Ízelítő / Forró csoki kontra fekete kávé
Susy Cat Lee könyvének első fejezete egy elszakadt Gucci szoknyáról és Mr. Voszovról.
– Most meg mi a fene bajod van? – kérdeztem kissé dühösen, miután sikerült lemásznom a folyosó faláról, ahova az imént felkenődtem.
– Még ő kérdi! Ezt nem hiszem el!
S tényleg úgy tűnt, hogy nem hisz a saját fülének, mert sorra kérdezte a körülötte állókat. Ottilia és sleppje biztosították hallásának jó voltáról. Mire újra rám támadt.
Nem figyeltem rá. Nem tudott újat mondani. Mindig ugyanazok a szófordulatok, unalomig ismert frázisok. Hogy csak néhány ilyet említsek, a kedvenceimet: mikor másztál le a fáról neander-völgyi? vagy a szamarak és a libák egy másik bolygón élnek, húzz oda, mint a vadliba. Bár már senki sem állt meg bámészkodni, mint régen, azért engem mégis zavart, egy csöppnyit, ez a naponta ismétlődő egyoldalú eszmecsere.
Miért nem húztam el a csíkot, ahogy tanácsolta? Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy jót nevethet rajtam. Ugyanakkor nem is szóltam be neki, mert mégis csak a legjobb barátnőm volt, egészen szeptemberig.
A sikítása zökkentett vissza a valóságba.
– Látjátok mit csinált? Elszakította a szoknyám! A Gucci szoknyám!
Teljesen kiakadt. Annyira belelovalta magát a színészkedésbe, annyira élte szerepét, hogy pár pillanat múlva krokodilkönnyek potyogtak szeméből. Természetesen mindenki a szakadást kereste, de senki sem találta. Ennek ellenére Kurt és még egy izomkolosszus fenyegetően elindult felém.
Már komolyan azt hittem, nekem esnek és a maradványaimat dobozban küldik haza szüleimnek egy ártatlannak induló iskolai nap után, mikor egy hang süvített végig a folyosón.
– Snow! Utánam!
Nem kellett kétszer szólnia Mr. Voszovnak, repültem én nyomban. Hála gyors felfogásomnak és menekülhetnékemnek, hamarabb kapcsoltam, mint Sophie és udvartartása. Reméltem, hogy így majd nem hullazsákban hagyom el a sulit.
Nem volt könnyű lépést tartani hőn szeretett megmentőmmel, ugyanis rettentő nagyokat lépett. Úgy látszott siet valahova. Persze, az ember lánya csak ne panaszkodjon.
A folyosón még lépést tartottam vele, de a lépcsőn feladtam. Talán egy emeletet mászhattam meg, mikor meghallottam hangját valahonnan fentről.
– A Kupolában várom!
A Kupola az ő rezidenciája volt, na meg a festészet szakosoké. Mr. Alexandr Szergejevics Voszov ott rendezte be főhadiszállását, miután felvételt nyert Picasso helyére. Valószínűleg elég nagy neve lehet tanári körökben, mert egyszeriben felkerültünk a pincéből a padlásra. De nem akármilyen padlásra! Üvegtetős, padlófűtéses, teázó sarokkal és minikönyvtárral ellátott luxus padlásra. Tavasszal gyönyörű volt innen a kilátás. A rügyező fák, a kék ég, na meg a felhők érinthető közelségbe kerültek és csak egy üvegfal választott el a madárdaltól. Nyáron légkondi üzemelt, s kellemesen, sokáig lehetett festegetni. Ősszel csak oldalra kellett néznem, s színmintát vehettem az ezer fajta pirosból, megannyi sárgából, a cinóber és a narancs számtalan árnyalatából. Télen pedig világos volt, ami az alagsorról nem volt elmondható, még nyáron sem.
Nagy lihegve felértem.
– Töltsön magának egy pohár teát, majd kövessen az irodámba! – mondta a vízforraló mellől.
Kiszolgáltam magam egy kis kávéval – teával a világból is ki lehetett volna kergetni –, és lerogytam az asztala előtti székre.
– Nos? – kérdezte elég szűkszavúan. Mindig szűkszavú volt, kivéve mikor a fejünket mosta.
– Mi nos? – kérdeztem vissza kicsit értetlenül.
– Mi volt ez a lincs hangulat odalenn?
– Csak a szokásos – válaszoltam nagyot sóhajtva. Kérdően felvonta szemöldökét. Így hát folytattam. – Sophia volt a legeslegjobb barátnőm már nem is emlékszem mióta. Mindent együtt csináltunk. Ő volt az egyetlen, mármint barátnő. Szinte a nővérem. Aztán tavaly tavasszal elutazott. Amerikában folytatta az évet valami puccos suliban. Nemcsak az új technikákat szedte magára, hanem a menők stílusát is – meséltem keserűen. – Mikor hazajött, nem ismertem rá. Ezt közöltem vele is. Nem nagyon tetszett neki.
– Azóta egyre jobban nem tetszik neki, gondolom – jegyezte meg Mr. Voszov.
– Sajnos igen – vonogattam vállam.
Azt nem tettem hozzá, hogy ma, ha nem ment meg, tettlegességre is sor került volna. Ezt nem kellett tudnia. Nagyon bírtam, így nem akartam belekeverni. Az ő segítsége nélkül is megvédtem volna magam, csak így egyszerűbb volt. Mellesleg meg nem az ő védelmére vágytam, persze csak titokban. Szigorúan titokban!
– Nem akarok beleszólni, de…
– Tudom, tudom: valamit kezdeni kell vele – folytattam az unalomig hallgatott mondatot.
Bátyám már november óta ezt sulykolta belém. Nem hallgattam rá. Elengedtem a fülem mellett. Mit tehettem volna vele? Vettem volna fel a kesztyűt és kiabáltam volna vele minden egyes alkalommal? Kicsit sem lett volna ciki? De rohadtul… Vagy kapartam volna le a sminket az arcáról – a srácok élvezték volna a csajos bunyót, de utána leégett volna a képemről a bőr… Mivel nem lévén jobb ötletem, kivártam. Mondhatni a csodában bíztam – ezt is titokban.
– … de – s itt jelentőségteljesen rám nézett – én a maga helyében ezt a helyzetet nem tartanám fenn sokáig.
– Mr. Voszov, köszönöm, hogy megmentett és köszönöm a kávét is – néztem a poharamra, ami menet közben kiürült –, de most órára kell sietnem.
Ő is felállt. Kissé fenyegetően nézett, s nem tudtam eldönteni, hogy a következő pillanatban ordítani fog-e vagy sem.
– Menjen! – mondta komoran. – Gondolom, sejti azért, hogy ezzel még nem zártuk le a témát. Ha ezt a problémát nem tudja megoldani, hogy bízzak magára komolyabb dolgokat?
De ezeket a szavakat már nem igazán hozzám intézte, mert én ekkor már loholtam kifelé.
A négy fal és a koszos csészék meghallgatták, de válaszolni nem tudtak helyettem, én meg úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Inkább rohantam. Ugyanis nem voltam kész a válasszal, sőt ami még ennél is rosszabb, még gondolkodni sem akartam rajta.
Ehelyett bezuhantam táncórára, ott illegettem magam Jean-Pierre legnagyobb örömére.