Ízelítő / Az erdő vándorai
Ezúttal Derenkó Dániel: Az erdő vándorai című ifjúsági kötetből hoztunk részletet.
A kis triónk is megkapta a felszólítást az óvatosságra, mikor fészeklesre küldték őket. Ez egy kéthetes feladat, melynek során a levelek takarásától megszabadult fészkeket könnyebben fel lehet lelni, feljegyzéseket kell készíteni róluk csoportokban, mik lakhatnak bennük, hogyan élhetnek, majd az egész munkát be kell mutatniuk. Így készítenek egy kis dokumentációt az erdő élőlényeiről. Mindhárman nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a feladatba, és ez a lelkesedés ki is tartott mindvégig. Kivéve Urielnél, bár erről nem ő tehetett. A két hét lejárta előtti napon szörnyen rossz bőrben járta az erdőt. Jázon talán észre sem vette, talán igen, mindenesetre ismét óvodás énjét mutatta, és fék nélkül szaladgált fel s alá az erdőben. Nesze neked óvatosság! Ám Elza nem bírta tovább nézni Uriel szenvedését.
– Mi a baj?
– Semmi.
– Ugyan, ezt ne mondd! Egész nap annyira bús vagy. Otthon van valami?
Uriel bólintott, aztán tömören, mintha minden szóért fizetnie kellene, mint valami hirdetésben, szóval szófukar módon elmesélte, hogy mi bántja. Elza előtt lezajlott a teljes elmesélt jelenet, az elejétől a végéig, ha kissé szakadozva is. Néhol ő maga egészítette ki a történéseket a nem létező emlékeiből, hogy csökkentse a töredezettséget. Bár nem minden úgy forgott le lelki szemei előtt, ahogy azt Uriel átélte, de megértette a fiú fájdalmát, ami után nem kis mutatvány volt kirángatni őket az elkeseredés iszapjából. De Jázon megoldotta, méghozzá anélkül, hogy egy kicsit is megerőltette volna magát, vagy szándékában is állt volna ilyesmit tenni.
Pedig a baj egyáltalán nem volt kicsi. A forrása ennek a piszok rossz hangulatnak az előző este eseményeiben keresendő. A fiú és édesapja otthon ücsörögtek. Nem akartak Mrs. Bergsen nélkül vacsorázni, aki még mindig a munkája miatt volt távol. A ruhák varrásához szükséges anyagokat szerezte be egy olcsó méterárustól. Míg várakoztak, Uriel tanult, Bergsen úr pedig komoly számításokat végzett a családi kassza gyarapítása érdekében. Ez így nem pontosan igaz. Gyarapítás szóba sem jöhetett. Azon ügyeskedett a férfi, hogy hol és hogyan húzhatnák meg azt a nadrágszíjat, hogy több maradjon a zsebükben. Nem sok sikerrel tette mindezt. Persze ez nem a férfin múlott. Többször is átszámolta a kiadásokat és a bevételeket, de a költségvetés mindig ugyanakkora hiányt mutatott. Milyen jó is lenne, ha meg lehetne gazdagodni abból, hogy mindig újból és újból megszámolja az ember a pénzét! Hogyha a pénz egyre több lenne csupán attól, hogy rágondol, hogy számol vele! De ez nem így működik. Az a bizonyos nadrágszíj pedig már olyan szoros volt a Bergsen család körül, hogy vörös csíkot vájt a derekukba, és nem sok kellett ahhoz, hogy kiszorítsa belőlük még a lelket is.
Aztán egyszer Uriel csak megunta, vagy befejezte a tanulást. Felállt a könyveitől, és leült édesapja mellé. Némán figyelte, ő is belegabalyodott a számokba. Végül Mr. Bergsen eltolta magától a papírokat, rájuk dobta a ceruzát, és kezével jó erősen megdörzsölte az arcát, miközben nagyot fújt. Fia jelenlétében így idegeskedett, kivéve mikor már nem volt anynyi lelki ereje, hogy türtőztesse magát. Bőre kissé elvörösödött, így nézett fiára. Erőtlenül beletúrt a gyermek hajába, és hirtelen elterelte a szót.
– Gyere, készüljünk a vacsorához! Anyádnak hamarosan haza kell érnie.
Felálltak az asztaltól. A férfi összeszedte a cuccait, és bevitte a szobába, miközben Uriel tányérokat vett elő. Harmonikus családi kép. Vacsorával várni a feleséget. De ez csak a látszat volt. Kétségbeesett próbálkozás a széthullás ellen, de semmi haszna. Mr. Bergsen is tudta ezt, nem is sietett vissza a konyhába. Eltette a költségvetését, és csak állt a szobában. Az elkeseredés a hatalmába kerítette ismét. A fia előtt nem mutatta gyengeségét, takargatta, amennyire tudta, de ha egyedül maradt, engedett a tehetetlenség émelyítő érzésének. Most is így tett. Bujkált a könnyeivel, és addig nem mutatkozott, míg elég erőt nem gyűjtött össze a színjáték folytatásához. Mikor kopogtattak, muszáj volt valahogy összeszednie magát, de ez nem egy pillanat műve, így Uriel volt az, aki ajtót nyitott.
– Szia – köszönt mogorván az öregedő férfi. – Apád itthon van?
– Igen – vágta rá azonnal a fiú, de már meg is bánta. Lassan kapcsolt. A szája gyorsabb volt, mint az esze.
– Bemehetek?
Uriel utat nyitott a férfinek, majd félve állt apja elé. Rosszat tett, nagyon rosszat. Halkan jelentette be, hogy a házmester van náluk, és őt keresi. Mr. Bergsen haragvó tekintetet vetett fiára, de egy pillanat múlva már meg is enyhült. Nem hibáztathatja a fiát. Akármennyire is kerülte a férfit, egyszer el kellett jönnie ennek a találkozásnak. Nem mondathatja azt mindig, hogy nincs otthon. Jobb lesz ezen túlesni. Bergsen úr kénytelen kelletlen kiballagott a csontos arcú, száját mindig csücsörítő öreghez az előszobába.
– Jó estét!
– Jó estét! Már nagyon régóta keresem magát. Vagy a feleségét.
– Oh, nagyon elfoglaltak vagyunk mostanában.
– A szakszervezet, mi?
– Úgy van – bólintott Bergsen úr, de tudta, hogy tovább nem kerülgethetik a forró kását. – És mi járatban?
– Nagyon jól tudja azt maga. Már négy hónapja nem fizetnek.
– Igen, sajnálom. De nincs munkám.
– És ezzel én mit kezdjek? A sajnálatával nem megyek semmire.
– Ha gondolja, ledolgozom. Bármilyen munkát elvégzek szívesen.
– Úgy látom, nem érti. Nem kell nekem segéderő. Takarítom én a lépcsőházat, elvállalom a mindenes szerepét, karban tartom az épületet, szerelek, javítok, de nem ingyen. A takarítószereket nekem kell megvennem. A javításokhoz szükséges eszközöket is. És most, hogy közeleg a tél, havat is kell majd lapátolnom. A fűtésről ne is beszéljünk! Gondolja, hogy a kazánházba majd a szenet a Mikulás hozza ajándékba? Hát nem. Úgyhogy fizessenek, vagy repülnek!
– Én megértem magát, de most nem tudunk fizetni.
– Maguk sosem tudnak fizetni. Bár ezzel nincsenek egyedül ebben a házban. Nem várhatják el, hogy a többi becsületes lakó fizessen maguk helyett is.
– Azt mondja, hogy mi nem vagyunk becsületesek? Hát tudja meg, egész életemben dolgoztam! Soha nem volt dolgom a törvénnyel. Nem loptam, nem csaltam. Arról sem én tehetek, hogy most idejutottam.
– Én mindezt elhiszem. De kell a pénz. Maguknak is ugyanazt mondom, amit a többi nem fizetőnek. Egy hónap haladékot kapnak. Karácsonyig nem akarok kitetetni senkit, de ha december végéig nem kapom meg legalább a tartozásuk felét, akkor az újévet költözéssel kezdik.
– Micsoda? – ragadta meg indulatosan Mr. Bergsen az öreg gallérját. – Kirakna minket télen? A hidegbe? A gyerekkel?
– Engedjen el! – szólította fel hűvös, száraz modorával a házmester Bergsen urat. – Engedjen el, különben ezt is jelenteni fogom, és akkor már holnap pakolhatnak!
– Sajnálom – mondta remegő hangon Mr. Bergsen, és elengedte az öreget, majd csüggedten nekidőlt a falnak. – Elnézést. Én tényleg csak…
– Elég! Nem kell magyarázkodnia. Egy hónap.
Ezzel a házmester lezárta a beszélgetést, sarkon fordult, és finoman bezárta maga mögött az ajtót kifelé menet. Mr. Bergsen nem vonult el sehova, nem bújt el. Ott roskadt össze fia előtt, aki az utolsó indulatosabb mondatok hallatára abbahagyta az asztal megterítését, és fültanúból szemtanúvá lépett elő. Megmerevedett a jelenet keltette félelemtől. Ott állt apjától néhány lépésnyire, és csak nézte az összetört férfit.