Ízelítő / A multik társadalmi felelőssége

A multinacionális cégek társadalmi felelőssége puszta jótékonykodás, vagy jogi kötelességként is levezethető? Kun Attila az Ad Librum Kiadónál megjelent, A multinacionális vállalatok szociális felelőssége – CSR-alapú önszabályozás kontra (munka)jogi szabályozás című könyvében erre keresi a választ. Az alábbiakban a kötet bevezetőjét közöljük, amely megmutatja, hogyan lehet a problémát megközelíteni a tudományos válasz igényével.

Könyv Guru korábban már ízelítőt adott tudományos könyvekből, amelyek a Holokauszt-trauma hatásáról a második és harmadik generációra és az emlékezet társadalmi felhasználásait elemzik. A portálon megjelent továbbá több recenzió történelmi, irodalmi és pszichológiai kötetekről. Ha szeretne ezekről értesülni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!


Kontextus és problémafelvetés

Tapasztalati tényként könyvelhetjük el, hogy napjainkban valamifajta ambivalens kettős sztereotípia tapad a multinacionális vállalatok működéséhez: egyrészt sokan úgy érezhetik, hogy a „profitéhes, kizsákmányoló multik” mit sem törődnek alkalmazottaik és a társadalom szociális érdekeivel, másrészt ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy − legalább a cég jó híre, márkaimázsa végett − a vállalatok egyre inkább igyekeznek etikai normáknak is megfelelni, és legalább a felszínen társadalmilag felelős pozícióban tetszelegni. Az első körülmény igazságát („szociális érzéketlenség” kritikája) jól szimbolizálják a közelmúlt nagy nyilvánosságot kapott bojkottfelhívásai, vállalati botrányai (pl. az Ikea, a Nestlé, a C&A, a Triumph, a Tesco1, a Gap, a Wal-Mart vagy a Nike elleni gyermekmunka- és „sweatshop”2-vádak; a Shell állítólagos környezetszennyezései és nigériai politikai „kalandjai”3; a Mercedes-Benz állítólagos atomfegyver-kereskedelme; az Aventis etikátlan gyógyszerkísérletei; a Mitsubishi esőerdő-pusztításai; az Enron, a WorldCom, a Tyco vagy a Parmalat csődhullámai stb.).4 Az utóbbi kép („társadalmi felelősség”) valóságtartalmát pedig az igazolhatja, hogy az elmúlt évtizedben rendkívüli mértékben elterjedtek a multinacionális vállalatok által kibocsátott környezeti és társadalmi, vagy fenntarthatósági beszámolók, belső viselkedésnormák („codes of conduct”), etikai kódexek. A nagy márkacégek honlapjaikon büszkén hirdetik szociális programjaikat, egész vállalati divíziókat bíznak meg e programok kivitelezésével, a cégeket szociális teljesítményeik alapján értékelik, az üzleti és menedzsment-irodalom pedig ontja a CSR (Corporate Social Responsibility, továbbiakban CSR) témájú cikkeket, könyveket. Divatos lett a vállalati polgárság, vagy vállalati „hovatartozás” („corporate citizenship”, továbbiakban CC) fikciója, az ún. érdekcsoport („stakeholder”) elméletek és a társadalmi felelősség filozófiája. Utóbbiak mind azt sugallják, hogy a nagyvállalatok is hajlandóak „jó polgárokká” válni a globális társadalomban és képesek a részvényesek anyagi érdekein túltekintve az egyéb érdekeltek („stakeholderek”, pl. munkavállalók, fogyasztók, helyi közösség stb.) − nem pusztán materiális − szempontjait is figyelembe véve, társadalmilag felelősen tevékenykedni. A CSR fogalmát a későbbiekben részletesen kibontjuk, ám az legalapvetőbb megközelítésben nem más, mint „önkéntes elköteleződés a közjó fejlesztése mellett: az üzleti gyakorlaton keresztül, a cég erőforrásainak bevonásával.”5

A fenti két megközelítés azonban szükségtelenül szélsőséges véleményalkotásra sarkallhatna minket, holott az igazság valahol a kettő között keresendő: a multinacionális vállalatok sem nem „démonok”, sem pedig a világ összes szociális problémájára megoldást jelentő „varázslók”.

Némileg talán „közhelyként” hathat az arra a tényre való emlékeztetés is, hogy ha manapság egy nagy multinacionális cég „brand”-je alatt is vásárolunk valamilyen nagy „élőmunka” igényű, végső fogyasztásra szánt márkacikket (pl. ruha a Gap-től, vagy a Levi Strauss-tól, cipő a Nike-tól, játék a Disney-től, vagy a Mattel-től6), akkor az igen gyakran a fejlődő világ valamely távoli országában kerülhetett előállításra, és nem ritkán számunkra − és általában a „nyugati” világ számára − megdöbbentő munkakörülmények (pl. gyermekmunka, rendkívül hosszú munkaidő, irreálisan magas teljesítménykövetelmények, szakszervezeti jogok semmibe vétele, alacsony bérek stb.) közepette.

A globalizáció7 folyamata e tekintetben alapvetően kettős hatással jár.8 Egyrészt valóban lehetővé tette a globális beszerzési láncok, hálózatok kialakulását, azaz számos munka-intenzív exportcikk − vagy annak egy része − készül olyan fejlődő államban, ahol olcsóbb a munkaerő és gyengébb a munkajogi védelem. Ráadásul a globális verseny nyomása alatt az államok egyre határozottabb politikát kezdtek kialakítani a közvetlen külföldi beruházások (FDI) elhódításáért9, ami tulajdonképpen egy ún. tisztességtelen jóléti költségcsökkentési, deregulációs versenyt indukált az államok között („race to the bottom”). Ebben a versenyben az győz, aki kedvezőbb háttérfeltételeket tud biztosítani a döntően multinacionális vállalatok formájában megjelenő globális tőkének. Mindez alapvetően szintén deregulációra, azaz a foglalkoztatás feltételeinek „olcsóbbá” tételére ösztönöz munkajogi szempontból. Másik oldalról ugyanakkor van a globalizációnak egy ezzel párhuzamos „ellenhatása” is. A globálisan felgyorsuló információáramlás és az aktivizálódó civil szerveződések, NGO-k, szakszervezetek egyre növekvő mértékben teszik érdeklődővé és érzékennyé a „nyugati” fogyasztókat és közvéleményt olyan kérdések irányába, hogy az általuk fogyasztott áru hol és milyen körülmények közepette lett előállítva.10 Ezáltal a nagy márkacégek imázsa is sérülékenyebbé vált, hiszen egy jól célzott társadalmi bojkott vagy kampány megrengetheti a cégbe vetett fogyasztói bizalmat (szokás ezt a „brand bumeráng” jelenségének is nevezni). E „nyomás” alatt tehát maguk a multinacionális vállalatok is egyre inkább kezdenek társadalmi felelősségük tekintetében tudatosabban viselkedni, még ha a jogi kényszerítők nem is feltétlenül hatékonyak e körben.

Manapság már az is közhelyszámba megy (már kb. a 60-as évek óta11), hogy a nagy gazdasági szervezeteknek, vállalatoknak gyakran nagyobb gazdasági, ökológiai, társadalmi és politikai befolyása, hatalma van, mint akár a nemzetállamoknak, vagy akár a nemzetközi szervezeteknek. A modern multinacionális vállalatok hatalmas, gyakran az egyes államokét is felülmúló gazdasági forgalmukkal immár nem csak gazdasági, de a politikai, társadalmi mezőben is az államok „kihívóiként”, hatalmi ágensként tudnak fellépni.12 Ez az egyensúly-eltolódás csak fokozódott az elmúlt években.13 Tény tehát, hogy napjainkra mindenképpen nyomás alá került és átgondolásra szorul a vállalatok és az állam, illetve az állami szabályozás kapcsolata, különös figyelemmel a szociális felelősség témájára. Ide kapcsolódnak a jóléti állam haláláról, vagy legalábbis hanyatlásáról /agóniájáról szóló gondolatok is.14 Cséfalvay Zoltán erről így ír: „A globalizáció korában a jóléti állam ─ részben a tömegtermelés és a keresletélénkítő gazdaságpolitika válsága, illetve a helyükbe lépő új, rugalmas termelési eljárások és a szabadpiaci neoliberális gazdaságpolitika megjelenése, részben pedig, a jóléti intézményrendszer elbürokratizálódása és rugalmatlansága miatt ─ válságba jutott.”15 A globalizáció szakirodalmában gyakran megjelenik még a némileg populáris, hatásvadász, ám nem megalapozatlan „csöndes hatalomátvétel” kifejezés is, találóan utalva az állam és multinacionális cégek megváltozott kapcsolatára, a felborult erőegyensúlyra.16 Ugyanakkor ─ amint látni fogjuk ─ a CSR gondolatköre mégsem annyira a jóléti rendszerek halálát vetíti előre17, hanem sokkal inkább egy olyan jóléti paradigmaváltást sürget, amely a vállalati szféra mind arányosabb „közteherviselését” indukálja egy mind plurálisabb és komplexebb jóléti mezőben.

A fentiekhez kapcsolódva elmondható, hogy 80-as évek elejétől megfigyelhető egy olyan tendencia is, hogy a transznacionális vállalatok szabályozásában a nemzetállami (sőt nemzetközi) szabályozásról átkerül a hangsúly a belső önszabályozásra, erősödik a vállalati magatartási szabályzatok, „alkotmányok”, etikai normák szerepe.18 Szokás ezt a tendenciát a szabályozás önkéntességi fordulatának, avagy a jog „privatizálási” kísérletének is nevezni. Mindennek ellenére napjainkban még messze nem eldöntött kérdés az, hogy a CSR leple alatt kibontakozó vállalati önszabályozás tendenciája képes lesz-e − a „jogot” mintegy önkéntesen-önkényesen „privatizálva”19 − mind jobban visszaszorítani és elfojtani a társadalmi felelősséget eddig is − több-kevesebb sikerrel − kikényszerítő hagyományos nemzeti/nemzetközi jogi szabályozás csatornáit. Tény, hogy jelenleg nincs igazán olyan nemzetközi jogi keret, de talán még csak olyan szabályozási legitimációval és potenciállal rendelkező nemzetközi (kormányközi) szervezet sem, amely kimondottan, célzottan a multinacionális vállalatokra, és azok szociális tevékenységére alkotott normákat kényszerítene ki. Más szóval elöljáróban: a hagyományos nemzetközi jog ma még alig tud mit kezdeni a multinacionális vállalatokkal.20

Leszögezhető az is, hogy két − ám egymással összefüggő − „függetlenedési” tendencia jellemzi napjaink globalizálódó világában a multinacionális vállalatok működését. Egyrészt megfigyelhető egy „belső”, szervezeti, formális függetlenedés, „kiszerveződés”, felaprózódás és hálózatosodás. Másrészt jelentkezik egy „külső” függetlenedés, miszerint e vállalatok igyekeznek egyre inkább függetlenedni az egyes államoktól, a (nemzeti és nemzetközi) jogtól, illetve a hagyományos munkaügyi kapcsolatok kereteitől, és inkább „önszabályozás” útján próbálnak igazodni a változó társadalmi elvárásokhoz (tény, hogy a multinacionális vállalatok munkaügyi szabályozásában egyre nagyobb szerepe van az önkéntes kódexeknek). Mindkét szempont a munkajog határainak újradefiniálására kényszerít.

Paradox tehát a helyzet: noha a társadalmi, szociális felelősség, illetve annak kikényszerítésének kérdése elsősorban tradicionálisan a közügyekért rendeltetésénél fogva felelős demokratikus államok (és azok nemzetközi szervezeteinek) „ügye” lenne, ma mégis úgy hallunk egyre többet „CSR”-ről, azaz vállalati társadalmi felelősségről, hogy annak elsősorban „önkéntes”, az államtól független oldala domborodik ki. Holott nyilvánvaló, hogy míg az állam eredendően a „közügy szolgája” kellene, hogy legyen, addig a piaci vállalat alapvetően mindig is a tulajdonosi önös magánérdek princípiumán szerveződik. Zadek egyenesen „szabályozási krízisnek” nevezi azt a jelenséget, hogy párhuzamosan nőnek a vállalatokkal szembeni társadalmi elvárások, illetve gyengül és válik inadekváttá a hagyományos szabályozórendszer arra, hogy alkalmazkodjon ezekhez az elvárásokhoz.21 Egy jogász szemével furcsa lehet tehát a helyzet a közvélemény által egyébként fokról-fokra éberebben figyelt „CSR-arénában”: úgy tűnik, hogy az állam manapság egyre kisebb szerepet tud, illetve akar vállalni ebben az „arénában”, holott a jóléti államokban hagyomány (illetve az volt), hogy a privát társadalmi aktorok, jogalanyok ─ köztük a vállalatok ─ társadalmi, szociális felelősségét elsősorban maguk az államok (és a nemzetközi szervezetek) kényszerítik ki, többek között jogalkotás útján (egy ilyen jellegadó példa a munkajog). Napjainkra azonban sokkal divatosabbá, köznapibbá vált a vállalatok „önkéntes” társadalmi felelőssége, azaz a CSR emlegetése. A multinacionális vállalatok által behálózott globalizált világban a keményen „szabályozó” nemzetállam terepvesztése nyilvánvaló.

A cím magyarázata és a tanulmány célkitűzései, szerkezete

Miért kifejezetten a multinacionális vállalatok szociális felelősségét helyezzük fókuszba?

  • Noha a felelős üzleti magatartás általában véve bármely gazdasági szereplőtől elvárható, az egész modern CSR gondolatvilág a „nagyvállalatok” befolyása okán kezdett kibontakozni, mégpedig az Egyesült Államokban, az 1920-as, 30-as években, amikor a nagyvállalatok oly kiterjedt szerepet kezdtek játszani az amerikai életformában.22 Ahogyan látni fogjuk, a nemzetközi jog szinte alig szabályozza a multinacionális vállalatok szociális felelősségét, így az „önkéntes” CSR eszméjének rendkívül jó mutatója és problématérképe lehet az, hogy egy gyakorlatilag szabályozatlan mezőben hogyan viselkednek e nagyvállalatok globálisan.

  • A multinacionális vállalatok esetében ─ éppen „multinacionalitásuk”, „gyökértelenségük”, természetes közösségi beágyazottságuk és lojalitásuk csekély mivolta okán ─ fokozottabb az igény a mesterségesebb, kimunkáltabb CSR-stratégiákra.23 Ezekben a komplex vállalat-hálózatokban a jelentős szociális kihatással is bíró döntéseket (pl. relokáció, kiszervezés, létszámleépítés, beszállítóváltás stb.) gyakran a döntés tényleges érintettjeitől (pl. éppen a munkahelyektől, dolgozóktól) „távoli” vállalatközpontokban hozzák meg, teljesen más szocio-kulturális háttérrel és üzleti felfogással rendelkező menedzserek. Ilyen centralizált, koordinált döntéshozatali helyzetben pedig természetéből adódóan kevéssé várható el az automatikusan, szervesen szociálisan is felelős döntés.

  • A multinacionális vállalatok azok, amelyek tőkeerejüknél, sokirányú befolyásuknál, mobilitásuknál és kapacitásaiknál fogva valóban igazán nagy és mélyreható hatást ─ legyen az pozitív vagy negatív ─ képesek gyakorolni a társadalmak életére, az emberi jogokra, a szociális problémákra, sőt − kivételes alkupozíciójukból adódóan − magára a közpolitikára (és a jogra) is. Pragmatikusan megközelítve: a CSR alapvetően „méret kérdése”.24 Egyfajta morális érv az is, hogy mivel kétség kívül a multinacionális vállalatok profitálnak leginkább a globalizáció szociális „szabályozatlanságból”, így a felelősségük fokozása is indokolt. Továbbá tény, hogy a befolyásos multinacionális vállalatok minden apró CSR-lépése exponenciális, tovagyűrűzű hatással bír(hat) a globális piacon. A szakirodalom ezt nevezi a „Wal-Mart”-effektusnak.25

  • A CSR koncepciójának és irodalmának történeti gyökerű aszimmetriája az, hogy − egészen a közelmúltig − eleve sokkal jobban fókuszál a multinacionális, illetőleg nagyméretű vállalatokra.26 Anélkül, hogy leértékelnénk jelentőségét, a kis- és középvállalkozások (KKV-k) CSR-beli szerepe merőben más, hiszen a szociális felelősséghez való attitűdjük eleve jellemzően jóval természetesebb (kevésbé tudatos), magától értetődőbb, strukturálatlanabb, ad hoc jellegűbb, intuitívabb, személyesebb, paternalisztikusabb, közvetlenebb és kevésbé látványos (értsd: kevéssé imázs-érzékeny). Az sem elhanyagolandó szempont, hogy az egész üzleti szféra ─ és vele a KKV szektor ─ CSR-hez való viszonya jelentősen függhet a nagy, multinacionális vállalatok ilyen irányú attitűdjétől és példamutatásától: egyrészt az esetleges direkt (pl. tulajdonosi, partneri, beszállítói stb. függelmi viszonyok), másrészt az indirekt (pl. imázs-minták, „know-how”) befolyás okán. A KKV-k CSR-hez való viszonya továbbá sokkal kevésbé standardizált, transzparens és ismert, illetve nemigen mérhető. Tény továbbá, hogy a KKV szektor limitáltabb erőforrásai (anyagi, szervezeti, időbeli, „know how” és „know who” jellegű stb.) is előrevetítik a szerényebb CSR-teljesítményt. Míg a nagyvállalati / „multi” szektornál a „belső” CSR is kiemelten hangsúlyos, addig a KKV szektor tekintetében inkább a „külső” CSR jellemzőbb (pl. helyi közösségi beágyazottság), így jelen munka is szerényebb hangsúlyt fektet a témára. Jelen dolgozatban azért is kezeljük továbbá „mellékesebben” a KKV szektor CSR szerepét, mert e szektornak közel sincs olyan befolyása a jogalkotás és a közpolitika alakítására, mint a nagy multinacionális vállalatoknak, márpedig e munka fókuszában szerepel a CSR és a közpolitika egymásra hatásainak vizsgálata.27

Miért a társadalmi felelősség (CSR) munkaügyi és szociális aspektusait emeljük ki?

A CSR-nek alapvetően megkülönbözethető egy vállalaton belüli („szociális”28), illetve egy azon kívüli („társadalmi”, „környezeti” stb.) dimenziója (ld. később részletesen). Jelen dolgozat elsősorban a belső CSR-re fókuszál, azon belül is a munkaügyi aspektusokra.

    • Az alkalmazottak az elsődleges „érintettjei” ─ a CSR zsargonján: ún. primer stakeholderei ─ a vállalatnak. Az irányukban mutatott felelős attitűd ilyenformán a CSR minimuma.

    • A koherens CSR stratégia igazi fokmérője az, hogy egy vállalat nem csupán látványosan „kifelé”, a külső közösség irányába etikus és jótékony, hanem a munkavállalói közösségért is felelősséget érez, ráadásul az egész gazdaságilag függő beszállítói hálózat (és annak dolgozói) tekintetében. A CSR külső és belső dimenziója közti diszkrepancia aláásná a CSR egyébként pozitív hatásait.29 Csak akkor mondható egy vállalat társadalmilag felelősnek, ha alkalmazottainak valamennyi jogát figyelembe veszi. A dolgozat tehát a CSR ezen kevésbé látványos, ám kiemelten fontos aspektusait helyezi fókuszba. Egy szemléletes „betűszó-játék” alapján: CSR – HR = PR, azaz az emberi dimenzió felelős menedzselése, etikus foglalkoztatás nélkül a CSR nem több, mint felszínes kommunikáció.

    • Egy elméletibb megfontolás: a munkavállalók, mint „emberek”, maguk jellemzően kiterjedt, megkerülhetetlen szociális felelősséggel bírnak, ők a társadalom „eltartói” (ld. család, szociális ellátórendszerek stb.). Ez a szociális felelősség logikailag és morálisan indokolttá teszi, hogy munkáltatójuk (a „vállalat”) is „igazodjon” e felelősségekhez, azaz ő maga is legyen „felelős” alkalmazottai irányában. A 70-es évek óta közgazdaságilag is elfogadott tény, hogy végső soron a humán tőke ─ azaz az ember ─ a gazdaság hajtóereje, így az alkalmazottak iránti felelős vállalati attitűd ─ már csak humán erőforrás menedzsment (HR) szempontokból is ─ elengedhetetlen.

    • A gyakorlatban is jellemző, hogy a vállalati CSR-programok az alkalmazottak irányából indítanak, illetve a CSR legtöbb standardja is munkaügyi vonatkozású, vagy tartalmaz ilyen jellegű elemeket.30 Általában is megfigyelhető, hogy a vállalatok társadalmi felelősségének diskurzusában az utóbbi években a környezeti dimenziókról a szociális dimenziókra tolódott át a hangsúly.

    • Szimbolikus, hogy például EU-ban a CSR ügye a kezdetektől lényegében máig a Bizottság munkaügyekért, szociális ügyekért és egyenlő esélyekért felelős főigazgatósághoz tartozik (noha számos más főigazgatóság ─ pl. a vállalkozásokkal foglalkozó ─ is érintett a témában).31

    • A CSR általános eszméje különböző jogterületeken partikularizálódik. Másképpen: a CSR számos aspektusa eleve jól kimunkált jogi gyökerekkel bír. Ezek közül az egyik legfontosabb a munkajog.32

Miért a szabályozás / önszabályozás dilemmájára koncentrálunk a CSR színes világából?

Jogászi perspektívából nyilvánvalóan két alapvető kérdés tehető fel a CSR szférájából: egyrészt, hogy a jog hogyan hathat ki a CSR szférájára ─ netán hogyan szabályozhatja azt ─, másrészt, hogy a CSR új, „önszabályozó” logikája milyen hatást gyakorol a hagyományos jogi gondolkodásra és a szociális felelősséget alapvetően kikényszerítő közpolitikára. A korábban elmondottakból következően mindezeken belül is különösen a munkajogi vonatkozású dilemmákra koncentrálunk. Az említett két szempont vizsgálata és ellenpontozása dinamikusan végig kíván vonulni a dolgozaton, áthatva annak olykor vállaltan kevésbé jogias aspektusait is. Meglátásom szerint a CSR önmagában messze nem, illetve nem csak jogi téma, ugyanakkor egy jogász ─ és különösen egy munkajogász ─ kutató számára számos olyan elméleti, dogmatikai kihívást tartogat, amelyek vizsgálata a jövő szempontjából indokolt. Alapfeltevésem tehát az, hogy a CSR eszmerendszer természetszerűleg kihat a (munka)jogi gondolkodásra. A dolgozat ennek alátámasztására is törekszik.

A fentieken túl az is motiválja az önszabályozás kontra szabályozás dilemmájának középpontba helyezését, hogy legalapvetőbb értelemben két dolog motiválhatja az üzleti szféra szociálisan felelős viselkedését: egyrészt „belülről” az önérdekek diktálta önszabályozás és önfegyelem, másrészt „kívölről” a hatékony jogi szabályozás. A kettő viszonyának dinamikus vizsgálata éppen ezért generál tudományos érdeklődést.

Mint az önszabályozás / szabályozás dilemmájának kulcsponti és minimális munkajogi részeleme, esettanulmánya, kiemelt hangsúlyt kap a dolgozatban annak elemzése, hogy a multinacionális vállalatok globális beszállító hálózataiban „lefelé” hogyan kényszeríthető ki a munkavállalói alapjogok tisztelete, illetve hogyan viszonyul e körben egymáshoz az esetleges jogi, illetve CSR-szempontú megoldás. Természetesen a CSR és a munkajog viszonyának ez csak egy alapdimenziója, szimbóluma; a két terület átfogóbb kapcsolata is kifejtésre kerül.

A fentiekre tekintettel a dolgozat főbb ─ egymással összefüggő ─ céljai a következők:

  • A CSR elméletének és esetleges szabályozási modelljeinek komplex bemutatásával serkentse, szisztematizálja illetve konkrétabbá tegye az erről szóló társadalmi párbeszédet.

  • Felmutassa a CSR-nek a marketingen, PR-on és a jótékonykodáson túli mélyebb, ritkábban (itthon még alig) exponált ─ „jogiasabb”─ dimenzióit. Noha egyre több kiadvány foglalkozik manapság a CSR „menedzseri” praxisával és a legjobb gyakorlatok ismertetésével, a téma elméleti igényű feldolgozása igen ritka.

  • Bemutassa a multinacionális vállalatok társadalmi felelősségének „deficites” jogi hátterét, alapjait, mint a CSR fő jogi dimenzióját. Leszögezendő, hogy a CSR jogi megközelítése alapvetően emberi jogi tónusú, hiszen az emberi jogok legalapvetőbb általánosan elfogadott közös standardjai azok, amelyek globális mércét („benchmarkot”) jelenthetnek a felelős üzleti viselkedés terepén. Továbbá az emberi jogi alapállás szilárd jogi és morális alapot („legkisebb közös nevezőt”) jelenthet a CSR népszerűsítése iránti küzdelemben.

  • Felvázolja, hogy a globalizáció korában a CSR innovatív gondolatvilága miként hat ki a közpolitika és a jog átalakulására mind nemzetközi, mind nemzeti szinten. A közpolitika szféráján belül elsősorban a munkajog rendszerére való hatások elemzése a cél.

  • A dolgozat egyfajta közpolitikai, jogi dimenzióval kívánja „dúsítani” a CSR-ről szóló hazai vitákat is, rámutatva arra, hogy a vállalatok társadalmi felelősségének az ügye az egész társadalom „ügye”, nem csupán az üzleti szféra „belügye”.

  • A CSR gondolatvilágának oktatásához is használható szakirodalmi bázist tekintsen át, illetve teremtsen magyar nyelven.

A dolgozat szerkezetét tekintve öt nagyobb részre tagolódik a következő logika szerint:

  • Jelen bevezető I. rész exponálja a problémakört, magyarázza a címet, feltárja a dolgozat célkitűzéseit és néhány módszertani szempontot fektet le.

  • A II. rész alapvetően jogi perspektívából elemzi a kérdéskör hátterét, alapjait. Szemléletmódja főként szabályozás-centrikus. Célkitűzése, hogy (jogi kontextusba helyezve a témát):

    • megkísérelje körüljárni a multinacionális vállalat „jogi” fogalmát (1.);

    • rávilágítson e vállalatok szerveződésének főbb ─ a téma szempontjából releváns ─ munkajogi dilemmára (2.);

    • majd eljusson odáig, hogy feltárja a multinacionális vállalatok szociális felelősségét alapvetően orientálni hivatott nemzeti és nemzetközi jogi szabályrendszer főbb kihívásait és gyengéit (3.).

E II. rész fő rendeltetése, hogy vázolja és érzékeltesse azt a jogi „űrt” ─ deficites szabályozási keretet ─, amelyben a multinacionális vállalatok szociális felelőssége (vagy éppen annak hiánya) realizálódik. Mintegy ebbe az „űrbe berobbanva” hódít napjainkban az alapvetően „önszabályozó” CSR „új” ideája.

  • A III. rész szemlélete ─ szemben a II. résszel, sőt mintegy azt ellenpontozva ─ nem kizárólagosan jogi tónusú. E rész tüzetesen be kívánja mutatni az alapvetően „önszabályozó” CSR (vállalati társadalmi felelősség) tarka világát. Ebben az összefüggésben

    • bevezetésként tisztázásra kerül a CSR szakzsargonja, terminológiája és kontextusa (1.);

    • kitekintésként felvázoljuk a CSR történeti gyökereit (2.);

    • behatóan elemezzük a CSR különböző fogalmi, elméleti megközelítéseit (3.);

    • sorra vesszük ─ és kritikusan analizáljuk ─ a társadalmilag felelős vállalati hozzáállás (CSR) kiépítését a jog mellett, esetleg helyett motiváló, magyarázó lehetséges tényezők tárházát (4.);

    • bemutatjuk e motivációk körének egy szemléletesen dinamikus, institucionalista megközelítésű rendszerét, értelmezési hálóját (5.);

    • végül, de nem utolsó sorban, felvázoljuk a CSR legfontosabb elemeit, részterületeit (6.).

Összességében e fejezet célja, hogy átfogó, koherens képet adjon a CSR világáról.

  • A dolgozat legterjedelmesebb IV. része mintegy dinamikus kontrasztba kívánja vonni a II. rész jogibb, illetve a III. rész CSR-szempontúbb látásmódját. Mindezt a kontrasztot pedig egyrészt alapvetően történeti perspektívából, másrészt elsősorban a nemzetközi munkajog szemüvegén át kívánja megteremteni. Másképpen fogalmazva: e rész be kívánja mutatni ─ időrendben ─ a CSR legfontosabb nemzetközi szabályozási kísérleteit, ütköztetve azt a CSR-szempontú „munkajogi” vállalati önszabályozás 90-es években erőre kapó „konkurens” trendjével („codes of conduct”-ok).

A IV. rész három nagyobb időrendi egységre tagolódik, mely szakaszolás indokai a vonatkozó rész elején kerülnek részletes kibontásra.

  • Az első nagyobb fejezet a 70-es éveknek a multinacionális vállalatok társadalmi felelősségére irányuló nemzetközi szabályozási kísérleteit kívánja elemezni, különös figyelemmel az ENSZ, az ILO és az OECD vonatkozó politikáira. (1.)

  • A második nagyobb egység a 90-es évekből induló, a multinacionális vállalatok általi CSR-szempontú önszabályozás kérdéskörét tanulmányozza (elsősorban munkaügyi vonatkozásban, az ún. „codes of conduct”-ok problémaköre alapján, kritikus munkajogászi beállítottsággal). (2.)

  • A harmadik nagyobb egység pedig a CSR-nek az ezredfordulótól átalakuló világát vizsgálja, különös figyelemmel a CSR-eszme érettebbé válására, „jogiasodására” (ld. „corporate accountability”-trend). E körben részletes bemutatást nyer továbbá az ENSZ két legfontosabb „friss” nemzetközi CSR kezdeményezése (a Global Compact és az ún „Normatervezet”), illetve az EU33 születőben és formálódóban lévő CSR-politikája. (3.) Az EU CSR-politikája kapcsán rövid kitérőben elemezzük a CSR specifikus helyzetét régiónkban és Magyarországon. (4.)

Összefoglalva tehát a IV. rész célkitűzését, azt három pontban fogalmazhatjuk meg. E rész egyrészt időrendben azonosítja és elemzi a CSR nemzetközi közpolitikai szabályozásának eddigi legfontosabb, legtekintélyesebb autentikus kísérleteit. Másodsorban ─ éppen a közpolitikai szabályozási kísérletekkel ütköztetve, illetve időrendben is azok közé ékelődve ─ bemutatja a multinacionális vállalatok privát, munkaügyi önszabályozási gyakorlatát („codes of conduct”-ok). Harmadsorban pedig végig át kívánja hatni e részt a szabályozás kontra önszabályozás dilemmájának jogászi perspektívájú exponálása.

  • A dolgozat záró V. része alapvetően szintetizáló és elemző jellegű. A korábbiakban bemutatott jogi (szabályozás) és nem jogi (önszabályozás, CSR) szempontok és fejlemények egybevetésével azt vizsgálja, hogy a CSR világa hogyan hat a közpolitikára és a jogra, illetve fordítva: a közpolitika és a jog miként szólhat bele a CSR világába. Ezen összefüggéseket a dolgozat e része három lépcsőben elemzi (két általános és egy speciális szinten):

    • a nemzeti jogi szabályozás és közpolitika szempontjából (1.);

    • a nemzetközi jog és a „globális kormányzás” változásainak perspektívájából (2.);

    • speciális szintként pedig az érdeklődésünk fókuszában álló munkajogi nézőpontból (3.).

Összességében e rész megközelítése döntően szabályozás-elméleti ─ ha tetszik jogtechnikai és jogelméleti ─, ám számos konkrét „friss” szabályozási mechanizmus példájával illusztrálva. E záró egység tehát arra tesz kísérletet, hogy a CSR világának a szabályozással való ütköztetéséből ─ mely kontraszt az egész dolgozaton végighúzódik ─ konstruktív következtetéseket vonjon le a szféra általános jogászi, és specifikusan munkajogászi megközelítéséhez. Cél továbbá, hogy ─ új utakat keresve ─ feloldjuk a szabályozás és az önszabályozás merevnek tűnő dichotomiáját, illetve felfedezzük a két metódus határterületén, metszéspontjában leledző szabályozási mechanizmusokat.

Módszertani megjegyzések

Az alábbiakban röviden felsoroljuk a CSR kutatásának legfőbb módszertani nehézségeit, illetve az ezek tekintetében a dolgozat által favorizált megoldásokat.

  • A CSR jelenségének tudományos megközelítése természetszerűen számos tudományterületet érint. A CSR legátfogóbb értelemben alapvető társadalmi és jóléti paradigmaváltást sürget, a társadalmi változások vizsgálata pedig minden társadalomtudomány érdeklődését felkelti.34 A CSR-el lehet foglalkozni gazdaságtudományi, menedzsertudományi, szervezéstudományi, üzleti etikai, szociológiai, kommunikációs, jogi és számos más megközelítésből. Jelen dolgozat alapvetően a jogi és különösen a nemzetközi és munkajogi vonatkozásokra koncentrál, ám igyekszik a jelenséget összefüggéseiben kezelni és érzékeltetni annak multidiszciplináris mivoltát.

  • A CSR nem csupán multidiszciplináris terület, hanem (még) egy alapvetően képlékeny, tiszta kontúrok nélküli tárgykör. A dolgozat ugyan elsősorban a jogi ─ olykor jogelméleti ─ vonalat kutatja a CSR-ben, ám határozott szándéka, hogy éreztesse a problematika rendkívül összetett jellegét, azaz éppen a jog értékének e szférabeli relativizálódását.

  • A CSR nyelve ─ éppen úgy, mint az üzleti világé ─ szinte kizárólagosan az angol, még a más nemzetiségű szerzők CSR-témájú írásai is jellemzően angol nyelvűek. A dolgozat ezért szükségszerűen döntő részben angol nyelvű szakirodalmon alapul, ám felhasználja az e témában még igen csekély volumenű hazai forrásokat is. Mindezeken túl a dolgozat támaszkodik a témában „aktív” nemzetközi szervezetek (ENSZ, ILO, OECD, EU stb.) eredeti anyagaira is. A kérdés új és „vibráló” mivolta nélkülözhetetlenné tette az internetes források kiemelt használatát (pl. vállalati honlapok, a CSR-ben aktív civil és egyéb szervezetek honlapjai, tematikus CSR oldalak stb.).

  • A CSR ideológiájának értelmezése a politikai paletta szinte minden eszmeáramlatát mozgósítja az ultra-liberális szélsőségektől a legkülönbözőbb eszméken át (pl. New Age35) egészen az antikapitalista és globalizáció-ellenes másik végletig, és mindegyik mást lát a CSR-ben. A dolgozat ─ amellett, hogy feltétlenül érzékeltetni kívánja a CSR sokszínűségét ─, alapvetően politika-semleges megközelítésre törekszik. Ugyanakkor a CSR problematikájának egyik fontos eleme, hogy az eleve alapvető társadalmi, filozófiai kérdéseket érint (pl. a piac / állam / társadalom viszonya, a jog szerepe, globalizáció stb.). A dolgozat célja, hogy az egyes részkérdéseket mindig e problémák tágabb kontextusából közelítse meg.

  • A CSR világa még mindig nagyon új, „forrongó”, mozgásban lévő világ. Ha általában igaz egy tudományos dolgozatra, hogy azt igazán „befejezni” szinte sohasem lehet, csupán „valahol” lezárni, akkor ez a megállapítás egy, a CSR-el foglalkozó munkára hatványozottan igaz.

Jegyzetek

1 A Tesco-t a közelmúltban többek között például azzal vádolták, hogy két bangladesh-i, ruházati cikkeket gyártó beszállító üzemében illegális gyermekmunkát alkalmaztak (Mintegy 2-300 gyermekmunkást, abban a Bangladeshben, ahol jogilag elvileg tilos a 14 év alatti gyermekeknek dolgozni, és ahonnan a Tesco egyébként mintegy évi 100 millió dollár értékben szerez be ruhaneműt.) Ld. ehhez: CSR Asia Weekly 2006. Vol 2. Week 42. A War on Want emberi jogi NGO 2006-os vizsgálatát követően 2008-ban ismét kielemezte, mi a helyzet a brit ruházati kiskereskedelmi láncok (Asda, Primark, Tesco) bangladesi beszállítóinak munkakörülményeivel. Az eredmény lesújtó: miközben a kereskedelmi vállalkozások óriási nyereségeket könyvelnek el, „munkásaik” fizetése a létminimum alatt van a heti 80 óra munkáért cserébe. Mindez azért is különösen visszás, mivel a Tesco is alapító tagja az Etikus Kereskedelmi Kezdeményezésnek (ETI, Ethical Trading Initiative), amely a munkakörülményekre vonatkozó ajánlásokat ad azoknak a gyártóknak, amelyek termékeiket Nagy-Britanniában értékesítik. http://tudatosvasarlo.hu/cikkek/1199 (letöltve:2009.03.30.)

2 „Sweatshop”: leginkább ázsiai és latin-amerikai „munkásnyúzó”, „kiszipolyozó” beszállító-üzemekre utal a kifejezés, melyek fokozatosan az emberjogi és globalizáció-kritikus csoportosulások fókuszába kerültek. A „sweatshopok” jellemzően nyomott áron látnak el élőmunka-igényes gyártási fázisokat a nagyvállalatok beszállítói láncainak „alján”. Az ilyen, jellemzően harmadik világbeli munkahelyeken tipikus dolog a munkajogi normák semmibevétele, az alulfizetettség, az ellentételezés nélküli túlmunkáltatás, a káros munkakörülmények ignorálása, a durva munkafegyelem stb. Teljesen ismeretlen e sweatshopokban a foglalkoztatás biztonsága is. Ld. ehhez pl.: www.sweatshopwatch.org

3 A Shellt, mint Nigéria legfontosabb kőolajtermelőjét, összefüggésbe hozták Nigéria elnyomó katonai rezsimjével, az ogonik elnyomásával, mi több, közvetetten Ken Saro Wiwa költő, emberi jogi aktivista kivégzésével.

4 Mindehhez, illetve további példákhoz ld.: WERNER, Klaus és WEISS, Hans (é. n.).

5 LIGETI, György (2007), p. 18.

6 Hangsúlyozzuk, hogy a cégnevek az egész dolgozatban mindenkor csak illusztratív funkciójúak, a tanulmánynak semmilyen körülmények között nem célja bármely multinacionális cég rossz fényben való feltüntetése. Témánk szempontjából alapvetően nem az egyes vállalatokat kívánjuk kritizálni, hanem azt a gyakorta „felelőtlen” globális rendszert, amelynek a nagyvállalatok is aktív résztvevői.

7 A globalizáció részletes fogalmi elemzésétől e munkában eltekintünk, hiszen az önmagában is könyvtányi irodalmat ér, és az ennek a témának csupán a kontextusát jelenti. A globalizáció alapvetően leírható, mint „nemzetközi gazdasági integráció” [MUCHLINSKI, Peter (2003), p. 123.], vagy a „világ egyre intenzívebb kölcsönhatások útján, határokon keresztül történő egybeszerveződése” [KARDOS Gábor (2003), p. 45.].

8 Ld. ehhez többek között: BARRIENTOS, Stephanie (2002), p. 62.

9 Míg 1980-ban a világszintű össz-GDP mintegy 5%-át tette csak ki az FDI, ez az arány 2006-ban már 25 %. HIGH-LEVEL OECD-ILO CONFERENCE ON CSR, Employment and Industrial Relations, Key findings, 23-24 June 2008. p. 6.

10 A beszállítói láncok „meghosszabbodásával” mind több „támadási felületet” is képeztek maguknak a multinacionális vállalatok.

11 Például Wedderburn egy 1972-es írásában már némileg ironikusan említi, hogy noha „kevesebb, mint négy éve talán még meglepődött volna egy kabinet (még a brit is), ha valaki azt mondja, hogy a nemzetközi vállalatok rövidesen egy községtanács szerepére fogják redukálni a nemzeti kormányok szerepét”, de a 70-es évek elején ez már nem fantazmagória. WEDDEBURN, K. W. (1972); p. 12.

12 ELIAS, Juanita (2003), p. 289.

13 Ezzel hasonlatos véleményt fejt ki: KAMMINGA, Menno T. (1999); p. 553.

14 Ld. bővebben: FEKETE László (2005) p. 142; Továbbá: A jóléti állam válsága Esping-Andersen szerint három fő okra vezethető vissza: Az egyik megközelítés szerint a jóléti állam lefojtja a piacot, ellen-ösztönzőleg hat a munkavállalásra, a megtakarításra és a beruházásra. A másik diagnózis a népesség idősödésének hosszú távú hatásaira utal. A harmadik magyarázat az új globális gazdaság kialakulásának következményeire hivatkozik, s azzal érvel, hogy a globalizáció könyörtelenül megbünteti a nyakló nélkül költekező kormányzatokat és a versenyképtelen gazdaságokat. ESPING-ANDERSEN, G. (1999) Social Foundations of Post-industrial Economies. Oxford University Press. p. 2. Idézi: DARVAS Ágnes / JUHÁSZ Gábor / TAUSZ Katalin (2003), p. 2.

15 CSÉFALVAY Zoltán (2004a), p. 234.

16 WEDDERBURN, Lord (2002), p. 44.

17 Valóban elmondható, hogy noha napjainkban kiterjedt elméleti és gyakorlati viták folynak a jóléti állam „haláláról”, egyet kell értenünk Gyulavári és Krémer szellemes megfogalmazásával, miszerint, „…megeshet, hogy a jóléti államot olykor kisebb nátha és hascsikarás gyötri, de amúgy köszöni, jól van” (különösen az európai modell). GYULAVÁRI Tamás / KRÉMER Balázs (2004), p. 344. A CSR sem annyira a jóléti funkciók eliminálása irányába hat, mint inkább a jóléti rendszer szereplői (állam, egyén, civilek, gazdaság stb.) közti erőviszonyok és kapcsolatok átgondolására kényszerít. Axióma tehát a dolgozatban a jóléti államok funkcióinak átalakulása, nem pedig „halála”.

18 Ld. erről bővebben: JENKINS, Rhys / PEARSON, Ruth / SEYFANG, Gill (2002); Chapter 1.

19 A „privatizáció” kifejezés a nemzetközi szakirodalomban is használatos e dilemmára. Ld. pl.: KEARNEY, Neil (2000), p. 1358-1359.; SHAMIR, Ronen (2004), p. 635.; BURKETT, Brian W. / CRAIG, John D.R. / LINK, Mathias (2004) – Utóbbi munka címe is utal a jelenségre: „Corporate Social Responsibility and Codes of Conduct: The Privatization of International Labour Law” (A vállalatok társadalmi felelőssége és a magatartási kódexek: A nemzetközi munkajog privatizálása).

20 KAMMINGA, Menno T. (1999), p. 554-556.

21 ZADEK, Simon (2001), p. 91.

22 „….corporate social responsibility is about big business” – Említi WELLS, C. A. Harwell (2002) a CSR történetét elemezve. p. 80.

23 Vö.: NEWELL, Peter (2005), p. 546.

24 „CSR is a function of size.” A TGWU-t idézi: BARNARD, Catherine / DEAKIN, Simon / HOBBS, Richard (2004), p. 33.

25 McBARNET, Doren / VOICULESCU, Aurora / CAMBELL, Tom eds. (2007), p. 61.

26 Vö.: KUSYK, Sophia Maria / LOZANO, Josep M. (2007). Valóban, kumulatív értelemben talán kisebb a KKV szektor ereje, befolyása, ám számszerűen szinte mindenhol az összes vállalat 97-99%-a tartozik a KKV-k közé.

27 Ld. még bővebben: SZLÁVIK János / PÁLVÖLGYI Tamás / NAGYPÁL Csigéné Noémi / FÜLE Miklós (2007). Továbbá ld.: e dolgozatnak a CSR fogalmáról szóló része.

28 Természetesen a „szociális” szó használata e tekintetben egyszerűsítés: a belső CSR sem csak jóléti, és nem csak a munkavállalók jóléti helyzetére szorítkozik. A CSR-nek része számos egyéb vállalaton belüli kérdés (pl.: corporate governance CG) éppen úgy, mint számos vállalaton kívüli „szociális” téma (pl. a társadalmi esélyegyenlőségért folytatott harchoz, vagy a szegénység elleni küzdelemhez való vállalati hozzájárulás stb.).

29 Ld. ehhez: DEMOS Magyarország (é. n.), p. 19.

30 Pl.: 2006-ban egy 300 multinacionális vállalat emberi jogi politikáit vizsgáló ENSZ-felmérés is megállapította, hogy a munkajogi standardok minden más emberi joghoz képest nagyobb szerepet játszanak az önkéntes vállalati emberi jogi/ CSR politikákban. WRIGHT, Michael / LEHR, Amy (2006). Hasonló eredményeket hozott a Fortune 500 vállalatai körében végzett 2006-os ENSZ-felmérés is. HUMAN RIGHTS POLICIES AND MANAGEMENT PRACTICES OF FORTUNE GLOBAL 500 FIRMS: RESULTS OF A SURVEY (2006).

31 Megemlíthető egyébként, hogy az EU-ban már olyan álláspont is megfogalmazódott (pl. a korábbi UNICE, Európai Gyáriparosok és Munkáltatók Szervezeteinek Szövetsége részéről), hogy az EU-ban a CSR-politikát közvetlenül a Bizottság vezetője alá kellene rendelni, annak fontossága miatt. Említi: DEMOS Magyarország (é. n.), p. 34.

32 Vö.: ROTH, Gunther H. / FITZ, Hanns (1979), p. 1461. A munkajogon kívül a CSR-el összefüggésbe hozható főbb jogterületek a következők: fogyasztóvédelmi jog, környezetvédelmi jog, cégjog, büntetőjog (ld. jogi személyek büntetőjogi felelőssége) és természetesen a nemzetközi jog a multinacionális vállalatok vonatkozásában.

33 Regionális szervezetek közül két okból is csupán az EU-val foglalkozunk: egyrészt, mert az EU politikája érinti közvetlenül országunkat is, másrészt mivel tulajdonképpen az EU az egyetlen olyan regionális (ráadásul szupranacionális szervezet), amely egyáltalán koherens CSR-politika kiépítésére törekszik (és egyben a glóbusz „CSR kiválósági központja” kíván lenni). Ld. ehhez: EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK BIZOTTSÁGA (2006): A Bizottság Közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak ─ A Növekedési és Munkahely-teremtési Partnerség Megvalósítása: Európa mint Kiválósági Központ a Vállalatok Társadalmi Felelőssége Terén, Brüsszel, 22. 3. 2006, COM(2006) 136 végleges.

34 Ld.: AGUILERA, Ruth V. / RUPP, Deborah E. / WILLIAMS, Cynthia A. / GANAPATHI, Jyoti (2005), p. 2.

35 A New Age-jogelmélet részének tekinti a CSR-t pl.: KEMP, Daren (2003).