Ízelítő / A vörös nyelvű párduc

Halász Margit új, a Könyvhétre megjelenő regénye, A vörös nyelvű párduc eddig publikálatlan részletét, a ludak című történetet kapják kézhez ezúttal Könyv Guru olvasói. A kötet színtere a Hajdúság, történeti íve pedig több száz év. A címbéli állattal a „Bocskai-ivadék” pásztordinasztia titkai, átkai öröklődnek nemzedékről nemzedékre.

A szerző így ajánlja kötetét: “A nagyvilágot nem tudom definiálni, a kisvilágok érdekelnek. Ebben a regényemben, a hajdúsági patanyomok mélyére néztem: csillan-e bennük víz, látszik-e még bennük az égbolt. Meglepetve tapasztaltam, hogy látszik.”

* * *

ludak

 

Idősebb Juhász Sára a legkisebb lánygyermekére két dolgot hagyott, a nevét és egy faládikót. Az elsővel nem volt gond, de a második okozott némi galibát a kislány életében. Tízéves volt a gyermek, amikor megkapta a ládikót, melybe édesanyja végrendelete szerint belekerültek azok a dolgok, amelyeket a siralomházban papírra vetett, miközben nádszállal méretet vett róla a koporsókészítő asztalosmester. Biblia, megsárgult receptkönyv, ezüst- és aranygombok, vöröslúd toll, fél méter csipke, három kézzel hímzett monogramos kispárnahuzat és egy szobrocska, ennyi volt a láda tartalma. A csecsemőt idősebb Juhász Sára gyermektelen nővére vette magához, és az elhunyt végakarata szerint ugyanaz lett a neve, mint az anyjának, csak az ifjabb szó került eléje. Egyik este Sárika furcsa dolgot mondott a nagynénjének.

Te nem is az én anyukám vagy.

Mit beszélsz, te gyerek?

Nem vagy az anyukám, csak mondod.

Hát ki más mosta a pelenkádat, ha nem én, te kis haszontalan?

Az én anyukámnak más szaga van.

És a butaság csak ömlik és ömlik Sárikából, különösen azóta, amióta odaadták neki azt a nehézséges nyavalya ládát.

Nincs azóta béke és családi boldogság.

Kár volt odaadni.

Na de hát a végakarat az mégis csak végakarat.

Amikor először kinyitotta a ládikát és föléje hajolt, megcsapta egy illat, mely aztán nem hagyta nyugodni. Esténként, elalvás előtt a sötétben furcsa látomásai támadtak, először úgy érezte, hogy egy kútba esett, és valami erő szippantja mind mélyebbre és mélyebbre. Nem bírt magának parancsolni, követnie kellett azt az erőt. Finom illatokat is érzett, libatollak szálltak a légben, és ahova érkezett, az nem volt más, mint egy hófehér legelő. A legelőn sárga virágok nyíltak, sok-sok liba legelt mindenfelé, és a levegő teli volt finom fehér pelyhekkel.

Ahogy teltek-múltak az évek egyre inkább úgy érezte, el kell indulnia, és ki kell kutatnia az igazságot. Már-már megszállottan járta a környéket, és ostromló kérdezősködéseire kitérő válaszokat kapott.

Elaludt.

Elment örökre.

Összeállt valakivel, téged meg eldobott.

Hát nem mondták neked?

Meghalt.

De a lány tovább folytatta a nyomozást, így jutott el a sánta bábához, aki őt világra segítette. A bába haldoklott, mészfehér volt az arca, remegett a keze. Sárika elmondta,  mi járatban van, és esdekelte, ha Istent ismer, mondja meg neki a színtiszta igazat, mert hónapok óta nem alszik, alig megy le falat a torkán, ha ez így folytatódik, belehal a bizonytalanságba.

Már vártalak, mondta a bába, és feje alól kivett egy megsárgult papírt.

Itt a színtiszta igazság, nyújtotta a lány felé a papírt, anyádat felakasztották.

Ebben a levélben minden benne van.

Még több is.

Csúnya, otromba részletek.

Mit lehet tenni, ez az igazság.

Te akartad tudni.

Hát most bírd.

 

Lesrófolt lámpa fénye rajzolja ki a szobácskát, az ágyban diftériás kislány fekszik. Most kenegették meg a torkát petróleumos libatollal. Nagyon nagy baj, hogy beteg, nincs, aki a libákat kihajtsa. Mert Sárika, a majdani idősebb Juhász Sára, olyan kis ügyes, párja nincs a környéken.

Hogy is lenne?

Nincs más lelences, őt is csak azért vették ki, hogy őrizze a libákat. Most meg itt van, ni, beteg, kár volt kivenni. Szemre furcsa kis teremtés, még azt is lehetne mondani, hogy szép kislányka, szeme akár a kék ég, arca fehér és tavasszal mint rétet a gólyahír, belepik a szeplők. Széles arccsontja mutatja csak, hogy nem úri leányka, és mély hangját is jól meghallják a libák, tartanak tőle. Elég ha egyszer elkiáltja magát, ha a libák a tilosba akarnának kószálni, egyből visszajönnek a gazdáék földjére. Juhász Sárika, amikor pihennek a libák, kukoricaszárból és csutkából babákat csinál magának. Eljátszogat egyedül, meg lett neki mondva világosan, hogyha elkóborol vagy ő, vagy a liba, verés várja otthon. Dehogy megy ő a többiekkel egyedem-begyedemezni, pedig hívják. Innen messziről nézi őket, ahogy ég a gyertyáznak meg künn a bárányoznak. Neki ott vannak a babái, felöltözteti őket levelekkel meg virágokkal, lefekteti őket szépen sorba az árokpartra és jól eltelik az idő. Ha megnő lesznek neki igazi kisbabái, azokat majd nem levélbe meg virágba fogja öltöztetni, hanem igazi szép kis ruhácskába. Persze az sem lenne rossz, ha neki is hozna valaki a vásárból egy szép cserép kiskorsót, mint a szomszéd gazda kislányának.

Ha lenne édesanyja, neki is lenne cserép kiskorsója.

Szebb, mint a Mariskáé.

Sőt biztos, hogy szebb, a Marisakáé olyan libafosszínű.

Az ő édesanyja pirosat venne vagy rózsaszínt, sárga tulipánokkal díszítve.

No de sebaj, most az a legfontosabb, hogy jól őrizze a libákat.

Jól is őrizte, megmondta a nevelőanyja, hogy novemberben, ha minden jól megy,  elengedi a fonóba. Annyira ügyes a keze, lepipál mindenkit, hadd menjen csak, és hadd dolgozzon ott is.

Tényleg lepipált mindenkit, már-már zavarba ejtő volt az ügyessége. Gondolta, kimegy az udvarra, jár egy kicsit, hadd haladjanak a többiek is. Csak az a baj, hogy mire visszamegy, Barkó Anti mindig kitalál valami bolondságot. A múltkor azt csinálta, hogy egy üveg vizet tett a szöszbe, amit csak egy kis csepűvel dugott be, s ahogy elkezdett Sára fonni, elmozdult az üveg, kifolyt a víz. Lett ám nagy sivalkodás meg nevetés.

Most meg éppen kútba estemet játszanak, és rajta van a sor.

Kútba estem!

Ki húzzon ki?

Hú, akkor most mi legyen, kit mondjon? Azért sem mondja Barkó Antit, még elbízza itt magát.

Iratos Pali.

Pali most ment el, hívatta az édesanyja.

Ki húzzon ki?

Ki húzzon ki?

Ki húzzon ki?

Hát jó, akkor legyen……Barkó Anti.

Anti odamegy hozzá, de hát meg van bolondulva ez a legény, csókot kér tőle. Dehogy ad ő itt mindenki előtt csókot, jól nézne ki. Meg aztán, van neki valami ellenérzésféléje ezzel a fiúval kapcsolatosan, olyan haragosan tud nézni a semmibe, ha nem látja senki. Olyankor mintha tövisre szúrna mindenkit, mint a tövisszúró gébics. Sára egyszer jól megfigyelte a gébicset, csak hozta-hozta a kis puccos mezei egereket és egyre-másra szurkálta őket a tövisre. Meg kell hagyni, fene egy tempója van annak a madárnak. De most nem a madarakról van szó, hanem Barkó Antiról. Antinak a nézése az, ami Sárikának leginkább nem tetszik, mert ilyenkor nem lehet tudni, mire gondol, de hogy jóra nem, az holtbiztos. Mellette szól viszont, hogy van egy házikója a faluszélétől nem messze, a síkság határában. A nagyanyjától jussolta,  oda viszi egyenesen majd a menyasszonyát. Ezt többször hangoztatta itt a fonóban, nem egy lány ugrálna örömében, ha Anti neki dugna vizet a szöszébe, de hát Anti senki másnak nem dug, csak neki. Anti ravasz legény, kifigyelte, hogy melyik lány ügyes, szorgalmas, jóravaló, melyiknek a kezében pereg szüntelen az orsó. Hát ezért esett a választása Juhász Sárára, nem pedig azért, mert annyira szerelmes bele. Állítólag Rekedt Nagy Etel bolondja, házasságot is terveztek, amikor Etel visszaadta a gyűrűjét, és nagy sebesen kiadta az útját. Hogy mi igaz belőle, mi nem, nem lehet tudni, ezt beszélik, Sára fél füllel hallotta. Dehogy kérdezne rá, esze ágában sincs, majd kiábrázolódnak a dolgok maguktól, nem jó az, ha túl sokat tud az ember, főleg meg hogy előre.

Sok tudás, sok fájdalom.

Kevés tudás, kevés fájdalom.

Egyszerű ez, mint a pofon.

Nocsak, nocsak, most jön a szerelmi jóslás. De előtte még az egyik juhászlegény találós kérdéseket tesz fel. Sára ki nem állhatja ezeket a disznóságokat, mindig lángvörös lesz tőlük az arca. Már hangzik is az első: Két szőrös közt egy csupasz lődörög, mi az? Van ám nagy röhögés, meg heccelődés, a végén meg kijön, hogy két ló közt a rúd. Ez viszont már tényleg túlzás, Sára nem tudja hova nézzen szégyenében: Fekete kisasszony, fekete ruhába, vékonyat, vastagat dugnak a lyukába, mi az? Csikóskonyha, visítja valaki nevetve. Végre, itt a jóslás, Sárát is érdekli nagyon, szeretné kifürkészni a sorsát.

A sors mindenkit érdekel.

A sorstól függ az egész élet.

A sors nem játék.

Szöszből két kis csomót fölágyaz, hogy ne legyen benne görcs, föllazítja, hogy akkora legyen mind a kettő, mint egy-egy kis labda. Fogja a két szöszcsomót bal kezébe, összecsippenti. Az egyik csomócska őt jelképezi, a másik a szeretőjét.

De hát nekem még nincs is szeretőm.

Vegyük úgy, hogy van.

És az, mondjuk, Barkó Antal.

Antira gondol Sára, miközben meggyújtják a két szöszlabdát. Felengedi a levegőbe a két fellobbanó pamacsot, ha egybemarad, azt mondják, hogy na ezeket már nem választja el senki egymástól. Ha egyik erre, a másik arra megy, akkor ez hangzik, na megette a fene, ebből se lesz házasság. Az övé két irányba megy. Sára nagyot sóhajt, szeme pillantása találkozik Antiéval, Anti szeme úgy szúr, mint a tövis, amelyre a gébics felszúrja a prédáját.

 

Kortárs Kiadó

Írt egy regényt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!