Ízelítő / Tépődések

Az e heti Ízelítőben Molnár Tóni frissen megjelent Tépődések című könyvéből választottunk egy kedvcsináló részletet. 

„A Tépődések egy fiú és egy lány története, akik válaszokat keresnek olyan kérdésekre, melyekre talán nem is léteznek helyes válaszok, mégsem lehet megkerülni őket. Kérdésekre, melyeket minden embernek meg kell válaszolnia valahogyan. Az emberi élet legalapvetőbb kérdéseire magáról az életről. Arról, hogy miért lettünk, és hogy mi lesz, ha majd nem leszünk. Eközben a fiúnak és a lánynak saját életük személyes kérdéseiről is számot kell adniuk, melyekre semmivel sem könnyebbek a válaszok. Kérdésekre szerelemről, felelősségvállalásról és halandóságról.” 

A szerzővel készült interjú itt olvasható. 

---

1. Kiskamaszok

(Falusi buszmegálló. A háttérben parkocska gesztenyefákkal. Nyár van. A buszmegálló mindössze egy padból áll. A padon ül a fiú. Tizenhárom éves. A lábánál táska, szatyrok. A lány jön. Egy évvel idősebb a fiúnál. Sokáig nézi a megállótáblára kifüggesztett menetrendet.)

LÁNY: Bocsi! Nem tudod, hogy elment-e már a busz?

FIÚ: Nem tudom. Én is csak most jöttem ki.

LÁNY: Fogadok, hogy már megint lekéstem.

FIÚ: Mért, mikor kéne, hogy jöjjön?

LÁNY: Már itt kellett volna, hogy legyen. Biztos nem láttad?

FIÚ: Nem figyeltem. Lehet, hogy láttam.

(Csend.)

FIÚ: És soká jön a következő?

LÁNY: Fél óra múlva.

FIÚ: Gondolom, addig hazamész még, vagy ilyesmi.

LÁNY: Nem hiszem. Jöhetnék vissza mindjárt.

(Csend.)

LÁNY: Leülhetek melléd?

FIÚ: Persze.

(A lány leül a fiú mellé.)

FIÚ: Egy kicsit furcsa azért, hogy már megint összefutottunk. Idefelé is, amikor jöttem, meg most is.

LÁNY: Gondolom, nem itt laksz errefelé.

FIÚ: Nem. Most vagyok itt először.

LÁNY: És messze laksz?

FIÚ: Annyira nem. Vagyis attól függ, mi számít messzinek.

LÁNY: Mégis merre?

FIÚ: Úgysem ismered! Fent a hegyekben.

LÁNY: Mindegy!

(Hosszú csend.)

LÁNY: És itt üldögéltél volna egyedül, amíg várod a buszt?

FIÚ: Mindig ezt csinálom, ha sok időm van: leülök egy padra, élvezem a napsütést, a szél zúgását, hallgatom a madarakat, a járókelők lépteit, meg ilyenek… Meg közben nézem az embereket.

LÁNY: Értem.

FIÚ: Tényleg jó nézni őket. Némelyik még mosolyog is néha, ahogy elmegy előttem. Persze falun nehéz, mert kevesebb a járókelő, de azért itt is vannak emberek. Te is itt vagy, és téged is jó nézni.

LÁNY: Örülök.

FIÚ: Jaj, nem úgy gondoltam.

LÁNY: Persze, tudom én! Mellesleg én sem hittem volna volna, hogy így is össze lehet futni jóvágású fiúkkal, csak így az utcán.

FIÚ: Nem beszélve a csinos lányokról.

LÁNY: Pedig ha azt vesszük, ha most nem futottunk volna össze, talán sohasem találkoztunk volna egymással!

FIÚ: Lehet. Én mindenesetre örülök neki, hogy összefutottunk.

LÁNY: Amúgy otthon, ahol laksz, az ottaniak közül van már valakid kiszemelve? Csak kíváncsi vagyok rá.

FIÚ: Nem mondanám. Mért, neked?

LÁNY: Nekem sincs. De azért, gondolom, voltál már szerelmes valakibe.

FIÚ: Persze, ez hülye kérdés. Szerintem minden ember volt már szerelmes.

LÁNY: Nem igaz. Van úgy, hogy az ember azt hiszi magáról, hogy szerelmes, pedig nem is az, és csak később, amikor tényleg szerelmes lesz, akkor jön rá, hogy az eddigiek nem is szerelmek voltak, mindössze tetszett neki valaki.

FIÚ: Ezek szerint te már voltál szerelmes.

LÁNY: Azt hiszem, igen. Pedig akkor azt gondoltam róla, hogy ez még nem szerelem. Jól megértettük egymást, ennyi volt az egész. Aztán elköltöztek, soha többé nem láttam, és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire szerettem.

FIÚ: És azóta is szereted.

LÁNY: Folyton csak rá gondolok.

FIÚ: Szomorú lehet!

(Csend.)

LÁNY: Gondolkoztál már azon, hogy van-e valami célja mindannak, ami történik velünk, amiket átélünk, amik körülvesznek minket? Lehet, hogy a világ csak jelentéktelen véletlenekből áll, és nincs semmi, ami megmagyarázná azokat? Tudod, valahogy nem tudok rájönni, hogy volt-e valami értelme annak, hogy ismertük egymást, megváltozott-e valami bennem, benne, vagy a világban azzal, hogy szerelmesek voltunk egymásba, vagy mindez történhetett volna egész másképpen is, annak sem lett volna semmi jelentősége?

FIÚ: Biztosan volt valami értelme, csak még nem tudod, hogy mi az. Lehet, hogy csak később fogod megérteni, és majd örülsz, amiért úgy történtek a dolgok, ahogy történtek, és nem úgy, ahogy szeretted volna, hogy történjenek. – Például megismerkedsz egy másik fiúval, akivel sokkal jobban szeretitek egymást, sokkal jobban összeilletek, vagy nem tudom.

LÁNY: De ha kezdettől fogva nem illettünk össze, akkor miért kellett mégis, hogy szerelmesek legyünk egymásba? Nem lett volna egyszerűbb rátalálni rögtön az igazira mindezek nélkül?

FIÚ: Nem tudom. De gondolj arra, hogy az a félénk, szégyenlős kislány, aki két évvel ezelőtt voltál, aki elpirul, ha hozzá szólnak, és válaszolni sem tud a megilletődéstől, még ha megtalálja is az igazit, vajon ki tudta volna-e fejezni szerelmét, vagy hagyta volna, hogy elmúljon az egész, és nem tudott volna tenni ellene semmit? Nem nagy idő, csak két év, és az ember mennyit változik! Lehet, hogy ha most találnád meg, most sem tudnál vele mit kezdeni. Lehet, hogy fel sem ismernéd, hogy ő az igazi, hiszen az ízlés is változik.

LÁNY: Lehet, hogy nincs is olyan, hogy igazi. És biztos, hogy nincs mindenkinek. Belegondoltál már abba, hogy mi lenne, ha sohasem találnád meg? Milyen lehet egy életen át szeretni anélkül, hogy valaki is viszonozná azt? És mi lenne, ha az ilyen emberek a kezdettől fogva bizonyosak lennének benne, hogy soha nem fogják megtalálni azt, akit keresnek? Vajon akkor is keresnék, akkor is képesek lennének a szeretetre, vagy egyedül a viszonzás reménye az, ami táplálja az érzelmeket?

FIÚ: Lennének, akik mindezek mellett sem szűnnének meg szeretni, de a többségük nem tudná elviselni szerintem sem.

LÁNY: Viszont annak, aki szeretne, semmi értelme nem lenne, hogy lángoljon valakiért, akit úgysem kaphat meg.

FIÚ: De. Maga a szerelem. Onnantól már nem az lenne a fontos, hogy ő maga mit érez, hanem csak a másik fél. Annak örömét keresné egy életen át, mert tudná, hogy a sajátját úgysem találhatja meg.

LÁNY: Te tudnál szeretni valakit úgy, hogy sohasem kaphatnád meg?

FIÚ: Nem tudom. Egy darabig biztosan, de lehet, hogy nem tudnék kitartani mellette.

LÁNY: Hülyeség is lenne, ha ő nem szeret.

FIÚ: De ha biztos lennék benne, hogy másvalaki sem lesz soha szerelmes belém, akkor úgyis mindegy lenne, hogy ő szeret-e. Onnantól már csak azért szeretnék, mert szeretni jó.

LÁNY: Viszont szeretni is csak addig jó, amíg bízol a viszonzásban. Anélkül csak szenvedés az egész.

FIÚ: Nem mondanám, hogy szenvedés, csak sokkal szomorúbb dolog. De ugyanolyan szép.

LÁNY: Jó neked, ha szépnek tudod látni!

FIÚ: Mért ne tudnám, ha egyszer tényleg szép! Legalább olyan szép így is, mint mondjuk amilyen szép te vagy.

LÁNY: Ugyan már! Ostobaság ez az egész. A fiúk egy lányban mindig csak azt nézik, hogy szép-e, vagy nem, egyedül abba hajlandók szerelmesek lenni, akinek tökéletes alakja van, és tündéri szépségű arca, pedig a szerelem szempontjából alig számít valamit, hogy szép-e valaki, vagy nem. Meg lehet unni bármilyen szép arcot, bármilyen szép formájú testet, ha a szép lélek hiányzik belőle.

FIÚ:  Viszont a szép arcot pont a szép lélek teszi széppé. Elég rád néznem, és látom rajtad, hogy milyen vagy, mert elárulja a szemed.

LÁNY: És ha mondjuk kancsal lennék? Összevissza állna a szemem, és az lenne az első gondolatod, hogy biztosan bolond vagyok, pedig lehet, hogy tisztább lenne az eszem, mint bárkinek. Vagy nagy, világító kék szemeim lennének. Akkor azt hinnéd rólam, hogy kedves és őszinte vagyok, pedig lehet, hogy ez egyáltalán nem lenne igaz. Nem könnyű dolog megismerni a másikat, sokszor egy élet is kevés rá. Mennyivel jobb lenne, ha nem kéne ilyesmivel foglalkoznunk! Mennyivel egyszerűbb lenne az élet szerelem nélkül!

A könyv megrendelhető a kiadó webboltjában.