben, az mindig utolér bennünket, és elfoglalja méltó helyét a létezés felett álló trónjánál. Még ez a szerény kinézetű rokkant is gyorsabb volt a fiatal Névtelennél, noha lépései sokkal fájdalmasabbnak tűntek, mint az övéi, és néma volt, míg az ő cipőjének kopogása visszaverődött a folyosó falairól. Mi más az élet, mint saját létbe vetettségünk által keltett zaj, ami mögött némán ott lopakodik az elmúlás vagy egy földöntúli varázs. A virágszirmok röpke pillanatokig tündökölnek, miközben a nemlét megkoronázott, határtalan üressége évezredeken át gyakorol uralmat a sokaság felett. Az Idegen bárhogy is futott, bármilyen erősen is feszültek meg izmai, bármilyen lendülettel rugaszkodott el a talajtól, és bármekkora léptekkel csaphatta a zajt, a csoszogó vénember, a létezés által félholtra vert, hörgő halált nem tudta maga mögé utasítani. Az álom végén egy elmeháborodottak számára fenntartott szanatóriumban találta magát, előtte két szánalomra méltó pácienssel, akik csendben ültek oktalan tekintetekkel. A Névtelen figyelme fennakadt egy hirdetményen, melyen a következő szöveg állt: „Elmegyógyintézet: Munkaerő-felvétel, folytonos üresedés miatt.”
A könyv megvásárolható a kiadó webboltjában.