Ízelítő / Szalóczy Pál: A Vénusz-rejtély
Könyv Guru újabb rovatot indít, amelyben könyvízelítőket kínál.
Bár elsősorban a Magyar Rádió bemondójaként és a metró hangjaként ismerjük, Szalóczy Pál gyakorlott írónak (továbbá zenésznek és futballistának) is számít. A Vénusz-rejtély a harmadik könyve, egy olyan krimi, amely kizárólag párbeszédekből áll.
Holtan találnak egy öreg hölgyet egy budai villában. A család nyaralt. A halál vélt oka: szívelégtelenség. Három héttel később a hölgy lánya fedezi fel, hogy ellopták Lotz Károly Vénusz című festményét a házból. A kép eltűnése rejtély. Erőszakos behatolásnak semmi nyoma, az értékes műtárgyat rejtekhelyen tartották, amelynek hollétéről csak anya és lánya tudott. A talányos történet szálainak kibogozását a legendás sakkjátékos, ám mozgássérült Őrnagy vállalja. A játszma elkezdődik…
AZ ASSZONY
– Bocsásson meg, asszonyom, arra kell kérnem, hogy kezdjük elölről!
– Elölről?
– Igen, ha kérhetném. Néhány új fejleményt be kell illesztenem a történetbe.
– Gondolja, hogy mást fogok mondani, mint először? Őrnagy úr, nem hisz nekem? Talán gyanús vagyok?
– Nem, szó sincs erről. De mint említettem, az új információkat szeretném a helyükre tenni.
– Új információk? Megosztaná velem azokat?
– Természetesen! Ez a szándékom, ezért arra kérem, kezdjük el!
– Mindent ugyanúgy mondjak el még egyszer? Komolyan gondolja?
– Ugyanúgy, ahogy történt. Ne vegye rossznéven, ha néha majd belekérdezek.
– Hát jó! Augusztus 14-én, hétfőn 11 óra tájban hívott fel a nyaralóban a barátnőm, teljesen kiborulva, hogy holtan találta édesanyámat a WC előtt, és hogy értesítette a rendőrséget. Én már előtte napokig nagyon ideges voltam, mert nem tudtam anyámmal beszélni, nem vette fel a telefont. Azzal próbáltam nyugtatgatni magamat, máskor is előfordult már, hogy egész nap nem értem el, mert elment sétálni. Olyan is volt, hogy nem volt kontaktus a készülékben, kicsúszott a dugó. Volt, hogy mellétette, ilyenkor persze foglaltat jelzett. Szóval nagyon nyugtalan voltam, ezért felhívtam a barátnőmet, akinek volt kulcsa a házhoz.
– Kinek volt még kulcsa?
– Természetesen a lányomnak, aki Spanyolországban nyaralt az iskolával, és a nagynénémnek, aki halálra ijedt volna, ha ilyenre kérem, ezért gondoltam a barátnőmre.
– Ha jól tudom, ön azonnal kocsiba ült és feljött a Balatonról. Így volt?
– Persze. Őrült módon száguldottam. Lehet, hogy majd kapok egy fényképet is.
– Azt majd adja nekem.
– Köszönöm, őrnagy úr!
– Szóval délután kettő körül megérkezett, igaz?
– Igen, a ház előtt már ott állt két rendőrautó, meg egy másik fehér kocsi, a kapuban is rendőr, a házban is vagy három, meg civil ruhás – gondolom – nyomozók. Azonosítanom kellett az anyámat. Szörnyű volt! Az a falfehér arca…
– Az édesanyja 87 éves volt, igaz? És korához képest jó állapotban?
– Ő hihetetlenül szívós volt. Elnyűhetetlen. Az a hiperaktív fajta. Tudom, hogy bután hangzik, de el sem tudtam képzelni, hogy egyszer nem lesz.
– Soha nem betegeskedett?
– Nagyon ritkán. És mindig kilábalt gyorsan. Pedig negyvenéves kora körül súlyos szívbetegséget állapítottak meg nála, azt mondták: évei vannak…
– Miféle betegséget?
– Nem tudom pontosan, kislány voltam, ő nem nagyon beszélt róla, később meg oka fogyottá vált a kérdezősködés. Azt tudom, hogy Betalocot szedett. De nem volt semmi baja, pedig nem kímélte magát. Nyolcvan éves korától évente utazott Amerikába a rokonokhoz.
– A jelentés szerint szívelégtelenség okozta a halálát.
– Hát nem tudom. Nekem ez valószínűtlen. Semmi baja nem volt három nappal előtte, amikor lementem a Balatonra. Valahogy nem stimmel az egész!
– Mire gondol?
– Ha tudnám! Valami azt súgja, hogy van összefüggés…
– Összefüggés?
– A képpel… a betöréssel…
– Asszonyom, miféle betörésről beszél? Semmi jelét nem találtuk erőszakos behatolásnak.
– Igen, tudom. Engedje meg, hogy még gondolkodjak.
– Akkor beszéljünk a képről. Miért rejtette el?
– Az hosszú történet.
– Nem baj.
– Régi családi örökség a Vénusz. Az elbeszélések szerint az ostrom után feldúlt lakásban a kanapé mögé csúszva találták meg nagyanyámék. A gyönyörű díszes aranykeret hiányzott.
– Azt elvitték, és a képet otthagyták?
– Egy orosz parancsnok lakott ott néhány hétig. Talán nem az a műértő fajta. A keretet értékesebbnek találta… Egyébként kész csoda, hogy a kép sértetlen maradt, csak nagyon poros lett. A lakás a Gellérthegyen kitűnő helyen volt. A teraszról a vár ostromát páholyból tudták nézni. Valami géppisztolyfészek volt ott.
– Talán inkább géppuska.
– Lehet, de rengeteg golyónyomot találtak a nagyszüleim. A képet nem túl szakszerűen törölték le, ezért a fénye egy kicsit megkopott. De azért mégiscsak egy Lotz Károly volt.
– Igen, valószínűleg az értéke nem kopott meg annyira, azért tűnt el. De ott még nem tartunk. Folytassa, kérem!
– Az ostrom után a nagyanyámék visszaakasztották – keret nélkül – a kanapé fölé. Ott díszelgett a nagyszobában. Kislány koromban megbűvölten néztem, aztán, amikor sokkal később eladtuk a gellérthegyi lakást, a legnagyobb gondot az jelentette, hogyan csomagoljuk be a szállításhoz. Profik tanácsát kértük, azok mondták, hogy: „hű, ez komoly érték”. A kép megúszta a költözést, elfoglalta méltó helyét az új házban, de én folyamatosan nyugtalankodtam, nem éreztem biztonságban. Ami nem csoda, hiszen pár hete laktunk csak ott, amikor a férjem arra ébredt a szobájában, hogy valaki matat a fiókban. A majd két méteres ember felpattant az ágyból, ráordított a betolakodóra, mire az lerohant az emeletről, és a garázs nyitott oldalajtaján keresztül elmenekült. Abból tudtuk, hogy már ismerte a házat. Az építőmunkások egyike volt.
– Feltételezem, nem a kép érdekelte.
– Á, semmihez nem nyúlt, csak készpénzt keresett. Kivette a táskámból, mellette ott volt a fényképezőgép, az sem kellett neki.
– Hogyan jutott be a házba? Ehhez a helyismeret nem elég.
– Hát ez az! Édesanyám nyitva felejtette a garázs oldalajtaját, amikor a friss festékszag miatt szellőztetett. A garázsból egy belső lépcsőn fel lehetett jutni a lakásba. Ott volt egy másik ajtó is – de hadd járjon a levegő –, azt is nyitva hagyta. Szép, kora nyári éjszaka volt. A rosszban sántikáló fiatalember meglátta az utcáról a nyitott oldalajtót, átugrott a kerítésen. Tudta, merre kell mennie.
– Gondolom, az édesanyja magába szállt az eset után.
– Akkor megijedt, de ő mindig könnyelmű és szórakozott… volt. Gyakran a kertkaput vagy a bejárati ajtót sem zárta be. Vagy elvesztette a ház kulcsát.
– Ez mikor volt?
– Ó, még csak pár hónapja laktunk ott. Rögtön kicseréltettem a zárakat. Anyám „lazasága” megőrjített. Nem félt, pedig kislány koromban a széltől is óvott. Esténként elém jött a buszmegállóba, mindig a „rossz emberekkel” riogatott. Annyira belém nevelte a félelmet, hogy sokszor még felnőtt koromban is futva tettem meg az utat a busztól a házig. Sajnos ez a túlzott aggódás máig bennem maradt. Megkeserítem vele a kislányom életét is.
– Érdekes ellentmondás.
– Micsoda?
– Hát ez a zsigeri bizalmatlanság, meg a „lazaság” – ahogy maga mondta.
– Bennem mindenesetre már zsigeri. És ezzel évtizedeken át szenvedtem anyám „viselt dolgai” miatt.
– No de már évek óta rendőrségi riasztás van a házba kapcsolva, nem?
– Igen, először csak sima riasztó volt, szintenként kapcsolható, azt gyakran elfelejtettük kikapcsolni. Anyám rendszeresen bajban volt a kóddal, aztán felírta magának, a cédulát meg a zsebében tartotta. Néha nála is volt… A szomszédok megőrültek az állandó visító hangtól. Rém kellemetlen volt! Valahányszor lementünk a Balatonra, és üresen hagytuk a házat, frászban voltam, hogy mi történik. Kétszer is volt betörési kísérlet, egyszer még a riasztó csengőjét is leszerelték, de szerencsére nem jutottak be. Akkor két dolgot határoztam el: beköttetem a rendőrségre, és leveszem a falról a Lotz képet. A hallban volt, talán még az utcáról is lehetett látni. Leakasztottuk, becsavartuk egy lepedőbe, és a komód mögé tettük. A férjem azt mondta, hülyeség az egész.
– Mikor váltak el?
– Több mint tíz éve.
– Milyen a kapcsolatuk?
– Teljesen normális. Hosszú évekig szabad bejárása volt a házba, locsolta a kertet, ha nem voltunk itthon. Én kértem is, hogy nézzen be időnként, sőt a mobiltelefonját az őrzőszolgálat is hívhatta. Hívta is, nemegyszer, persze téves riasztás miatt.
– Jelenleg is van a volt férjének kulcsa a házhoz?
– Már nincs. Két éve kicseréltük az időközben teljesen elvetemedett kaput, az összes zárat korszerűsítettük. Akkor ő azt mondta, már nem kér kulcsot, úgy gondolja, nem volna szerencsés, ha az új feleség megtudná, hogy szabadon jár-kel nálunk.
– Érthető. Visszatérve a képhez, miért került új rejtekhelyre?
– Az én fixa ideám volt, hogy nincs jó helyen. Ott volt a nyoma a falon, a komód mögül meg kilátszott a lepedő… Kitaláltam, hogy az édesanyám nagy ruhásszekrénye mögött, az ő szobájában rejtjük el. A falra meg egy akvarellt akasztottunk.
– Ez mikor történt?
– Nagyjából egy éve.
– Ki segített?
– Az anyám. Mániákusan védtem a titkunkat. Ha valaki kérdezte, hol a kép, azt mondtam, eladtuk.
– És ha tovább faggatták?
– Mondtam egy árat, amit vagy nyolc éve hallottam egy szakértőtől. Tudom, hogy ma már a sokszorosát éri. Az volt a szöveg, hogy „a nyaraló felújítására kellett a pénz”.
– Biztos abban, hogy más nem szerezhetett tudomást a rejtekhelyről?
– Biztos lehetek azután, hogy ellopták?
– Azt mondta az imént, hogy hagyjam gondolkozni. Hát hagyom.
Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!
A BARÁTNŐ
– Köszönöm, asszonyom, hogy a rendelkezésünkre állt. Lehet, hogy önnek is fogok korábbi kérdéseket még egyszer feltenni. Kérem, nézze el ezt nekem!
– Állok elébe, őrnagy úr!
– Mióta ismeri az Olaszy családot?
– Szinte kislány korom óta. Szüleinket régi barátság fűzte egymáshoz. Az enyémek sajnos hamar elmentek, ezért Edit mamája amolyan pótmamám lett, Edit meg a póthúgom. Önállóan éltem a szüleimtől örökölt lakásban, de sokat voltam náluk. Egy rövid házasság után egyedül maradva még jobban kötődtem hozzájuk. A Balatonon is sokat voltunk együtt a nyaralóban.
– Milyen a viszony anya és lánya között?
– Nem könnyű eset egyik sem. Egy kicsit önfejűek és befelé fordulók, de engem elfogadtak.
– Hogy érti azt, hogy befelé fordulók? Olaszy Edittel hosszan beszélgettem, inkább nyitottnak, kellemes társalgónak láttam.
– Ő nagyon okos nő és gyorsan felméri, kivel milyen hangot kell megütni. De ez inkább egyfajta színjáték. Valójában kifejezetten rögeszmés alkat. És nagyon negatív.
– Negatív? Mire gondol?
– Arra, hogy sötéten látja a világot, noha nem volt nehéz az élete. Igaz, a kapcsolatai nem sikerültek, szeretetéhsége van, és ezzel a kislányát szinte agyonnyomja. Te jó ég, de furcsa!
– Micsoda?
– A kettejük viszonyáról kérdezett, és én most jövök rá: az anyáról ugyanazt mondhatom, mint a lányáról. Szó szerint! Ezután elképzelheti, hogy jöttek ki egymással!
– Igen, sejtem. Hogy emlékszik vissza arra a hétfőre?
– Nagyon borzasztó nap volt. Reggel kilenc körül hívott Edit, az egyébként már jól ismert ideges, feszült hangján, hogy már őrületbe kergeti az anyja, mert két napja nem veszi fel a telefont. Kérte, menjek ki a házhoz, nézzem meg, mi van vele, mert rosszat sejt. Ismertem Edit paranoiáit, nem nagy lelkesedéssel indultam el a budai villához. Útközben a kocsiban különféle variációkra tippeltem, de amikor odaértem, furcsa nyugtalanság fogott el. Először nem találtam a kulcsot, becsengettem, nem történt semmi, aztán remegő kézzel bányásztam elő a táskám aljáról. Benyitottam a kapun, a kerti lépcsőkön elindultam a terasz felé, ahol a bejárati ajtó volt. Száradt ruhákat találtam szanaszét, éjjel nagy vihar volt. Már tudtam, hogy baj van. Két percbe tellett, míg idegességemben a háromzáras ajtót kinyitottam. Ahogy beléptem, a riasztó figyelmeztető sípjelét reméltem, de néma volt. Nem volt beriasztva. Aztán megláttam Gabika fejét a földön, a szemben lévő fürdőszoba előtt. A többit eltakarta a fal kiszögelése. Rosszullét kerülgetett, mikor közelebb mentem, és megláttam, ahogy a jól ismert otthoni ruhájában fekszik, szétvetett kezekkel, lábakkal a kövön. Tudtam, hogy halott, azt is tudtam, hogy nem szabad hozzáérni. A telefonhoz nyúlva szinte át kellett lépnem rajta. Persze, nem jutott eszembe a rendőrség telefonszáma. Leültem egy székre és bőgtem. Aztán elkezdtem matatni az étkező pultján zsebkendőért. Ott szokott lenni. És akkor megláttam a telefonszámot a készülék mellett a falhoz támasztott kis kartonon. Persze, Gabi minden fontos számot kiírt egy papírra, hogy ne kelljen keresgélni. Az első volt a rendőrségé… Pár perc múlva ott voltak.
– Addig mit csinált?
– Teljesen dermedten néztem Gabikát. A csengetésre riadtam fel. A rendőrök voltak. Néhány – gondolom –, ilyenkor szokásos kérdést tettek fel, és ők juttatták eszembe, hogy Edit nem tud semmiről. Életem legnehezebb telefonja volt…
A NYOMOZÓ HADNAGY
– Jó napot, hadnagy úr! Mint bizonyára tudod, az ügy bonyolultsága miatt engem ért a megtiszteltetés, hogy kibogozzam a szálakat.
– Gratulálok! Ez igazán jó mókának ígérkezik.
– Igen, nagyszerűen fogunk szórakozni… Miután mindkét esetben ott voltál a helyszínen, arra lennék kíváncsi, látsz-e összefüggést a két történet között.
– A boncolási jelentésből kiindulva teljesen egyértelműen nem. Szívelégtelenség. A fantáziám viszont nekem is túl nagy. Tán nagyobb, mint kellene. Ezért azt mondom: érdekes az ügy. Szerintem a képlopást kéne alaposan körüljárni, abban lehet a megoldás a másikra is.
– Szóval akkor nem szívelégtelenség?
– Nem tudom. Lehet, hogy futnunk kell még egy-két kört.
– No, akkor most kanyarodjunk vissza az elejére. Mikor indult be a fantáziád?
– Amikor kihívtak minket az öreg nénihez, csak rutinból is átkutattuk az egész lakást. Feltűnt volna a kép a szekrény mögött. Ismerem a kollégáimat.
– Láttatok valami behatolásra utaló jelet, vagy annak lehetőségét?
– Hát ez az! Semmit! A háromszintes ház minden külső ajtaja, ablaka zárva volt. Még a tetőablakok is. Egyedül az öreg néni fürdőszobájának rácsos billenő ablakát hagyták nyitva.
– A riasztó működött?
– Persze, ellenőriztük, de nem volt bekapcsolva.
– A garázsszinten sem?
– Ott sem. A hölgy, aki kihívott minket, azt mondta, az öreg néninek sok baja volt a riasztóval. Ha tehette, nem kapcsolta be alul sem, pedig a lánya mindig kérte tőle.
– A hölgyről mi a benyomásod?
– Teljesen rendben van.
– Ezt mire alapozod?
– Megérzés.
– Jó. Beszéljünk a másik esetről!
– Úgy három héttel ezután kaptam az értesítést, hogy megint történt valami az Áfonya utcai házban. Tényleg majdnem pontosan három hétre rá, csak ez kedden volt, megint ott találtam magam. Egy teljesen kiborult, kissé idegbetegnek látszó, ötven körüli nő fogadott, és közölte: csak most szánta rá magát, hogy körülnézzen az anyja szobájában, és eltűnt a kép a szekrény mögül. Mindezt olyan állapotban mondta, hogy megfordult a fejemben, orvost hívok. Ami fölöttébb bosszantott: meggyanúsította az embereimet, akik három hete ott voltak, hogy ők vitték el a képet. Mikor közöltem, hogy én is ott voltam, zavartan visszakozott, de a bizalmatlanságot egyfolytában éreztem rajta. Aztán szidta a biztonsági szolgálatot, hogy csak a markukat tartják, de bárki besétálhat a házba. A végén azt mondta: tudta, hogy egyszer ellopják tőle a Lotz képet, ezért is próbálta elrejteni. Már nem bízik senkiben, még a saját nagynénjében sem.
– Nyombiztosítás?
– Nem találtunk semmi különöset. Minden életszerű volt.
A NAGYNÉNI
– Jónapot, asszonyom! Talán furcsának találja az első kérdésemet. Mit szól a történtekhez?
– Hogy mit szólok? Tényleg furcsa kérdés. De a válasz is az lesz. Edit kihívta maga ellen a sorsot, de Gabi elvesztése nagyon fáj. Ő volt az egyetlen itthon élő testvérem. Nagyon jó kapcsolatban voltunk egymással, naponta többször beszéltünk telefonon, és minden héten legalább egyszer meglátogattam. Persze, ez nem jó kifejezés, mert olyan, mintha beteghez mentem volna, holott ő maga volt a biológiai csoda. Évekkel idősebb nálam, mégis több bajom van már. Pedig mennyit kellett tűrnie szegénynek!
– Tűrnie? Mit?
– Hát a lánya meg az unokája viselkedését.
– Hogy érti ezt?
– Nem akarok családi ügyeket kifecsegni!
– Asszonyom, csak annyit mondjon, amennyivel az iménti megjegyzését megérteti velem.
– Szóval, hálátlanok voltak Gabival szemben. Ő mindent megtett értük, de csak otrombaságot kapott cserébe. Az unokája, akit imádott, egy elkényeztetett kis ribanc, aki minősíthetetlen stílusban beszélt a nagyanyjával. Kivéve, ha pénzt kért tőle. Ezt tanulta az anyjától. Többet nem szeretnék erről mondani!
– Ha jól tudom, önnek volt kulcsa a házhoz. El tudja képzelni, hogy illetéktelen személy is hozzájuthatott a kulcshoz?
– Nekem az egész témáról különvéleményem van.
– Éspedig?
– Felelőtlenek voltak, és ebben Gabi is hibás. Egy ilyen csupa üveg, csupa ajtó kertes házat így magára hagyni, sokszor hetekre, nagyon kockázatos dolog.
– De hiszen be volt kötve a ház a rendőrségre!
– Ugyan! Négy-öt kétszárnyas ajtó közül egyet belökni nem nagy dolog. Aztán már csak futni kell. Én hiába mondtam, hogy legalább valami redőnyfélét tegyenek rá, ha már rácsot nem akarnak. Nem hallgattak rám. Aki csak benéz az utcáról, az kedvet kap egy jó kis betöréshez.
– Látja, mégsem találták erőszakos behatolásnak még a nyomát se.
– Ugyan, kérem! Manapság már olyan technikával törnek be, hogy észre se veszik.
– Higgye el, asszonyom, olyan technika nincs, amilyen valami kis nyomot ne hagyna. Mit tudott a képről?
– Azt, hogy eladták. Felháborodtam, amikor ezt mondták. Össze is vesztünk Gabival.
– Miért?
– Mert komolytalan összeget adtak, illetve adtak volna érte, ha tényleg ennyiért eladják. Most meg nagyon rosszul esik, hogy hazudtak nekem.
– Önnek semmi köze nem volt az örökséghez?
– Nem, ezt a képet Gabi kapta apánktól.
– Mit gondol, mennyit érhet?
– Hát, legalább ötvenmilliót.
– Annyiért már érdemes volt ellopni…
A borítón Lotz Károly Fekvő akt című képe látható, amely reprodukciójának megszerzéséhez a Kieselbach Galéria és a Kogart nyújtott segítséget.
A Vénusz-rejtély megvásárolható a Könyvesbolt.Online-ban