Ízelítő / Az Ember fia

„Sírásabda. Csak egy átlagos magyar település. Valahol…
Egy férfi. Piszkos, véres, fájdalmakkal teli testét alig vonszolja. Ki ő, hogy került egy búzamező közepébe? Nem tudja senki, még ő maga sem.
A település lakói vének, fiatalok, középkorúak. Mint bárhol máshol a világon. De történik velük valami, valahol… Találkoznak egy ismeretlen, múltját vesztett férfival, és a magyar faluban ugyanolyan megpróbáltatásokban részesítik, mint a múltban valaki mást… máshol. Az Emberfiát.
Megváltozik mindenki élete, az idegené is, örök nyomot hagyva az emberekben. És még mindig nem tudja senki, ki is ő valójában.
Talán az Olvasó megfejti!”

Ekkép szól Hegedűs Rita regényének fülszövege. A könyv egészen friss megjelenésű, és most az első fejezetét közlésre bocsátja Könyv Guru.

 

 

A férfi nehezen állt fel. Szédült, a fejét fogta, mintha saját testét támogatta volna a mozdulattal. Talán remegett is. Mozdulatai lassúak voltak, kimértek. Teste minden rezzenésére feljajdult.

Körülnézett, de nem tudta, hol van. A nap nagyon magasan állt az égen, egészen biztosan dél felé járt az idő. Meleg volt, pokolian meleg. Még mindig meggörnyedve állt, amikor kipróbálta, hogy sikerül-e a teljes mozdulatot megtennie. Derekára tette a kezét, megtámasztotta, és óvatosan felállt. Mintha minden egyes tagját elverték volna, különösen a háta és a válla fájt erősen. Ruhája, ami eredetileg fehér lehetett, itt-ott vérfoltos volt.

– Mi történt velem? – kérdezte magától, de pillanatnyilag azt sem tudta, hol van. Sőt, azt sem, ki ő valójában. Mindent elfelejtett. Nézte a kezét, a ruháját, figyelte a tájat, ahol fölébredt, de semmi nem jutott az eszébe. Körülötte jó szagú levegőt érzett. Egy búzatábla közepén állt, valahol… az út messze, de látótávolságban. Tenyerébe vett egy kalászt, megdörzsölte. A nedves magok még éretlenek, de illatukban már ott sejlett az élet. Mosolygott, ismerős érzések lepték meg, ami szívet melengető volt. De a világ… valami nem volt rendben. A szagok szúrósak, a zajok ismeretlenek. A férfi körbenézett. Messze, ahol az út látszott, ott lehetett valami lehetőség a kijutásra. Elindult hát az út felé. Nem is kellett sokat sétálnia, bár lába, ami mezítelen volt, fájt minden lépésnél. Talpát mintha állandóan szúrta volna valami, pedig a kalászok selymesen simogatták a lába szárát. Lassan ment, hogy a sajgás ne legyen olyan erős. Nem sokat segített ez se, csak hosszabbra húzta a fájdalmat.

A férfi nemsokára az úton állt. Ismeretlen szagok kavarogtak az orrában, facsaró, kellemetlen volt minden levegővétel. Újra szét kellett néznie, mert végképp nem tudta, hol van. Aztán hirtelen óriási légnyomást érzett, és egy jármű erős szele lesodorta a lábáról. Elesett, és a szérűn találta magát. Megint nehezére esett felállni, de mintha most gyorsabban ment volna, mint amikor a búza közt felébredt. Egy keskeny földutat látott az útról elkanyarodni, úgy döntött, elindul rajta. Lába jobban kedvelte ezt az utat, mintha már látta volna. Az út egy ösvénybe torkollott, onnan haladt tovább. Nemsokára házakat pillantott meg, és fellélegzett. – Végre valami ismerős! – sóhajtott, és gyorsabb léptekkel sietett az emberek lakta épületek felé.

Lába azonban nem bírta az iramot, amit az elhatározása diktált neki. Egy festett fémkaput pillantott meg, téglából rakott fal simult rá szorosan. Megnézni már nem volt ideje, mert a kapu kilincsét éppen megfogta, amikor lába elerőtlenedett, s ő a betonküszöbre ájult. A kapu másik oldalát éppen akkor nyitották meg. A férfi beesett a kertbe, egy idős asszony lába elé.

– Gyere már, Lejcsi, nézd, mit sodort ide a szél! Ki ez?

– Vigyázz vele, Macikám! – futott oda egy őszes férfi. – Lehet, hogy csaló, és így akar bejutni a házba! Vagy részeg…

– Nem hiszem, nézd: tiszta zöld. Vagy inkább halálsápadt. Beteg lehet, biztos nem véletlen, hogy összeesett.

– Nézz már körül, nem látta-e valaki! Nem? Akkor gyere, fogjuk meg! Ne azt, a lábát fogd, úgy könnyebb, én meg emelem a karja alatt.

A férfit becipelték az öregek, a végén már húzták a testét, mert alig bírták a súlyát. Nem volt ugyan nehéz, de a fáradt kezek ezt is sokallották. Nehezen ugyan, de ráemelték a kerti padra. A feje alá a néni párnát hozott, az öreg pedig óvatosan pofozgatta. A férfi lassan nyitni kezdte a szemét. A feje sajgott ugyan egy kicsit, de szeme tisztulni látszott, és fátyolos, kissé nedves szempilláin át két öreget fedezett fel, egy nőt és egy férfit. Mindketten aggódva figyelték; az öreg nehezen vette a levegőt, zihálása már-már ijesztő volt. A férfi rájuk nézett, és elmosolyodott.

– Nahát, már azt hittük, meghal itt nekünk. Jobban van? – kérdezte a néni.

–  Kicsoda maga? – szegezte neki az öreg is a magáét.

– Köszönöm, hogy segítettek. Az a baj, hogy nem tudom, ki vagyok. A mezőn ébredtem fel, a búza közt, nem emlékszem semmire. Sem arra, hogy ki vagyok, sem arra, honnan jöttem, és hová tartottam.

– Ajjaj! – siránkoztak az öregek. – Most aztán mit csináljunk?

Végigmérték a fiatalembert tetőtől talpig. Fiatal volt, alig múlhatott harminc. Tavaly elhunyt fiukkal lehetett hasonló korú. Bőre fehér, a haja fekete, mint az ében, és a válláig omlott lágy hullámokban. Álmodó, mélykék szeme most kissé bágyadtan meredten rájuk, tele millió kérdéssel. Ruhája azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. Hosszú lenvászon egybeszőtt köntöse inkább vajszín, mint fehér, középen egy kötélféle fogta össze, s tele volt vér-, piszok- és sárfoltokkal. Lába csupa seb, mezítelen és piszkos.

A férfi látta, hogy az öregek méricskélik, és félénken rájuk szólt:

– Tudom, hogy piszkos vagyok, de a földön ébredtem, és nem tudom, azelőtt, mit csináltam. Bocsánat!

– Jöjjön velem! – mondta az öreg. – Bemegyünk a házba. A fiam tavaly halt meg, olyanféle volt, mint maga. Adok a ruhájából, meg cipőt is. Jobb, ha átöltözik, aztán, ha már emberi formája lett, megbeszéljük a többit.

A férfi hálásan követte az öregeket. A néni a konyhába ment, és hallhatóan valami étket keresett. Az öreg közben feltúrta a sifonért, és ruhákkal a karján tért be a hálószobába, ahová a férfit invitálta.

– Na, próbálja fel, aztán ha jó, adok még!

A férfi elvette a ruhákat, de csak forgatta, nézte őket.

– Mi az, tán nem jó?

– Bocsásson meg, de én még nem láttam ilyen ruházatot, nem tudom, hogyan kell felvenni.

Na, az öregnek sem kellett több. Ilyen habókost se látott még, az biztos. Levette a saját ruháját, és megmutatta, hogy kell fölvenni. A férfi hálásan figyelte, majd megoldotta ő is az öltözködést. Mindketten a konyhába mentek, immár úriasabban, és nekiláttak megenni a kései ebédet.

A férfi lassan evett, kimérten, megrágott, megízlelt minden falatot. Néha böffentett, majd látszott rajta az ízek élvezete is. Az anyó mosolyogva nézte. – Rég nem ehetett – gondolta szánakozva.

– No, ha megettük, amit Isten mára adott, akkor én elmegyek a rendőrségre, és megkérdezem, keresi-e valaki. Ha igen, hazaadjuk, ha nem, majd meglátjuk, mi legyen. Ja, elfelejtettem megkérdezni, hogy hívják.

– Erre biztosan emlékszem. A nevem Barnasa.

– Hát ez meg miféle név? Nem magyar, az biztos.

– Mi az, hogy magyar?

– Ó, szegény fiam, tényleg sok mindent elfelejtett! Na, megyek, kérdezősködöm egy kicsit.

A férfi is bólintott, az anyó is, és ráhagyták az öregre, tegyen, amit jónak lát.

– Néne, megengedné, hogy elfoglaljam egy kicsit magam, csak amíg a bácsi megérkezik?

– És mit szeretne csinálni?

– Gondoltam, ha kapnék fához szerszámot, barkácsolnék valamit. A néne öreg, én meg segíthetnék.

–  Öreg az országút, te tacskó! Nem én hoztalak be az öregemmel a padra? Különben meg Erzsi néninek szólítanak a környéken. Itt ismer engem mindenki. Ha barkácsolni akarsz, menj hátul a sufnihoz, ott találsz mindenfélét, szerszámot, fát is. Nekem dolgom van a konyhában, aztán idekinn, mosok még, úgyhogy szolgáld ki magad!

A férfit földöntúli boldogság töltötte el. Legszívesebben felkapta volna a nénit, és megcsókolta volna. De nem merte, meg aztán Erzsi néni tényleg futott a dolga után. Nemsokára szokatlan hangok, kalapács és fejsze zaja ébresztette fel a környéket. A szomszédoknak hamar feltűnt, a kíváncsi szemek próbáltak belesni a kapun, de nemigen láttak semmit. Bözsi nénit, a szemben lévő házacska lakóját majd’ megette a görcs a kíváncsiságtól. Frissen kisült pogácsája és pipícse volt, gyorsan belerakott néhányat egy kisebb kosárba, lefedte egy törlővel, és becsengetett Erzsi nénihez. A néne soká jött elő, amikor a kinti pottyantós vécé ajtaja kinyílt hangos csikorgással, Bözsi néni már tudta, hogy a szomszédasszony mindjárt a kapunál lesz. Így is történt.

– Jaj, de jó, hogy végre ideért, drágám! Már azt hittem, ottmaradt a budiban.

– Ha tudta, hogy hol vagyok, miért volt ideges?

– Jó, jó, csak olyan öreges beszéd. Nézze, hoztam egy kis kalácskát, meg pogácsát, láttam, vendégük van, hátha elkel egy kis segítség.

Erzsi néni mosolygott a szomszédasszony vélt ravaszságán. Tudta nagyon jól, hogy a kíváncsi öregasszony a vendéget akarja látni. – Na, ha látni akarod, nézd meg – gondolta magában, és már hívta is a férfit.

– Jöjjön, fiam, érkezett a szomszédból egy kis finomság. Kóstolja meg!

Barnasa előjött a sufniból, tiszta fűrészporos volt a ruhája. Kíváncsian nézett le a két öregasszonyra, hiszen az előbb ebédelt. A kalácsnak azonban csodás illata volt. Bözsi néni félszegen emelte fel a kosarat, teljesen megigézte a férfi tengerkék szeme. Az öregasszony felé nyújtotta, de megszólalni valahogy nem tudott. A férfi mosolyogva belenyúlt a tálba, és kivett egy édes fonott pipícset. Az illatától behunyta a szemét, és húnyt pillái alatt harapott bele a süteménybe. Testét átjárták az emlékek, valahonnan édes ízek és illatok derengtek fel benne. Fapohár, borral telve, izzadt fatányér illata, a gabona zamata.

A férfi hálás tekintettel nézett a két öregasszonyra, és jólesően ette a kalácsot.

– Köszönöm, nagyon kedvesek, de mennem kell vissza dolgozni. Még ma el kell készülnöm a faragással.

– De mit készít, fiam? – kérdezte Bözsi néni.

– Azt sajnos, nem árulhatom el. Meglepetés lesz Erzsi néniéknek. Tényleg, nem is tudom, hogy hívják a bácsit. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt időm megkérdezni. Meg talán el is felejtettem.

– Még nem mondtuk volna? Mi vagyunk a Fehér család, az öregem pedig Lajos, Fehér Lajos. A szomszédasszonyék pedig, a sors milyen érdekes, a Fekete család, Bözsi nénit most meg is ismerted. Ugye, tegezhetlek, fiam? A sajátom is ennyi lenne, ha nem vitte el volna fiatalon a szívroham. Andrásnak hívták, mindenki szerette, nagyon jó ember volt.

– Bizony az – hagyta rá Bözsi néni –, hányszor felvágta nekem a fát! Jó ember volt. Az Isten néha átgondolhatná, kit visz el. Miért éppen őt?

– Az Isten tudja, mit miért csinál, tessék elhinni. Hol vagyunk mi ahhoz, hogy felülbíráljuk a tetteit? – fűzte hozzá a férfi, majd otthagyta a két öreget.

Bözsi néni kitátotta a száját és úgy felejtette, Erzsi néni pedig mosolygott egy haloványat, és magában eldöntötte, akárki ez a fiú, egyre jobban kedveli.

A két öregasszony aztán a saját dolgára ment, Barnasa pedig a faragványán dolgozott tovább. Az egész délután a kopácsolással telt, Erzsi néni pedig mosott megállás nélkül. A forgódobos mosógép ósdi volt, folyton elugrott a helyéről, mindig vissza kellett vinni az áram közelébe, hogy ki ne szakítsa a dugót a falból. Utána bekerültek a ruhák némi csavarás után az ugyancsak régivágású centrifugába, ami még jobban dobálta magát, ha munkára volt kényszerítve. Barnasa persze mindebből semmit sem tudott. Megszállottan fűrészelt és faragott tovább. Aztán egyszer csak finom illatok kezdtek szállni a levegőben, az öblítő megtette a hatását. Mire kiért az udvarra, hogy megtudja, honnan jön az illat, a ruhák habot fújtak a levegőben, és erősen kapaszkodtak a kötélben, amire Erzsi néni ráerősítette őket.

Váratlanul megérkezett Lajos bácsi. Mivel mindkettejüket kint találta az udvaron, egy legyintéssel magához hívta őket.

– Na, mit végeztél, öreg? – kérdezte a néne.

– Hát, fiam, sajnálom, hogy rossz hírt hoztam, de nem keresi senki, körözés alatt sem áll, sőt, kis hazánkban még csak nem is létezik hasonló nevű ember.

– Nem lehet, hogy határon kívüli magyar?

– Gondoltam én is erre, más ötletem nekem sincs. Végig lehetne járni a nagykövetségeket, de nem tudom, mikor lenne eredménye. Ezt még kijárom, de már csak holnap futok neki a hivatalban. Már mindenki menni készült haza, mikor beestem.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte félelemmel a hangjában a férfi.

– Itt marad egy rövid ideig, nem fogjuk az utcára tenni. Ugye, Macikám?

– Persze… persze, maradjon, legalább lesz egy kis segítségünk. Amit apjuk már nem bír, abban majd segít.

Barnasa hálás szemmel nézett az öregekre. Látta rajtuk a jóságot, a fájdalmat, az örömet, és egy kis félelmet is. Megértette ő, hogyne értette volna. Nem ismerték, és az ember már csak ilyen, hogy nehezen bízik.

– Meglátják, hasznukra leszek. Mindenben segítek, amiben csak tudok.

– Ja, fiam, most már elárulod, mit alkottál a sufniban?

– Még nem szabad, de ha teljesen kész lesz, akkor majd megmutatom.

– Miről van szó? Én nem tudok semmit – értetlenkedett a bácsi.

– Barnasa csinált valamit, valami meglepetést fából nekünk, és azon dolgozott egész délután.

– Ja, értem – mosolygott az öreg. – Akkor takarja le valamivel, nehogy meglássuk.

– Már letakartam – mosolygott vissza szégyenlősen a férfi. – Találtam egy nagyobb vászonfélét, azt használtam fel.

– Jól van, akkor lassan tegyük el magunkat másnapra. Nyár van ugyan, de a test az fáradt ilyenkor is. Én sokat sétáltam, mama meg mosott, ha jól látom. Menjünk, készíts egy kis esti teát, szendvicset a tévé elé, és feküdjünk le. Jöjjön, fiam, előkészítjük a vendégszobát!

Be is mentek mind a hárman, az öregeket tisztelettudóan követte a férfi. Kapott tiszta ágyneműt a tisztaszobához, pizsamát, és kihívták a tévé elé, mint annak idején a fiukat is szokták.

– Tudja, így csináltuk régen is. Tessék, itt a tálca, rajta pár szendvics, a bögre teával. Fogyassza, jó étvágyat! Macikám, gyere, kezdődik a Columbo!

Erzsi néni közben felfrissült a fürdőben, és hálóruhában és köntösben jelent meg. Ő is kézbe vett egy tálcát, az övére is odakészítette Lajos bácsi a vacsorát.

Látszott az öregeken, hogy nagy izgalommal várják a tévéműsort. Hol idegesen, hol megkönnyebbülten meredtek a tévére, hol körmöt rágva, hol lelkesen nézték a krimit.

– Ismeri Columbót, fiam? – kérdezte egyszer váratlanul az öreg.

– Lehetséges, de egyáltalán nem emlékszem.

– Pedig őt mindenki ismeri. Na, vége is, megérdemelte a halált az a szemét. Így jár mindenki, aki mást gyilkolász – vélte az öreg.

– Nem kellene ítélkezni! – mondta fáradtan a férfi.

– Nem is én ítélkezem – lepődött meg, majd védekezett az öreg. – Látja, a sors megadta neki! Leesett a szikláról, mert menekülni akart. Jobb így, nem?

– Ebben igaza van – mosolygott a férfi, és elindult a szobája felé. – Jó éjszakát kívánok!

– Nyugodalmas jó éjszakát, fiam! – mondta mosolyogva Erzsi néni.

Barnasa elvonult, a két öreg meg egymást nézte.

– Kicsit furcsa ez a fiú! – állapította meg az öreg.

– Én vele voltam egész nap, szeretnivaló gyerek. És különös bölcsesség van benne. Komolyabb, mint a kortársai. Hány éves lehet?

– Talán olyan harminc, több biztos nincs.

– Igen, talán. Azért tedd a kalapácsot a székre… sose lehet tudni.

Az öreg bólintott, és ők is elindultak a háló felé. A vendégszoba felől azonban furcsa hangok hallatszottak, és szokatlan fény szűrődött ki az ajtó alól. Erzsi néni közelebb ment az ajtóhoz, fülét egészen a zárhoz szorította, hátha hallja, mi folyik odabent. Bemenni nem mertek, így csak a fülére hagyatkozhatott.

– Te, ez imádkozik! A Miatyánkot mondja.

– Annál jobb – válaszolt az öreg –, legalább nem kell a kalapács.

Erzsi néni grimaszolt egyet, mert eszébe jutott egyik közeli olvasmányélménye, a Da Vinci-kód, ahol hiába volt imádságos életű szereplő, végiggyilkolta a könyvet. Persze, ő egy kicsit dilis volt – állapította meg magában a néni, és ebben megnyugodva ment aludni.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A regény megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.