Ízelítő / Sárkány születik – A fiú

A mai ízelítő Gigi Scott Sárkány születik sorozatának második, A fiú című kötetéből származik. Az első kötetből Könyv Guru korábban már mutatott egy részletet. A Sárkány születik második részében betekinthetünk a dramburok világába, és az első részben megismert szereplők közötti viszonyok is más megvilágításba kerülnek. Hőseink új, egyre veszélyesebb kalandokba keverednek, és mind nagyobb szerephez jutnak a sárkányok is.

Impetus elképesztő magasságban körözött Bellum felett. Éles szemeivel még a legapróbb mozgásokat is észrevette a kihaltnak tűnő várban. Tudta, hogy a dramburok készülnek valamire. Zajtalan, szorgos jövés-menésük a sötét falakon belül erről tanúskodott, és ez nem hagyta nyugodni a hatalmas madarat. Érezte, valami fontos történik odabent. Tett még néhány kört a vár felett, hogy mindent meg tudjon figyelni. A nixorok nem zavarták, hiszen sokkal magasabban repült, mint az őrjárat. Látta őket: sötétlő szárnyaik lusta mozgása szinte örvényeket kavart a már-már sűrűnek tetsző levegőben. Lovasaik szenvtelen arccal vizslatták az alattuk elterülő légrétegeket és a talajt.

A vár sötét sikátorain néha feltűnt egy-egy alak, de szinte a falhoz lapulva közlekedett, és mintha lábujjhegyen járt volna. Feszült, csendes izgalom uralkodott a várban. Bellum lakói, ha találkoztak is, nem szóltak egymáshoz. Sötét ruháik neszezése sem hallatszott.

Hosszú ideje siettek a vár egy pontja felé, mostanra már csak az utolsó dramburok szedték a lábaikat a sikátorok sötét kövein. Úgy tűnt, mindenki a megbeszélt helyre ért már rajtuk kívül. Egy kis termetű drambur a nagy igyekezetben kis híján elesett, de aztán visszanyerte az egyensúlyát, és korábbi buzgóságával sietett tovább. Elszánt tekintettel haladt végig a hosszú, kanyargós folyosókon. A vár legrejtettebb pontja felé tartott.

Bellum hatalmas vára különös építmény volt. Ránézésre nem lehetett azonnal észrevenni, hogy nem természeti képződményről van szó: a falai olyanok voltak, mintha csak egy fekete hegy sziklái lennének, tornyai kőszálakként meredtek az ég felé, ablakai apró barlangoknak, vagy épp repedéseknek tűntek. De nem ez volt az egyetlen különlegessége. A felszín feletti rész, mint egy visszatükröződés a víz felületén, tükörképként ismétlődött meg a felszín alatt is.

Az apró termetű drambur – sok ezer társával együtt – ebbe a föld alatti részbe igyekezett, annak is a legmélyebb pontjára, ahol egy óriási terem volt. Mivel különösen biztonságos volt, Letifer és Meriben gyakran tartott itt fontos alkalmakat. Most is egy ilyen készült. Valamiért sietős volt a dramburok vezéreinek ez az összejövetel. Baljóslatú volt a sietségük.

Mikor a kis drambur belépett a hatalmas terembe, szinte visszahőkölt a sokaságtól: ameddig szem ellátott, mindenhol dramburok álltak. Ám hiába voltak sokan, egy pisszenést sem lehetett hallani.

A tömeg előtt két marcona alak állt. Egyforma magasak voltak, de Letifer robusztus alkata mellett mégis eltörpült Meriben szikár termete. Bár kettejük közül Meribené volt a legfőbb hatalom, mégis a legtöbben Letifert rettegték. Ő hajtotta végre a legkegyetlenebb tetteket, és meglehetősen nagy hatalmat is kapott: a Meriben által uralt területeken szinte teljhatalommal rendelkezett. Tettei miatt elterjedt rossz hírét csak súlyosbította a külseje által gerjesztett félelem és ellenérzés. Sötét arcát sebhelyek borították. Sokan tudni vélték, hogy korábbi csaták emlékeit őrzi a bőre, mások azt suttogták, régi betegség hagyta nyomait szerte a testén. Egy olyan betegségről szóltak ezek a pletykák, ami Letiferen kívül mindenkit elpusztított. De a teljes igazságot senki sem tudta.

Meriben nem csak termetre különbözött Letifertől. Valószínűtlenül világos, sima bőre volt, és olyan mélyen ülő, apró szeme, amelyek zavarba ejtették azokat, akik bele akartak nézni.

A két alak öltözete merőben eltért egymástól: Letifer fekete, testhezálló ruhát viselt, rajta pedig enyhén kopott testpajzs, és hozzáillő könyök- és térdvédő fénylett halványan; Meriben testét viszont az ókori tógákra emlékeztető, fehér köpeny takarta. Letifer kezén fémveretes kesztyű volt, Meriben azonban nem rejtette el a kezét: valószínűtlenül fehér bőre szinte egybeolvadt köpenye anyagával, hosszú, csontos ujjai pedig feltűnően rózsaszín, már-már lilásnak tűnő körmökben végződtek, és nyugalmasan pihentek a teste mellett.

Úgy tűnt, mindenki megérkezett, és elfoglalta a helyét. A hatalmas teremben egy neszt sem lehetett hallani, épp csak a lélegzetvételek apró zaja törte meg alkalmanként a csendet. A tömeggel szemben álló két vezér egy pár pillanatig még farkasszemet nézett az összegyűltekkel, aztán Letifer hátrébb lépett, és leült. Meriben vette magához a szót:

– Örülök, hogy mindannyian megérkeztek. – A hangja szenvtelenül csengett, nem lehetett eldönteni, hogy gúnyolódik, vagy tényleg örül. – Mint az mindenki előtt ismeretes, egy sajnálatos hibasorozat miatt Inflecta lényegi valója újra kicsúszott a kezünkből.

Ez tényleg mindenki előtt ismeretes volt, hiszen a dramburok bevett szokása szerint a felelősöket súlyosan és nyilvánosan megbüntették.

– Sajnálatos, hogy egy ilyen törékeny alak ki tud fogni ennyi marcona katonán. – Lesújtó, már-már megvető tekintettel nézett végig a vele szemben állókon. – Ahogy az is sajnálatos, hogy a kísérleteink a folyamatos késlekedés miatt nem az elvárt ütemben haladnak. – Itt hatásszünetet tartott, majd folytatta: – Mindannyian tudják, mennyire fontos lenne megtalálnunk Inflectát. Az ő adottságait hasznosítva korlátlan hatalmunk lehetne az egész világ felett, és a kísérleteink során létrejövő fajok tökéletesek lennének. – Ekkor Letifer odalépett Meribenhez, és valamit a fülébe súgott, aztán visszaült a korábbi helyére. A szikár alak arca továbbra is szenvtelen maradt. – Talán nem mindenki előtt ismeretes, ezért érdemes lehet pár szót ejteni róla: a kísérleteink során dramburokat keresztezünk más fajokkal, hogy tökéletesítsük magunkat, kiegészítsük a képességeinket. Egy ilyen kísérletben részt venni mindannyiunk számára dicsőség. Viszont a dolgok jelenlegi állása szerint több nem várt jelenséggel találtuk szembe magunkat. A keverék fajok DNS-e instabil. Hogy mindannyian értsék, elmagyarázom, hogy ez mit jelent számunkra. Sok olyan mutáció alakul ki, amit nem tudunk kivédeni, kontrollálni. Ezenkívül az instabil DNS miatt ezek az új lények nem szaporodóképesek. Sok az ismeretlen betegség is közöttük. Viszont a kísérletek nagy száma miatt már sok életképes egyed jött létre, akik lázadoznak ellenünk, és egyre nehezebb megfékezni őket.

A sorok között egy öblös hang szólalt meg:

– Miért nem öljük meg őket?

Letifer szemei vérben forogtak, amiért egy egyszerű közkatona a legfőbb vezér szavába mert vágni, de Meriben elnézőbb volt, és illedelmesen válaszolt:

– Logikus megoldás lenne. De szükségünk van ezekre az egyedekre. Csak rajtuk tudjuk tanulmányozni az újonnan kialakult fajok DNS-ét, hogy a hibáikat felleljük és kijavítsuk. Más kérdés? – Senki nem mert szólni. – Rendben. Tehát így állunk. De állhatnánk jobban is, ha nem vétenek ilyen súlyos hibákat a katonáim. – Bár a hangja és a vonásai nem változtak meg, a szemei szikrát szórtak a dühtől. – És nem elég, hogy sorozatosan hibákat követnek el, még az időt is fecsérlik. Több mint tizenhat földi év telt el a kő elvesztése óta, és még mindig semmilyen eredményt nem tudtak elérni.

Meriben szigorú tekintettel méregette az előtte álló tömeget. Utolsó szavait már szinte suttogva ejtette ki a visszafojtott haragtól. Viszont újabb meglepő fordulat történt. A sorok közül egy vékonyka hang hallatszott:

– Uram, elnézést, hogy megszólítom, de szabadjon megjegyeznem: megtaláltuk.

Diana szörnyű kínokat élt át Gnor távozása miatt. A személyisége is torzulni kezdett. Sok pszichiátriai problémával küzdött, de kötelességtudata nem engedte neki, hogy ezeket akár csak magának is bevallja. Így inkább szenvedett. Sokszor voltak agresszív rohamai, amik a lehető legváratlanabbul törtek rá, néha az utcán. Ilyenkor közlekedési táblákat rugdosott, vagy kötekedni kezdett a járókelőkkel. Csoda volt, hogy nem vágott neki vissza valaki, és épségben megúszta ezeket az eseteket. Sokat bolyongott céltalanul az utcán, és mindenre képtelen volt. Az iskolát is hanyagolta. Csak édesanyja közbenjárásával sikerült elkerülnie, hogy kicsapják, vagy megbukjon. Tanárai és a diákok is panaszkodtak a megváltozott viselkedésére. Korábban sem volt társasági lény, de mindenki észrevette, hogy ha lehet, ezúttal még jobban magába zárkózott, és ha bárki közeledni akart hozzá, azt keményen megtorolta. Néha az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. Terveket eszelt ki, amelyek segítenék őt abban, hogy újra Gnorral lehessen. De tudta, a lény ennek nem örülne, ezért mindig elvetette ezeket az ötleteket. Vágyott a fizikai fájdalomra. Hasláncot kezdett hordani, és mikor senki nem látta – főleg éjjelenként egyedül a sötét szobában –, a meztelen hátát ütötte vele. Néha olyan érzése volt, hogy csak álmodott mindent, és talán Gnor és a történtek nem is voltak valóságosak. Ám ilyenkor megfogta a láncot, amit a lénytől kapott, és soha nem vett le azóta, és újra átérzett mindent, amit valaha átélt vele. Ez volt talán a leggyönyörűbb és legkegyetlenebb fájdalom, ami valaha is érte eddigi élete során, és amit mindig újra és újra érezni akart. A láncon és a könyvön kívül semmi bizonyítéka nem volt rá, hogy tényleg megtörtént ez az egész. Mikor ez a fájdalom átjárta a lelkét, szüksége volt rá, hogy fizikai fájdalmat is érezzen. Többnyire ilyenkor csatolta le derekáról a láncot, hogy fájdalmat okozzon magának.

Mentális problémái lassan fizikai tüneteket is okoztak: sokszor fájt a feje és a gyomra, pedig korábban soha nem volt problémája ezekkel a szervekkel. Nem volt étvágya sem.

Az események hatására Hannából újra előbújt az aggódó anya, és erővel orvoshoz vitte a lányát. A doktornak nem volt szüksége hosszas vizsgálódásra: nyilvánvaló volt, hogy a lánynak pszichiátriai kezelésre van szüksége. Diana néhány alkalommal fel is kereste a pszichiátert, aki már az első vizsgálat alkalmával több súlyos mentális problémát, közöttük érintésfóbiát, klausztrofóbiát, agorafóbiát diagnosztizált Dinél, amiket sürgősen kezelni kellett volna, de mivel nem találták a közös hangot, és a lány kapott gyógyszertől is csak még rosszabbul érezte magát, ráadásul hízni is kezdett, így a későbbi kezeléseket elsumákolta. Helyette az erdőbe ment, és Arborral beszélgetett, vagy egyszerűen csak ült az ágai között, és nem csinált semmit, esetleg a Gnortól kapott könyvet tanulmányozta.

Lassan már tudta kívülről az egészet. Ismerte a sárkányok összes faját, és a képeket is annyit nézegette, hogy nemcsak fel tudta volna ismerni valamennyi fajt, de élethű rajzot is tudott volna készíteni bármelyikről. Fogalma sem volt róla, Gnor miért kérte meg rá, hogy alaposan tanulmányozza át a könyvet, de mivel ezt kérte tőle, és Gnor volt az egyetlen lény – az embereket is beleértve –, akiben feltétel nélkül megbízott, teljesítette a kötelességét. Igaz, nem érezte kötelességnek. Ez volt az egyetlen dolog, amit élvezettel csinált, mióta Gnor távozott. Néha a növényekkel való foglalkozás is kikapcsolódást jelentett, de csak a saját céljai elérése irányába tartó kutatásai tudták igazán lekötni; azok, amelyek a virág megtalálására, így közvetve Gnor visszatérésére irányultak.

Megváltozott lelkiállapota miatt Huppával és többi barátjával is átalakult a viszonya. Kevesebbet találkoztak, és ha el is jöttek hozzá, inkább csak csendben figyelték, és igyekeztek vigyázni a lányra. Keveset beszéltek, hiszen Di annyira elszigetelődött még tőlük is, hogy nem volt igénye rá, Huppáék pedig érezték ezt, ezért csak akkor látogatták meg, ha teljesen a magánya részévé tudtak válni.

Altus és Gorián egy régi tervükön dolgoztak. Nagyon bíztak Inflecta és a ponderák sikerében, de úgy gondolták, nem árthat, ha megtámogatják valamivel az ügyet. Mindketten egyetértettek abban, hogy valahogyan információkat kell szerezniük a dramburok tevékenységéről. Több jó ötletük is támadt, és mivel nem akarták beszűkíteni a lehetőségeiket, úgy döntöttek, többet is megpróbálnak megvalósítani közülük. A tervek kidolgozása és megvalósítása azonban sok időt igényelt, ezért nem tudtak aktívan részt venni Inflecta földi sorsának egyengetésében. Mindent megtettek azért, hogy az erdőlakók ne érezzék úgy, hogy elhanyagolják őket, vagy az ügyet, ezért igyekeztek mindannyiuk tevékenysége felől érdeklődni, és amennyit csak lehetett, a közelükben lenni. Volt azonban, aki mégis gyanút fogott.

– Altus, Gorián – hajolt meg az apróság. – Beszélhetnénk?

A két öreg meglepett mosollyal nézett a kis tündére.

– Persze, Huppa.

– Nem kertelek – jelentette ki szigorúan és tömören Huppa, ami még jobban meglepte a két öreget, hiszen egyik sem volt jellemző Huppára. – Ti készültök valamire.

Huppa beleegyezést várt, vagy tiltakozást, ehelyett egy kérdést kapott Altustól.

– Miből gondolod?

– Egyfolytában együtt vagytok, és pusmogtok. Még Orior sem tudja, hogy miről, pedig ő aztán jó megfigyelő.

Huppa láthatóan dühös volt, és a két öregnek megesett rajta a szíve.

– Igazad van – felelte a kentaur. – Tényleg készülünk valamire.

– És mi az? – csillant fel Huppa szeme.

– Korai lenne még elárulnunk – nézett az asper Goriánra. Huppa azonban nem fogadta el ezt a választ.

– Ti is kihagytok mindenből, ahogy Di is mostanában mindig. Talán az a baj, hogy kicsi vagyok?

Huppa tudta, hogy nem ez a baj, de mindenképp meg akart tudni valamit a két öregtől, és tudta, egy ilyen vád felhozatalával van esélye rá, hogy eláruljanak neki pár dolgot.

– Nem az a baj, Huppa, és ezt te is tudod – felelte nyugodtan Altus. – A baj az, hogy a dolog veszélyt jelenthet arra, aki tud róla.

– Hát nem vagyunk így is mindannyian épp elég nagy veszélyben?

Gorián és Altus egymásra nézett, telepatikus üzenetet váltottak. Később a kentaur fordult a tünde felé:

– Nur visszatértekor legyél Altus lakhelyénél. Akkor megbeszéljük, amit lehet. Egyedül gyere.

Huppa megilletődötten és boldogan bólintott, aztán elsietett. Altus követte a távolodó alakot a szemével, de közben a barátjához szólt:

– Gondolod, hogy tényleg segíthet?

– Megtalálták? – kérdezte vészjóslóan Meriben.

– Igen, uram – felelte a vékony hang.

Meriben ellentmondást nem tűrő hangon adta ki az utasítást:

– Maga itt marad, a többiek távozzanak. Most.

A tömeg egységes sorokban elkezdett kiözönleni az ajtókon. Néhány pillanat múlva már csak a két vezér és a vékony hangú drambur maradt a teremben. Meriben Letiferhez fordult:

– Azt kértem, hogy a többiek távozzanak.

Letifer döbbenten vette tudomásul a parancsot, de szó nélkül engedelmeskedett. Mikor már csak ketten maradtak a teremben, Meriben a katonához fordult:

– Hallgatom.

Hűvös tekintetével végigmérte a katonát. Szikár termete fiatalkori önmagára emlékeztette, és ez egy régen elfeledett érzést keltett fel benne: a rokonszenvet. A katona bátran a vezér szemébe nézett, és vékony, de határozott hangján tömören felvázolta a kialakult helyzetet:

– Benne voltam a csapatban, ami üldözőbe vette Lunát, mikor az erdőlakók a követ a Földre vitték. – Meriben továbbra is a katona szemébe nézett, és biztatóan bólintott. – Tudtam, hogy hol volt az a pont, ahol Luna elejtette a követ, így néhány társammal őrjáratot szerveztünk azon a környéken. Sokáig semmit nem találtunk, de aztán az erőfeszítéseink meghozták a várt eredményt. Egy korábban gyermektelen asszony adott életet az aspergyermeknek.

A katona elbizonytalanodott, hogy folytassa-e a mondandóját, de Meriben hangja meggyőzte róla, hogy mindenképp ezt kell tennie.

– Folytassa!

– Úgy döntöttem, hogy nincs időnk ezt itt, Önnel, vagy akár Letiferrel megvitatni, ezért azonnal akcióba lendültünk. Kitartó munkával sikerült összezavarnunk a tudatát, és elszigetelnünk őt a környezetétől.

– Ki adott maguknak erre parancsot, katona? – kérdezte fenyegetően Meriben.

– Senki – hangzott az egyenes válasz. – De vállalom a teljes felelősséget.

A katona továbbra is bátran a vezér arcába nézett, és megítélése szerint egy halvány mosolyt látott átsuhanni Meriben arcán. Abban a pillanatban nem tudta, ez jót jelent-e, de nem volt sok ideje ezen gondolkodni.

– Hogy hívják magát?

– Mizech vagyok, uram.

– Rendben van, Mizech. Gyűjtsön maga köré annyi dramburt, amennyire csak szüksége van. A kiválasztásukban szabad kezet kap. Az lesz a feladatuk, hogy elhozzák hozzám az aspergyermeket.

Diana zavartan bolyongott az utcán. Nem találta a helyét, és ilyenkor mindig tempósan gyalogolt, úgy érezte, ettől jobban lesz. Zavarta a tömeg, így igyekezett minél kihaltabb utcákat keresni ezekhez az űzött vadként megtett utakhoz. Néha egészen rásötétedett, és sokszor már azt sem tudta, merre jár. Bár nem hitt a véletlenben, nem tudta mással magyarázni, hogy mindig mindenhonnan baj nélkül hazatalált.

Az utóbbi néhány alkalommal azonban valami különös dologra lett figyelmes. Egy alak követte. Bárhova is ment, mindig a nyomában volt néhány méterre lemaradva tőle. Először megpróbálta elhitetni magával, hogy csak képzelődik. Végül is miért ne lehetne paranoiás is? De aztán rájött, hogy nem képzelődik: az alak tényleg mindig követi.

Azon az estén is így történt. Még zsúfoltabb helyeken sem volt nehéz észrevennie, hiszen magas volt és karcsú, örökké fekete ruhában járt, nyakában pilótaszemüveg lógott, és nem maradt le néhány lépésnél jobban. Dit zavarta, hogy követik, és úgy döntött, lerázza magáról a férfit. Ehhez nehéz lépésre szánta el magát: egy közeli bevásárlóközpont forgataga felé vette az irányt. Mikor odaért a bejárathoz, a másodperc egy törtrészére megtorpant, de meglátta az üvegajtón tükröződő képet, s azon a szokott távolságban a követője arcát, és már dühösen be is vetette magát a tömegbe. Szörnyű érzés volt. Mindenhol emberek voltak, folyton lökdösték, és a lányt kezdték maguk alá gyűrni a fóbiái. Egyre idegesebb lett, kezdett hisztérikussá válni, de nem akart kudarcot vallani, ezért rohant tovább. Kapkodta a levegőt, és egyre kevésbé tudta, hogy merre menjen. Utat keresett a csillogó üzletek előtt vezető, kis, kanyargós utcákon, mikor egy jobb kanyar után az idegen mellkasának ütközött. Ettől még dühösebb lett, és a dühe új erőt adott neki. Egy lépést hátrált, és megszólalt:

– Mit akar tőlem? – kérdezte éles hangon, amire néhány közelben sétáló vásárló felkapta a fejét, és pusmogni kezdtek.

– Jóbarát vagyok – mosolygott a férfi. Ébenfekete bőre, és olívazöld szemei érthetetlen módon kezdték elaltatni Di gyanakvását.

– Ki maga? – kérdezte ezúttal csendesebben, de már késő volt, a tömeg kezdte őket körülvenni.

– Csak egy emlék.

Diana kutatott az emlékei között, de a férfi nem bukkant fel közöttük.

– Sajnálom, összetéveszt valakivel – jelentette ki határozottan Diana, és távozni készült, de az idegen felé nyúlt, és bár a lány igyekezett elhúzni a kezét, a férfi mégis elkapta a csuklóját. Különös módon az érintése nem irritálta a lányt.

– Nem állítottam, hogy a te emléked vagyok, Diana – mosolygott az idegen, és ez a mosoly fájdalmas volt a lány számára. Túlságosan is emlékeztette valakire. Az idegen bólintott.

– Gnor – mondta ki hosszú idő óta először, de csak félhangosan a lány a nevet. Az idegen újra biccentett egyet. – Te Gnor emléke vagy – jelentette ki határozottan Di. – Ő küldött? Mit tudsz róla? Ki vagy te?

A lányból csak úgy buggyantak ki a kérdések, az idegen alig tudott megszólalni.

– Itt nem biztonságos. Menjünk el valahova, ahol nyugodtan tudunk beszélni.

Di tiltakozni kezdett:

– Sehova nem megyek egy idegennel, érti? – De még mielőtt igazán a férfira zúdíthatta volna felháborodását, egy ismerős érintést érzett a csuklója belső oldalán. – Lendur? – hökkent meg a lány. A férfi bólintott. Diana ekkor ájult el.

A kötet megvásárolható a kiadótól.