Ízelítő / Bátyám könnyei
Titkok, családok, szerelmek… már semmi nincs biztonságban! Nitáék mégsem adják fel! Könyv Guru Barczikay Lilla második regényéből, az Anyám teremtményei folytatásából közöl most egy részletet. Fantasy rajongóknak kötelező, és azoknak is ajánlott, akik úgy gondolják, ebben a műfajban már nem lehet újat mutatni. A könyv itt megvásárolható.
A szerzőről többet tudhat meg a vele folytatott interjúból és a szerzői honlapjáról.
1. fejezet
Lógni a semmiben.
Ehhez hasonló érzés róni az utakat egy világban, ahol nincs helyem. Nem tudom, hová tartok, és nincs hová visszamennem.
Mindig is céltalan és kitaszított voltam. Éltem az életem, sodródtam egy veszélyes, hullámokon hánykolódó kis hajón, nem tudva, hol fogok kikötni. De legalább mindig volt egy ház, ahová hazatérhettem, és valaki, aki ha kötelességből is, de biztosított mindent, hogy beilleszkedjem a világba. Végül azonban mindegyikük eltaszított magától.
Szüleim kezdték. Lemondtak rólam rögtön születésem után. Aztán az árvaház lökött oda az első nőnek, aki magára vállalt. Nem számított, hogy se szíve, se józan esze nincs. Végül a nő is elhagyott, akit jobb híján anyámnak hívok, bár a teremtő pontosabb megszólítás lenne. Halálával magamra hagyott a világban, ahol nem találtam többé a helyem. Még annyira se, mint előtte.
Nem voltam már ember. Anyám kísérleteknek vetett alá, természetfeletti lények génjeivel megváltoztatott. Erőt adott nekem, új képességeket, célt és egy családot. Tizenhét hozzám hasonlót hozott létre, nincstelen, árva gyerekekből, hogy ha eljön az ideje, legyőzzük az első kilenc teremtményét, akiket hárpiáknak nevezünk. Ez volt a cél, ami a szemünk előtt lebegett, ők voltak azok, akiktől egész életünkben rettegtünk, de amikor eljött az ideje, legyőztük őket.
Nem teljesen, és nem úgy, ahogy anyánk elképzelte, de győztünk. Ezzel együtt pedig mindenünket elvesztettük. Otthon és cél nélkül maradtunk magunkra, olyan sebekkel legbelül, amik talán soha nem fognak beforrni. Legalább itt vagyunk egymásnak. Ez a legtöbb, amit elmondhatunk magunkról. Többek vagyunk egyszerű barátoknál, már-már családnak számítunk. Egymásba kapaszkodva próbálunk nem belefulladni fájdalmunkba, túllendülni mindazon, amin keresztülmentünk.
De reményünk is fogytán van. Fogalmunk sincs, mihez kellene kezdenünk, csak a következő lépést látjuk, és az odáig vezető utat.
De hogy utána mi lesz?
Nem tudom.
Talán tovább lógunk a semmiben.
2. fejezet
Elképzeltem, mit látnak az emberek, amikor ránk néznek.
Egy lányt, aki a húgával sétál.
Cseppet sem feltűnő, hiszen miért is lenne az?
A tekintetek továbbsiklanak rólunk, nem vonjuk magunkra a figyelmet.
Nem látják, hogy sántítok, jól leplezem. Nem számít, hogy fáj, összeszorított fogam nem látja senki. Nem látják, hogyan fehérednek el a kezemet görcsösen szorongató kislány ujjai. Nem látnak fájdalmat a szemünkben, se gyászt, se félelmet.
Nem engedjük, hogy lássanak.
Csak egy testvérpár vagyunk.
– Miért nem vásárolunk mi is, ahogy a többiek? – nézett fel rám a kislány.
– Szívesebben mászkálnál a polcok között, mint a szabad levegőn? – kérdeztem vissza, hogy ne kelljen válaszolnom.
Mi voltunk felelősek érte. A neveléséért is. Nem tudta, hogy nem minden holminkat boltból szerezzük be. Spórolnunk kellett a pénzünkkel, nem költhettük plédekre és párnákra. Feltűnő is lenne, ha egy csapat tinédzser besétálna valahova ilyen dolgokat venni. Még azt hinnék az emberek, hogy megszöktünk valahonnan, pletykálni kezdenének, megjegyeznének minket, pedig pont ezt próbáltuk elkerülni. Ezért boltok helyett garázsokból, padlásokról gyűjtöttük be a létfontosságú dolgokat. A fiúk lelkére kötöttem, hogy csak olyat hozhatnak el, amit már biztosan nem használnak, de így is loptunk, és addig volt jó, amíg a kislány nem tudott róla.
A kérdésre azonban nem válaszolt, csak elkapta rólam a tekintetét és körbenézett.
Megszorítottam a kezét.
– Tudod, hogy nem kell félned! Ők is itt vannak. Vigyáznak ránk!
– Nem látom őket – rázta meg a fejét.
Épp csak egy pillanatra esett ki a szerepéből: a nyugodtság, amit olyan ügyesen színlelt idáig, kezdett eltűnni, a vállai picit előrébb estek, és már-már könnybe lábadt a szeme.
– Tudod mit? – mosolyodtam el. – Játsszunk valamit!
Száját összeszorítva kihúzta magát, és bólintott. Egy padhoz vezettem.
– Keresünk valakit a tömegben, és kitalálunk neki egy történetet. Mit szólsz? – Meg sem várva válaszát körülnéztem. – Ott van például a lány az állatkereskedés előtt. Látod?
Villámgyorsan megtalálta a virágos ruhába öltözött barna fonatos lányt, aki nekünk háttal nézegette a kirakati állatokat.
– Szerinted mit csinál? – nógattam.
Kérdőn nézett rám, nem volt biztos benne, hogy kimondhatja.
– Nyugodtan! Bármit, ami eszedbe jut! – mondtam egy hajszállal hangosabban a kelleténél. – Magát nézegeti a tükörben? – tippeltem.
– Nem, ő sokkal szerényebb annál – rázta a fejét mosolyogva. – Az állatokat nézi, mert így láthatja, amit ők.
– Igazán? – nevettem fel jó hangosan. – És az a szerelmespár a padon?
A kislánynak kellett néhány pillanat, mire kiszúrta őket a tömegben. A barna hajú, kigyúrt fiút, aki egy alacsony, napszemüveges lányt karolt át.
– A napszemüveg biztosan csak álca – kezdte, de fából készült övcsatom közbeszólt:
Nick itt van, Dylan pedig még beugrik a gyógyszerekért. Azt üzenik, indulhattok.
Kérnem se kellett, az üzenet már el is jutott a kislányhoz, aki mohón nézett körbe, és szeme hamarosan meg is állapodott a magas, szőke fiún a szökőkútnál, egy telepakolt hátizsákkal a vállán.
– Azt hiszem, mennünk kell – mondtam, de a kislány megelőzött, és felállt.