Ízelítő / Árnyak könyve
Nemrég jelent meg Kuruc Attila Árnyak könyve című regénye. Ebből hoztunk most részletet.
Jim figyelte az arcokat. Meglepve tapasztalta, hogy ha rászánja az időt, milyen sok különböző érzelemmel találja szembe magát. Vidámság, elégedettség, bánat, magabiztosság, félénkség, tisztaság, gonoszság… Mind-mind ott voltak az arcokra írva. Másodpercek leforgása alatt sok-sok élet foszlányába nyerhetett betekintést.
Mennyi ember… És mégis mennyire idegenek egymás számára… Milyen magányosak, pedig naponta több száz embertársuk mellett haladnak el. A véletlen néha egymásnak sodorja őket, testük összeütközik és a két élet összekapcsolódik a pillanat töredéke alatt. Pillantásaik találkoznak… Ők pedig, jobb esetben kimérten elnézést kérnek és tovább sodródnak üres útjukon. Lehet, hogy éppen életük szerelmét, vagy egy igaz barátságot szalasztanak el csak azért, mert nem akarnak, vagy nem mernek bízni. Mert nincs többé közvetlen, nyílt kommunikáció. Félnek a lehetőségektől, melyek nap, mint nap felcsillannak. Vajon miért zárkóznak be? Miért nem nyílnak ki és engedik be embertársaik fényét? Mikor lettek ilyen jegesek?
Egy szép, szőkésbarna hajú, kedves arcú lányt pillantott meg, amint egy buszmegállóban álldogált. Az ábrázata kissé elnyűtt volt ugyan, de még így is sugárzott. Tekintetük összetalálkozott és Jim látta a lány szemében a fáradt szomorúságot. A férfi enyhe nyomást érzett a szíve környékén, vagy talán a hasában? Nem tudta megmondani. Hihetetlenül erős vágy borította el, hogy megmentse a lányt, akármitől szenved is. Segíteni akart neki, meg akarta óvni. A bájos teremtés smaragdzöld szemei követték őt, ahogy lassan tovább haladt az autó. A férfi szinte látta maga előtt, ahogy a lány benyit egy ócska, lelakott garzonlakásba és magányosan hajtja párnájára a fejét, szívében azzal a tiszta vággyal, hogy egy nap majd megleli azt a boldogságot, ami csak álmaiban kristályosodik ki. Érezte a lány lelkének minden rezdülését, életének minden mozzanata őrülten verte szívének ajtaját. Ott volt vele a fájdalma és a csekély boldogsága idején, fogta a kezét, selymes bőre érzékien simult a tenyerébe és hajának finom illatát érezte az orrában. A lány szemében ott volt minden, amit valaha megélt. Kérdések és válaszok. És ott volt benne Jim tükörképe is. Sőt, ő maga volt az… Eggyé váltak…
A kép ekkor elillant és ismét csak az elsuhanó épületeket és embereket látta. Ébren álmodott. De az érzés ott maradt benne. A vágy, hogy azt a törékeny szépséget megmentse. Vajon őt megmenti majd valaki? Vajon meg tudja menteni saját magát?
Ekkor azonban finom hullámzást vett észre pár méterrel maga előtt. Testén átfutott a hideg, karján égnek meredtek a szőrszálak. A hasában valami jól eső érzés kezdett növekedni. Arra emlékeztette, amikor egyszer régen, mikor még csak udvarolt Helennek, de már dúlt köztük a szerelem, egy hosszú távollét után megpillantotta őt a vasútállomáson. Elemi erejű élmény volt. Aztán a gyomrából elkezdett szétterjedni a nyomás és pillanatokon belül elért az agyáig, ami úgy tűnt, hogy mindjárt szétrobbantja a koponyáját. Az idegen erő belülről feszítette Harryt. Úgy érezte, mindjárt kilökődnek a szemgolyói, csontjai széttörnek, vére a pórusain keresztül fog elpárologni.
Felpillantott, de a szoba megváltozott körülötte. A falak és a mennyezet lassan összeolvadtak, a bútorok a padló részévé váltak, mintha onnan nőttek volna ki. Ahogy minden egymásba fordult, a színek eltűntek és egy sötét űrben találta magát, ahol bármerre nézett, apró fénycsóvák és az általuk megvilágított fekete, füstszerű anyag kergették egymást.
A férfi fejében hirtelen mindenféle képek kezdtek pörögni, de olyan sebességgel, hogy az már fájt. Hiába szorította össze a szemeit, ismeretlen életeket látott maga előtt és szinte ő is átélte minden pillanatukat. Egy lélegzetvételnyi idő alatt jutott el a születéstől a halálig, felölelve több évtized örömét és bánatát. Mindez olyan érzelembombaként robbant Harry szívében, hogy minden másodpercben úgy érezte, rögtön szörnyethal. Sokkot kapott az irtózatos mennyiségű impulzustól, elviselhetetlenül élesen dolgoztak az érzékszervei. Milliónyi szín égette a retináját, ízlelőbimbóin eddig ismeretlen zamatok táncoltak. Feldolgozhatatlan volt az érzékek kaotikus kavalkádja. Kínjában újra kinyitotta a szemét és arca elé emelte a kezeit. Rettegés fogta el, ahogy ujjaiból másik ujjak nőttek ki, majd azokból is, és így tovább. Olyanok voltak, mint egy szélsebesen növő fa ágai. Az egyik ilyen nyúlványból egy furcsa, féregszerű lény formálódott, ami beleharapott Harry kezébe, ami saját testének része is volt egyben. A férfi felordított fájdalmában, majd orrát megcsapta saját félelmének bűze, és látta a hangot, ahogy előtör a torka mélyéről és száját elhagyva sűrű, fekete folyadékká alakul, amiben egysejtű élet keletkezett, ami osztódással szaporodott és villámgyorsan fejlődött valami torz emlőssé.
A falakra spriccelődött, sötétvörös vér egészen más hangulatot adott a nappalinak, mint az alatta kivehető tapéta régies mintái. A vérfoltok alakján látni lehetett, hogy artériából és ütőérből lövelltek elő. Mindenütt gyertyacsonkok fehérlettek. A bútorok nagy részét átrakták a ház egy másik részébe, a helyükön, a fapadlóra ismeretlen, pogány szimbólumokat festettek. Sam nem tudta hova rakni őket. Meglátta a vérből festett kört is, amiről Bob beszélt neki. A jelek egyes részeibe leégett gyertyák és belső szervek voltak helyezve. Szív, máj, tüdő. A többi szerv és a bélrendszer darabjai szét voltak szórva a szobában. Mindenhová jutott belőlük, félig megszáradva, aszalódva hevertek szanaszét, még az ódivatú csilláron is lógtak, mint valami bizarr díszítés
A sarokban pedig ott ült a holttest, ami a legborzalmasabb volt.
A gyermek törzse fel volt nyitva, a bőr és a bordák szét voltak húzva, mint egy ballonkabát. A fejet egy vélhetően borotvaéles eszközzel levágták és a gyomorba helyezték. A nyakból kiálló törött csont és a szakadt erek árulkodtak a brutális eltávolításról. A testbe nyomott fej arcán rémülettől megfeszülő vonások merevedtek meg. És a szemek… Jéghideg üresség nézett vissza belőlük Samre, és valahogy mégis, mintha a halálfélelem örökre beleégett volna az élettelen retinákba. De az is lehet, hogy már csak a képzelete játszott a nyomozóval. A fiú ujjai görcsbe voltak rándulva, lábai pedig ki voltak tekeredve, ahogy valószínűleg küzdeni próbált a végzete ellen.