Ízelítő / Bovary kisasszony
Kamocsay Ildikó történelmi regényéből megtudhatjuk, mi lett a sorsa a Bovary-házaspár ötévesen árván maradt kislányának, Berthe-nek. Ha szeretné a teljes könyvet elolvasni, a Bovary kisasszony most 50% kedvezménnyel megvásárolható.
I.
Berthe Bovary szorosan a kísérőjébe karolt a Bourbon Palota körül tengerként hullámzó emberárban. A fegyveres kordon ellenállt a tömeg szorításának. A szuronyok hegyén meg-megcsillant az őszi napfény.
Edmond Maître sárga arcán végigpatakzott az izzadság s befolyt sűrű szakállába.
– Ha nem megy el végre orvoshoz, fel fog fordulni – mondta Berthe.
– Azt szeretem magában, hogy finom és gyöngéd…
Berthe vállat vont.
Maître átázott zsebkendőjébe temetkezett, amely a törülközésnek már csak az illúzióját nyújthatta.
– De miért nem megy el?
– Mert ha görcsöl, nincs kedvem, ha nem görcsöl, elfelejtem.
– Pénze van?
– Van.
– Ha nincs, adok.
– Mondom, hogy van.
A távolból kiáltás hallatszott. A tömegben örvények nyíltak. A Concorde tér felől hangzó üvöltés ütemesen ismétlődött:
– A!! I!!
Az áramlás egyszerre határozott irányt vett: a tömeg jobbra sodródott, majd hátrált.
– Blanqui!!
A diadalordítás értelmet nyert. Az anarchisták rohamcsapata áttört a kordonon és elfoglalta a palotát.
– Vesszen a császár!!
– Éljen a köztársaság!!
– Induljon!! – ordította Maître.
Berthe felsikoltott. Maître teljes súlyával a vállának dőlt. A tömeg tengerből folyammá változott. Berthe oldalt sasszézva követte a sodrás irányát, amíg a sűrű közegben sikerült félfordulatot tennie.
– A Városházára!
– Nyomtak. Kerülünk!
Maître átlósan utat tört egy mellékutca felé. Kocsibejáró előtt futottak el, az udvaron befogott hintó állt. Berthe a kapu melletti réztáblára mutatott: Dr. Evans.
– Már nem fáj.
– Majd fog. – A lány erős keze Maître csuklójára fonódott. – Indulás!
– Ostoba tyúk! Van fogalma róla, hogy ami most az utcán zajlik, az történelem??
– Jöjjön már, maga idióta! Vagy tényleg meg akar dögleni?
– De vasárnap van! Lehet, hogy nem is orvos.
Maître megadta magát. A fejét csóválva halkan nevetgélt.
Csöngetésükre hatvan év körüli, cvikkeres úr nyitott ajtót.
– Evans.
– Orvos?
– Igen.
– A barátomnak epegörcse van.
– Sajnálom, kisasszony…
Berthe belépett az előtérbe. Maître, kapva a ripacskodási alkalmon, guggolójárásban, kétségbeesett gyermekként húzatta magát.
– A barátom rettenetesen szenved!
– Nem is igaz! – visította Maître. – Nem szenvedek!
Magas, széles vállú férfi tűnt fel a szalon ajtajában.
– What’s the matter?
– Kérem, én fogorvos vagyok!
Maître kajánul röhögött.
– Elnézést… – Berthe sarkon fordult.
A szalon ajtajában álló férfi egy ugrással mellette termett és karon ragadta. Az orvoshoz hajolt, hosszan suttogott a fülébe, s közben görcsösen szorította Berthe karját.
– Kedves hölgyem… – Evans doktor tetőtől talpig végigmérte. – Igen… Rendkívüli szívességet szeretnénk kérni öntől, amit első hallásra bizonyára meghökkentőnek fog találni. – Kiejtésén cseppnyi idegenség érződött. – Kérem, adja nekünk a ruháját!
Maître a bejárati ajtónak dőlve hahotázott.
– Az inasomat elküldtem női öltözékért, de bizonytalan, hogy mikor érkezik vissza.
– Kérem, uram, ne nevessen! – mondta a fiatalabb férfi, a doktorénál erősebb akcentussal. – Egy ember életéről van szó!
– Á! Átforrósodott a kalicka a madárka körül…?
– Biztosíthatom…
– Jöjjön! – Maître kilépett az ajtón.
– Kisasszony! – kiáltotta a fiatalember. – Krisztus nevében, legyen irgalmas!
– A ruhán felül, amelyben a kisasszony majd távozik, szívesen felajánlunk egy önök által megjelölt összeget, kárpótlásul a kellemetlenségért.
Edmond füttyentett.
– A fenének kell a pénzük! – mondta Berthe.
– Na jó, maga csinál, amit akar, én megyek! – Maître pillanatnyi várakozás után becsapta maga mögött az ajtót.
– Az ön termete éppen megfelelő. Fantasztikus véletlen. – Evans a szalonba tessékelte Berthe-et. – Meg fogom kérni, hogy a garderobe-ban vetkőzzék le, és hát az én egyik fürdőköpenyemben szíveskedjék várni, amíg az inasom megérkezik.
– A kabát és a kalap nem elég?
– Nem, kisasszony.
– De miről van szó?
– Nem mondhatok többet. Arra azonban szavamat adom, hogy nem becstelen cél eléréséhez nyújt segítséget.
Sötétkék bársonyköpenyt akasztott az egyik szekrény peremére, azután magára hagyta a vendéget a tágas, modern öltözőszobában.
– Ezt a hülyeséget… – mormolta Berthe.
Ruhája nyakfodrán, a mell fölött, felfeslett a varrás, s mert délben, öltözködéskor, már nem volt ideje a ruhát rendbe hozni, a fodrot ezüst melltűvel rögzítette. Rövid habozás után a brosst a ruhában hagyta, s az orvos köpenyében visszament a szalonba.
– Magukra kell hagynom önöket. – Evans átvette a ruhát, kabátot, kalapot, és eltűnt a szomszédos szobában.
A fiatalember meghajolt.
– Christopher Morisson, anglikán lelkész.
– Aha. Azért beszél Krisztus nevében?
– Minden keresztyénnek joga van az ő nevében kérni, kisasszony.
– Berthe Bovary.
– Helyezze magát kényelembe! Nem tudom, van-e kedve velem társalogni, vagy szívesebben venné, ha magára hagynám.
– Máris un?
– Hogy mondhat mondhat ilyet?
– Dadog?
Berthe leült egy kerevetre.
– Igen. De nem szótagokat ismétlek, hanem egész szavakat.
– Nem zavarja prédikáció közben?
– Szerencsére ritkán fordul elő.
Morisson végighúzta a kezét kissé már gyérülő szőke haján, azután szembefordított egy karosszéket Berthe-tel, s ő is leült.
– Angolok?
– Nem, kisasszony, amerikaiak vagyunk.
Ajtócsapódás hallatszott, s néhány másodperc múlva a lópaták csattogása jelezte, hogy a hintó elindult. Morisson szögletes, szakálltalan arca elszántságtól sugárzott, mint egy győzelemre éhes atlétáé.
– Hogy kerültek ide?
– Evans doktor, az unokanagybátyám, spanyol hölgyet vett feleségül, aki sajnos nemrégiben meghalt. Néhány éven át Madridban éltek, majd áttelepültek Párizsba. Én pedig látogatóba jöttem a nagybátyámhoz.
– Egyébként hol él?
– Nos… – Morisson elmosolyodott. – …pillanatnyilag nem tudok a kérdésére válaszolni. Az édesanyám Charlestonban lakott, én pedig nem túl messze tőle, Savannahban. Ám egy lelkésztársam, akinek a családja Savannahban él, épp az édesanyám halálát követő napon megkért, adjam át neki a savannahi szolgálatot, cserébe a neki éppen felkínált annapolisi parókiáért. Mivel többé már nem volt okom Charleston közelében maradni, belementem a cserébe. Amikor azonban megérkeztem Annapolisba, kiderült, hogy az ott szolgáló idős lelkésznek az a fia, akihez költözni készült, csődbe ment, a lánya és a veje philadelphiai háza pedig csak körülbelül egy év múlva készül el. Az öreg Patterson felajánlotta, hogy a hátralévő időben osztozzunk meg a parókián és a szolgálaton, én azonban nem akartam a terhére lenni, s inkább elfogadtam George… Evans doktor meghívását. Vagyis hát e pillanatban nincs állandó lakhelyem.
Berthe egy biccentéssel nyugtázta a kimerítő választ.
Síri csönd volt a lakásban, mintha a ház nem Párizs szívében, hanem egy pusztaságban állt volna.
A lelkész lámpást gyújtott.
– Hol tanulta meg ilyen jól a nyelvünket?
– Az édesanyám francia volt, és az édesapám anyja is. Otthon franciául beszéltünk.
– Hány éves korában hagyta el az édesanyja Franciaországot?
– Az én anyám sosem járt Franciaországban. San-Domingo szigetén született.
– Jé! És ott ismerkedett meg az édesapjával?
– Majdnem. – Mintha függöny gördült volna fel a szeme előtt, Morisson arca fokozatosan átszellemült. – Mellette. A tengeren. – Arckifejezése alapján Berthe úgy sejtette, hogy a színpadon rokokó tündérjáték veszi kezdetét. – A Toussaint Louverture vezetésével kirobbant lázadás mészárlásba torkollott, amelynek a fehérek ezrei estek áldozatul. Köztük az édesanyám szülei, testvérei és egész rokonsága is. A tömegsírokat jónéhány évvel később tárták fel. A kitekeredett, megcsonkított tetemek tetemek tanúsága szerint a kivégzéseket vadállati kegyetlenséggel hajtották végre.
Az életre varázsolt esemény éles ellentétben állt Berthe várakozásával. Humorérzékét csiklandozta a kontraszt. Hunyorogva nézte a lelkészt.
Morisson mintha hirtelen felocsúdott volna, arcáról eltűnt az átszellemült kifejezés.
– Nem untatom?
Berthe heves torokköszörüléssel fojtotta el a nevetését, s közben tagadólag rázta a fejét.
A lelkész visszabukott a múltba.
– Apám fiatal hajóorvosként egy new-orleansi kereskedelmi hajón érkezett San-Domingóba, ahol azonban már nem kaptak kikötési engedélyt. Mivel az édesvizük fogytán volt, küldöttséget menesztettek a partra, amely azzal az ígérettel tért vissza, hogy a kikötői hatóság másnap reggel a hajóra fog szállíttatni húsz hordó édesvizet. Apám késő éjszaka tett egy sétát a fedélzeten, s amikor visszament a kabinjába, az ágyán ott ült ült az anyám. De akkor még csak négyéves volt. Az apám fölnevelte, s azután elvette feleségül.
Morisson nevetett.
– És hogy került oda?
– Egy Stéphanie nevű néger rabszolgalány, aki a házuknál szolgált, elrejtette egy fészerben, majd éjszaka érte ment, a hátára kötözte és beúszott vele a hajóhoz. Anyám emlékezete szerint a hajó oldalába vágott márványlépcsőn kapaszkodtak föl, ami azonban bizonyára hágcsó volt. A lány elhelyezte őt az üres kabinban, még egyszer elismételtette vele a nevét, azután magára hagyta. Évekkel később az apám kerestette Stéphanie-t, de nem sikerült a nyomára bukkanni.
– Fantasztikus. – Berthe felhajtotta a fürdőköpeny gallérját, és összefogta az álla alatt.
– Fázik talán, Bovary kisasszony?
A lelkész kisietett, s skótkockás gyapjútakaróval tért vissza. Berthe felhúzta a lábát a kerevetre, és az orráig beburkolózott a meleg lepelbe.
– Ha szavamat adom, hogy nem árulom el senkinek… később sem… megtudhatnám, ki viseli most a ruhámat?
– Eugénia császárné.
A való világ egy pillanatra eltűnt Berthe szeme elől, s a helyén, vakító fényben, mint egy látomás, megjelent a leszakadt ruhafodor.
– Maga körül kizárólag lélegzetelállító dolgok történnek?!
– Nekem személy szerint semmi közöm sincs ehhez az ügyhöz, kisasszony. A császárné George régi ismerőse. Még fiatal leány volt, amikor a nagybátyám Mérimée úr, az író révén megismerte Madridban. Sokat bajlódott a fogaival s ezért, amikor a császár feleségül vette, ragaszkodott hozzá, hogy a nagybátyám is települjön át Párizsba. Remélhetőleg a kedves barátja barátja… vőlegénye?… nem tesz bejelentést.
– Á, rohant a Városházára.
– Biztosan jóravaló, derék fiatalember.
– Edmond? Egy szélhámos. Nagy pofájú, link alak. Butának nem buta… nem is túl okos.
– No de akkor… bocsássa meg a kérdésemet… miért barátkozik vele?
– Mert nincs más. – Berthe eltűnődött. – Tulajdonképpen nem én barátkozom vele, hanem ő velem.
– Nyilván mélyebb érzelmeket táplál ön iránt.
– Á, fenét! Rengeteg nője van, nekem soha nem is próbált udvarolni. Úgy tekint, mint egy havert. A nevelőapám, Larivière tanár sleppjéhez tartozott ő is, sok más léhűtővel együtt. Tíz éve, közvetlenül a bácsi halála után, kínos szertartásossággal kezdett viselkedni velem. Hetente egyszer, óraműpontossággal, megjelent s elkísért hol egy tárlatra, hol színházba. Szerintem a bácsi a halálos ágyán megeskette, hogy nem hagy magamra. – Berthe ismét eltűnődött, majd bólintott. – Bármibe lefogadnám, hogy így történt! Csakhogy Edmond jellemtelen, nincs benne kitartás, az adott szóról azt sem tudja, mi fán terem. Így hát az lett volna a természetes, ha néhány hét múlva, amint a patetikus esketési jelenet varázsa szétfoszlott, eltűnik az életemből. Ehelyett azonban egyre sűrűbben jött… a szertartásosság lefoszlott róla. Egyszerűen megszokott. Ahogy én is őt.
– A megszokás szó különösen hangzik egy ilyen kedves… szép, fiatal hölggyel kapcsolatban.
– Én nem vagyok sem kedves, sem szép, sem fiatal. Már elmúltam harmincéves.
– Tényleg? – álmélkodott Morisson. – Hát mondom, hogy fiatal! – kiáltott fel, észbe kapva. – Bőven van ideje családot családot alapítani.
– Eszem ágában sincs családot alapítani! Hál’istennek nem szorulok rá, hogy férjhez menjek. A bácsi hagyott rám annyit, amiből életem végéig kényelmesen megélhetek.
– A hölgyek nemcsak anyagi szükségből mennek férjhez…
– Nem érdekel, más mit csinál. Az én életem – az én életem.
– Természetesen. – A lelkész néhány másodpercig hallgatott, azután egészen halkan, csaknem súgva kérdezte: – Csalódott talán, Bovary kisasszony?
Hintó vágtatott végig az utcán. Berthe nemet intett a fejével. Ismét csönd támadt.
– A szavaiból úgy veszem ki, hogy maga sem házas.
– Én csalódtam.
– Bizonyára fantasztikus történet keretében…
– Ó, nem, kisasszony, az én történetem siralmasan hétköznapi.
– Képtelen vagyok elhinni! – incselkedett Berthe.
– Pedig így van. Akaratomon kívül a fültanúja voltam a menyasszonyom és egy barátnője beszélgetésének. A menyasszonyom sértő megjegyzést tett rám, amiből megértettem, hogy csak mímeli az irántam mutatott mély érzelmet.
– Mit mondott?
Morisson egy pillanatig habozott, majd kibökte:
– Borjú fejű.
– Nem is igaz! – protestált Berthe nevetve.
– Én nem tudom megítélni. – Morisson is elmosolyodott. – Az ember képtelen a mások szemével nézni önmagát. De úgy gondolom, ha egy hölgy szeret szeret egy fiatalembert, nem torzképnek látja, sőt.
– Persze. Jól tette, hogy otthagyta. Egyébként is óvakodjék az olyan nőktől, akiknek barátnőjük van. Kivéve, ha szegények.
– Hogy érti ezt, Bovary kisasszony?
– Tapasztalatom szerint a jómódú nők között ritka a nívós barátság, talán mert az érdekeik többnyire ellentétesek, de legalábbis nincs igazán szükségük egymásra. Amelyik pedig a nívótlannal is beéri, hülye liba. A szegények számára viszont a barátság élet-halál kérdése, fizikai és lelki értelemben is. Ezért mély, tartós… és felejthetetlen.
– Meglep, amit mond. Nem mintha nem értenék egyet önnel… – Morisson figyelmesen nézte a lány parányi orra körül idegesen vibráló szeplőket. – …mint lelkésznek van némi tapasztalatom. De az úri hölgyek nemigen szoktak továbbjutni az alsóbb néposztály felszínes ismereténél.
– Csakhogy én nem mindig voltam úri hölgy! Hatéves koromtól tizenhárom éves koromig különféle textilüzemekben dolgoztam. Egy napig sem jártam iskolába. Épp csak a nevemet tudtam leírni.
– Dehát a nagybátyja… Larivière úr hogy tűrhette ezt?
– A bácsi nem volt a rokonom. Miután anyám, majd apám is, egy vidéki orvos, fiatalon meghalt, kézről kézre adtak egyre távolabbi rokonok, s végül dolgozni küldtek, hogy keressem meg a kenyerem. Meg is kerestem, amíg csak Compiègne-ben el nem ütött egy hintó. Közvetlenül ez után a hintó után jött egy másik, amelyben Larivière úr, az egykori híres orvostanár ült. Mint csakhamar kiderült, annak idején őt hívták édesanyám halálos ágyához főkonziliáriusnak. Ekkor már Párizsban élt, s épp hazafelé tartott egy kirándulásról. Kórházba vitt, s amikor felépültem, magához fogadott.
– De hiszen az ön története is csodálatos… fantasztikus, Bovary kisasszony! – lelkesült Morisson. – Méltánytalanul csúfolt engem, ha szabad magam így kifejeznem.
– Dehogy csúfoltam! A maga szüleinek a története igazán megható, frappáns… olyan színtisztán romantikus, amilyet akkor régen is csak az élet tudott produkálni, a művészet soha. Néhány évtizeddel később pedig már az élet sem.
– De miért becsüli le a saját történetét? Hiszen hajszálra egyezik minden: a véletlenek véletlenek csodálatos összjátéka s egy ember, ott Stéphanie, itt Larivière úr életet mentő szeretete!
– Larivière-t nem a szeretet mozgatta. Később már valamelyest az is, de kezdetben, vagyis a döntő lépés megtételekor, a legkevésbé sem. Az ő tette… utánérzés volt. Vénségére belebolondult a romantikus irodalomba. – A szeplők polkába fogtak az orra körül. A térdére könyökölt. Vöröses szőke haja a lámpás fénykörébe kerülve maga is világítani látszott. – Hetvenéves elmúlt, már az orvosi gyakorlattól és a tanítástól is visszavonult, így hát minden idejét nekem szentelhette. Rendkívül művelt ember volt, a természettudományok mellett a művészetekben és a bölcseletben is jártas. Hát képzelheti! Tizennyolc éves koromra eredetiben olvastam a görög filozófusokat!
– Nahát! – Morisson ámultan ingatta a fejét. – Ha feltesszük is – elkomorult –, hogy Larivière urat nem a színtiszta szeretet ihlette a sorsdöntő elhatározásra, a végeredményen ez mit sem változtat.
– Hogy ne változtatna? Ha egy jótettet nem a szeretet motivál, nem képes viszonzásul sem szeretetet kiváltani.
– Azt akarja mondani, hogy… nem szerette Larivière urat?
– Azt.
– De bizonyára hálás neki.
– Egy cseppet sem. Ha maga nyer a lutrin, szereti a sorsjegyet? vagy hálás neki? Nem. Egyszerűen örül a szerencséjének.
– Azért az mégis más. A lutri egy játék… Az ember befektet egy csekély összeget…
– Én is befektettem egy csekély összeget! A balesetnél eltört a karom, a lábam és még három bordám is! Bocsásson meg… – Kihúzta a kezét a takaró alól s a lelkész felé nyújtotta. – …nem akarom megbotránkoztatni.
– Szó sincs róla. – Morisson parolázva rázta a lány kezét. – Inkább sajnálom.
Berthe hátradőlt a kereveten, s karját a feje alá téve, tűnődve nézte a mennyezeten imbolygó árnyakat.
– Egy idő után fiatalemberek kezdtek járni hozzánk… egész falka… akiket a bácsi azzal az ürüggyel hívott meg, hogy nekem társaságot toborozzon. Valójában ő érezte jól magát közöttük. Gyorsan felismerték a helyzetet és úgy tettek, mintha érdeklődnének irántam.
– Mi másért jártak volna önökhöz?
– Zabálni. Egy este annyit ettek, mint mi egy hétig. Rossz költők, nagyszájú hírlapírók, zugügyvédek. Még Maître ért köztük a legtöbbet… a színibírálatai közt akad néhány figyelemre méltó. Lamartine, Victor Hugo verseit szavalták és dühödten gyalázták a császárt. Én szerettem. Ismeri személyesen?
– Nem.
– Lentről nézve tökéletes volt a nép atyja szerepében. Szégyelltem magam, hogy szeretem, hiszen biztosra vettem, hogy komédiázik, de olyan tökéletesen, olyan hitető erővel játszott, hogy képtelen voltam kivonni magam a hatása alól. Ugyanakkor azért is szégyelltem magam, amiért olyan biztosra veszem, hogy komédiázik. Nem fair csak azért kételkedni valakinek az őszinteségében, mert tudom, hogy akkor is hinnék neki, ha hazudna. – Fölnevetett. – Mindegy most már. Valószínűleg az az igazság, hogy kicsit komédiázott is, kicsit komolyan is gondolta. Mindenesetre nem hiszem, hogy a helyében bárki többet tehetett volna az általános jólétért, a gazdaság modernizálásáért vagy akár csak Párizs városáért.
– Talán még visszatérhet.
– Már nem. Amíg csak az Edmond-félék átkozták, nem fenyegette veszély. De ma a nép egyetlen szavára összedőlt a trónja.
– Vagyis az Edmond-féléknek… hogy az ön kifejezésével éljek… óhajuk torz megnyilvánulási formájától eltekintve igazuk volt?
– Nem volt igazuk! – Berthe hevesen rázta a fejét. – Az ő óhajuk és a népakarat csak látszatra vág egybe! A mocsoknak és a kristálytiszta szökőárnak nem lehet azonos a forrása! Az Edmond-ok, Rochefort-ok…Victor Hugo undorító pátosszal, egy rég kihunyt forradalom, vagyis a múlt nevében olvasták a császár fejére állítólagos bűneit. A nép viszont mindig a jövőbe néz, s ott most bizonyára valami olyan gyönyörűt pillantott meg, amit mindenképpen el akar érni. Így hát magyarázkodás, hazug vádbeszéd nélkül egyszerűen menesztette az urát.
A lelkész ismét suttogóra fogta a hangját.
– Nagyon fáj ez önnek, Bovary kisasszony?
– Miért fájna?
– Azt mondta, szereti.
– Ja? Már nem szeretem. Hogy is szerethetném? Hiszen a császár már annyira sincs, mintha meghalt volna.
Hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Morisson elsápadt és felugrott a karosszékből.
– Bocsásson meg nekem, Bovary kisasszony!
Berthe arca kihűlt, minden izmát megfeszítve mozdulatlanná dermedt, mint egy csapdába esett vadállat.
Az előtér felől lépések közeledtek.
– Nagyon kérem, bocsásson meg! Elfelejtettem megkínálni!
Utazótáskával a kezében az inas lépett a szalonba.
– Jacques-ról jutott eszembe. Köszönjük, Jacques! – Átvette a táskát s az öltözőbe vitte. – Készítene valamit, amíg a kisasszony átöltözik? Mit enne a legszívesebben?
Berthe betette maga mögött az ajtót.
– Semmit.
Az utazótáskában legfelül szilvakék kalap feküdt, doboz nélkül, alatta a kalap színével egyező kék és nyersszínű csíkos ruha, s legalul szilvakék kabát.
– Megfelelő a méret?
Berthe a tükörbe pillantva felkiáltott:
– Megvagy!!
A ruha szabásában ott rejtőzött az a megmagyarázhatatlan többlet, amely egy öltözéknek képes dús mögöttes jelentésű sikket adni, s mert ez a fajta sikk az élőlények jellemzője, a ruhát viselő tulajdonságának tűnik.
– Nekem szólt, Bovary kisasszony?
Egy zárt, társadalmi réteghez nem köthető kör juthat csak ilyen öltözékhez. Hosszú évek hiábavaló próbálkozása után meggyőződésévé vált, hogy e kör tagjai felismerik egymást. Az ő zavaros óhaját olyan varrónők is értetlenséget mímelve hallgatták, akiknek a kezéből látott ilyen varázslatos darabokat kikerülni.
A kalapot és a kabátot is átlelkesítette a mélyértelmű báj. A küldemény feladója nem sejtette, hogy a címzett kicserélődött! Berthe ujjongva üdvözölte a bohózatba illő véletlent, amely lehetővé tette, hogy a kiválasztottak közé jusson, s új öltözéke, mint titkos jel birtokában közöttük is maradjon.
– Szereti a homárt, Bovary kisasszony?
– Viszontlátásra, uram!
– Nem tehetném jóvá a hibámat? – Morisson a vállára dobta feltöltőjét, majd sálját és kalapját a kezében tartva sietett Berthe után. – Talán sikerül kocsit szerezni.
– Fölösleges. – A felhőbe vont, sötét szürke égen egyetlen csillag sem látszott. – Hány éves a császárné?
– Úgy negyven körül.
– Jól működnek az ösztönei, hogy tudta, kihez fordulhat segítségért ebben a ritka, kettős fenyegetettségben… amikor társadalmi meghatározottságában is cezura támadt, s a puszta léte is veszélyben forgott.
– Sajnos nem működtek tökéletesen az ösztönei. Az első útja nem a nagybátyámhoz, hanem Rotschild bankárhoz vezetett, aki kidobatta a portással.
– Képzelem, korábban hogy nyalt a szemét!
– Nincs jogunk pálcát törni fölötte. A bátorság vagy jellemszilárdság velünk született tulajdonság.
– Ilyen mereven hisz a predesztinációban?
– Egyáltalán nem hiszek a predesztinációban. Úgy gondolom, a velünk született jótulajdonságok nem az üdvösségünk zálogai, csupán fegyverek a kezünkben a Gonosz ellen. Ám, előttünk ismeretlen okból, sokakat fegyvertelenül bocsát útjukra az Úr. Meggyőződésem, hogy az ő esélyük az üdvösségre semmivel sem kisebb, mint a felfegyverzetteké.
– Igazságtalan is volna, nem? – Berthe kaján mosolyt villantott a kalapja alól Morissonra. – Hiszen csatában a fegyvernélküliséget bátran nevezhetjük nehezített feltételnek…
– Igen. Ön hisz Istenben, Bovary kisasszony?
Az utca csöndjét kiabálás és énekszó verte fel. Három fiáker közeledett.
– Nem. Elvileg nem tartom kizártnak, hogy létezik, de én nem érzem.
A kocsikon fürtökben lógtak fiatal suhancok, nemzetőrök és keménykalapos urak. Az első lovon festett arcú leány ült, felhúzott szoknyája alól kivillant a lábikrája. Kacagva csapkodta a ló oldalát egy hosszú, fehér férfisállal.
– Először jár Európában?
A lány játékosan feléjük suhintott a sállal.
– Igen.
– Nagyon más, mint Amerika?
– Igen, mert itt a jó és a rossz keveredik az emberek lelkében, ami nélkül a belső, lelkiismereti vezérlés nem működik.
Berthe megállt.
– Amerikában nem keveredik?
– Nem.
– Itthon vagyok.
Morisson szemügyre vette a kétemeletes, régi épületet, melynek csúcsíves ablakait agancsukat összeakasztó, fehér szarvasok fogták keretbe.
– Azt akarja mondani, hogy maguknál egy ember vagy abszolút jó, vagy abszolút rossz?
– Nem. De amikor jó, csak jó, és amikor rossz, színtisztán rossz. A lélek különböző állapotait mintha falak választanák el egymástól. Nem tudom, mi rombolhatná le ezeket a falakat.
– A vallás nem?
– Nem, mert ebben a helyzetben csak akkor férkőzhet közel az ember lelkéhez, amikor amúgy is éppen jó.
– Nézzük csak… – Berthe nekigyürkőzött a logikai feladványnak. – Az irodalom?
– Nem, mert az író is amerikai.
– Ja, persze, és amikor ír, akkor éppen jó… – Berthe szeme összeszűkült, mutatóujját az arca előtt billegtetve gondolkodott. – …ezért a hozzá közel álló figurák is végig jók… legfeljebb borzadva emlékeznek rá, hogy valaha rosszak is voltak… És az olvasó is, amíg olvas, jó, tehát a figurák közül csak a jókban ismer magára… Rémes.
Morisson bólintott.
– Na dehát az nem lehet, hogy így maradjanak! Várjunk… Tehát: ki vagy mi rombolhatná le a falakat? Európai irodalom?
– Nem, mert ott egzotikum.
– Jó éjszakát, lelkész úr!
– A zsidók!
– Kolumbusz tojása… – Berthe kuncogott. – …hogy stílusos legyek.
– Kedves Bovary kisasszony, ha nincs ellenére, szeretném más alkalommal is élvezni a társaságát. Még egyetlen hölggyel sem sikerült ilyen jól elbeszélgetnem, kivéve természetesen az édesanyámat.
– Bármikor eljöhet, ha nem riasztja vissza, hogy esetleg ott találja nálam Edmond-t és a barátait.
Egy macska ugrott ki a pinceablakon, s a szemközti ház felé iramodott.
– Mint lelkész, többnyire olyan emberekkel is szót tudok érteni, akiknek lelkivilága, gondolkodásmódja más, mint az enyém.
– Meglátjuk.
Morisson meghajolt. A macska az úttest közepén megállt, s bal mellső lábát felhúzva mozdulatlanná vált. Sötét tömege parányi lovasszobornak tűnt az ezüstös hátfényben.