Ízelítő / A törvény – Friedrich Hayek előszavával

Könyv Guru ezúttal Fréderic Bastiat A törvény. Ami látható s ami nem látható című könyvéből ad ízelítőt, amely Friedrich Hayek előszavát és a törvényes kifosztásról szól fejtegetést tartalmazza. A kötet az Atlas Economic Research Foundation támogatásával jött létre.


Friedrich Hayek előszava

Még azok is, akik megkérdőjelezik Frédéric Bastiat nagyságát elméleti közgazdászként, elismerik zsenialitását publicistaként. Joseph Schumpeter szerint ő a legnagyszerűbb gazdasági újságíró, aki valaha élt. Maradjunk is ennél a véleménynél akkor, amikor arra vállalkozunk, hogy előszót írjunk ehhez a kötethez! Vannak, akik egyetértenek Schumpeterrel abban, hogy attól Bastiat semmit sem veszít nagyságából, hogy nem volt elméleti szakember. Igaz, hogy amikor élete végén elméleti igazolást keresett általános elképzeléseihez, nem elégítette ki a szakembereket. Csoda is lett volna, ha sikerül neki ötéves közírói pályafutása alatt az, hogy megvédje azokat az eszméket, amelyek szerint ő élt, de amelyek olyan nagyon eltértek az elfogadott dogmáktól. S azt is tudnunk kell, hogy közben halálos beteg volt. Azt a kérdést is feltehetjük, hegy nem a korai halála (49 évesen halt meg) gátolta-e meg abban, hogy teljesen kifejthesse elméleteit. A vitairatai, a legfontosabbak, amelyek fennmaradtak, bizonyítják, hogy rálátása volt arra, ami jelentőséggel bírt, s hogy megvolt a tehetsége ahhoz, hogy meglássa a dolgok lényegét. Mindez valószínűleg elegendő anyaggal látta volna el, és ezekkel hozzájárulhatott volna a tudományhoz.

Semmi sem támasztja alá ezt jobban, mint a kötet egyik esszéjének a címe: Ami látható s ami nem látható a politikai gazdaságban! Senki sem fogalmazta még meg egyetlen mondatban a racionális gazdaságpolitika központi nehézségeit. Azt is hangsúlyoznom kell, hogy rengeteg döntő érvet sorol fel a gazdasági szabadság alátámasztására. Ez a gondolat, ami a címben megtalálható, indokolta azt, hogy zseninek nevezzem a szerzőt. Valójában az egész szöveg nagyszerűen támasztja alá a libertárius gazdaságpolitika lényegét. S bár ez csak az egyik esszé címe, Bastiat más írására is igaz. A szerző újra és újra példákkal bizonyítja igazát, s cáfolja korának megtévesztő állításait. Bastiat elméletei most is élnek, talán kicsit továbbfejlesztve, de az alapproblémák nem sokat változtak. Először azonban szeretnék pár észrevételt tenni a központi téma jelentőségével kapcsolatban.

Ha a gazdaságpolitikát csak az előre látható hatások alapján elemezzük, nemcsak egy megvalósítható rendre teszünk szert, hanem kioltjuk a szabadságot, s megakadályozzuk, hogy további jó származzon a döntések miatt. A szabadság pedig fontos az egyének számára, hogy a csak általuk ismert körülményekből a legjobbat kihozzák. Tehát soha nem tudhatjuk, hogy milyen pozitív cselekvést akadályozunk meg azáltal, hogy korlátozzuk az egyén szabadságát, hogy az általuk jónak ítélt módon szolgálják embertársaikat. Azonban mindenfajta beavatkozás korlátozással jár. Minden korlátozásnak természetesen van valami meghatározott célja. Minden egyes esetben látni fogjuk, hogy a kormány döntéseinek közvetlen és látható eredményeit kiegyensúlyozhatják olyan egyéni döntések, amelyeket megakadályoztak. Következésképp, ha az emberek nem dönthetnek szabadon, mert döntéseikben a kormány megakadályozza őket, nem beszélhetünk szabadságról. Bastiat-nak igaza volt abban, hogy a döntés szabadságát erkölcsi alapnak tartotta, amelyet semmi esetre sem szabad az opportunizmus oltárán feláldozni. Valószínűleg azért, mert a szabadságnak nincs olyan eleme, amit ne törölnének el, ha csak akkor vennénk őket figyelembe, amikor rámutathatunk a konkrét kárra, amit az eltörlés okozhat.

Bastiat az ő korában újra és újra felbukkanó megtévesztések ellen érvel folyamatosan. Kevesen érvelnének ma hozzá hasonló naivitással. Ez azonban ne csapja be az olvasót, és ne gondolja, hogy ezek a megtévesztések ma már nem aktuálisak! Ma is felbukkannak, talán kicsit kifinomultabb formában, s emiatt nehéz is meglátni a problémákat. Az olvasó, aki felismeri ezeket a csalásokat akkor, amikor könnyen felismerhetők, óvatosabb lesz akkor, amikor valami hasonlót próbálnak tudományos mázzal bevonva eladni neki. Nagyon is jellemző a jelenkori közgazdaságtanra, hogy új és új érvekkel próbálja igazolni a különböző előítéleteket, amelyek azért olyan vonzóak, mert a következményeik olyan kellemesek és kényelmesek: költekezni jó, megtakarítani rossz; ha megszűnnek a segélyek, sok ember kerül hátrányba; jobb, ha a kormány kezében van a pénz, mint az emberekében; a kormány feladata, hogy minden ember azt kapja, amit megérdemel stb.

Ezek az elvek még a mai napig velünk élnek. A különbség, hogy míg Bastiat a különböző kormányok adott érdekeivel szemben folyamatosan harcolt a populista ideológiákkal szemben, addig manapság sok befolyásos gazdasági iskola van, amely a laikus számára érthetetlen módon még mindig ezeket téveszméket hirdetik.

Bastiat egyik ismert tanmeséje a gyertyagyártók petíciójáról szól, akik a nap elleni verseny miatt azt javasolják, hogy minden ablakot tiltsanak be, mert a nap fénye miatt nem lesz szükség a gyártók áldozatos munkájára. Sajnálatra méltó módon még ma is van olyan közgazdász, aki el is fogadja a gyertyagyártók érvét. Egy híres francia gazdasági tankönyv Bastiat érvét a következő sorokkal cáfolja: „Keynes szerint – mivel feltételezzük, hogy az általános egyensúlyi elmélettel egyetértésben megnövekszik az alulfoglalkoztatottság – a gyertyagyártók érve teljesen jogos!”

A figyelmes olvasó észre fogja venni, hogy Bastiat miközben viaskodik érveiben az általunk olyan jól ismert csodaszerek ellen, van valami nagyon veszélyes dolog, ami nem jelenik meg ezeken az oldalakon. Bár rengeteg fura javaslattal kellett szembesülnie, s érvelnie, hogy hitelessé váljon, volt olyan, ami az ő korában még nem volt releváns. Ilyen például a költségvetési hiány által generált infláció. Számára a költekezés növekedése automatikusan több adót eredményezett. Ennek az az oka, hogy az ő korában az embereknek nem kellett szembesülniük a pénz folyamatos leértékelésével. Ha tehát az olvasó néha úgy érzi, hogy túl egyértelműek Bastiat érvei, vegye észre azt is, hogy több mint egy évszázaddal ezelőtt még bölcsebbek voltak honfitársai!

F. A. Hayek közgazdasági Nobel-díjas (1941)

A könyv és a szerző

Amikor egy könyvet az ismertetője különleges elismeréssel kíván illetni, azt jósolja, hogy „még száz év múlva” is olvasni fogják. A törvény, mely először pamfletként jelent meg 1850 júniusában, már több mint százéves. És mivel az abban megfogalmazott igazságok örök érvényűek, még egy újabb évszázad elmúltával is olvasni fogják. Frederic Bastiat (1801–1850) francia közgazdász, államférfi és író volt. Írásainak nagy része az 1848. februári forradalmat megelőző években és közvetlenül utána született. Ez volt az az időszak, amikor Franciaország szélsebesen tartott a teljes szocializmus felé. A törvényhozó ülés tagjaként Bastiat megvizsgált és megmagyarázott minden egyes szocialista téveszmét, amint az felütötte a fejét. Megmagyarázta továbbá, hogy a szocializmus hogyan fajul elkerülhetetlenül kommunizmussá. Legtöbb honfitársa azonban figyelmen kívül hagyta logikáját.

A törvényt és az Ami látható és ami nem látható című művet, kiegészítve A negatív vasútvonal című pamflettel, ezennel Magyarországon is bemutatjuk, mert hazánkban hasonló a helyzet, mint 1848-ban Franciaországban. Ugyanazok a szocialista-kommunista gondolatok és tervek, melyeket akkor alkalmaztak Franciaországban, söpörtek/söpörnek végig Magyarországon. Az akkor Bastiat által a szocializmus ellen felvetett magyarázatok és érvek szóról szóra ugyanolyan érvényesek ma is. Gondolatai komoly odafigyelést érdemelnek.

A törvény

A törvény elfajult! És az állam rendőrhatalma is elfajult ezzel együtt! A törvényt, azt mondom, nem csupán eltérítették helyes céljától, hanem úgy alkották meg, hogy egy azzal teljesen ellentétes célt szolgáljon! A törvény vált mindenfajta kapzsiság fegyverévé! A bűnözés féken tartása helyett a törvény maga vétkes azokban a bűnökben, melyeket elvileg büntetnie kellene!

Amennyiben ez igaz, ez egy komoly tény, és erkölcsi kötelességem erre felhívni polgártársaim figyelmét.

Az élet Isten ajándéka

Miénk az az ajándék Istentől, mely magában foglalja az összes többit. Ez az ajándék az élet – a fizikai, intellektuális és erkölcsi élet.

Az élet azonban nem képes önmagát fenntartani. A Teremtő ránk bízta a felelősséget, hogy megőrizzük, fejlesszük és tökéletesítsük az életet. Annak érdekében, hogy ezt megvalósíthassuk, a Teremtő csodálatos képességek egész sorával látott el és változatos természeti kincsek közé helyezett bennünket. Képességeink alkalmazásával ezeket a természeti kincseket termékekké alakítjuk és használjuk őket. Ez a folyamat szükséges ahhoz, hogy az élet kijelölt útját járhassa.

Élet, képesség, termelés – más szavakkal: egyéniség, szabadság, tulajdon –, ez az ember. És az agyafúrt politikai vezetők ravaszsága ellenére, Isten ezen három ajándéka előbbre van mindenféle emberi törvényhozásnál és felsőbbrendű annál. Az élet, a szabadság és a tulajdon nem azért léteznek, mert az ember törvényeket alkotott. Épp ellenkezőleg, pont amiatt kezdett el egyáltalán az ember törvényeket hozni, mert az élet, a szabadság és a tulajdon már korábban léteztek.

Mi a törvény?

Mi akkor hát a törvény? A törvényes védelemhez való egyéni jog kollektív szervezete.

Mindannyiunknak természetes – Istentől kapott – joga van megvédenie önmagát, szabadságát és tulajdonát. Ez az élet három alapkövetelménye, és ezek közül bármelyik védelme teljes mértékben a másik kettő védelmétől függ. Mert mik a képességeink, ha nem egyéniségünk kiterjesztései? És mi más a tulajdon, ha nem képességeink kiterjesztése? Ha minden embernek joga van, hogy – akár erővel is – megvédje önmagát, szabadságát és tulajdonát, akkor ebből az következik, hogy emberek egy csoportjának joga van egy közös erő szervezéséhez és támogatásához ezen jogok állandó védelmének érdekében. Így a kollektív jog elve, valamint jogszerűsége és létezésének oka, az egyéni jogon alapszik. És a közös erőnek, mely megvédi ezt a kollektív jogot, logikusan nem lehet más célja vagy más küldetése, mint annak, amit helyettesít. Így aztán, mivel az egyén nem használhat törvényesen erőt egy másik egyén személye, szabadsága vagy tulajdona ellen, a közös erő – ugyanezen okból kifolyólag – nem használható törvényesen arra, hogy egyének vagy csoportok személyét, szabadságát vagy tulajdonát tönkretegye.

Az erőnek ilyesfajta elferdítése mindkét esetben ellentétes lenne feltevésünkkel. Azért kaptuk az erőt, hogy saját egyéni jogainkat megvédjük. Ki merészeli azt mondani, hogy azért kaptuk az erőt, hogy leromboljuk testvéreink egyenlő jogait? Mivel külön-külön egyetlen egyén sem használhat törvényesen erőt arra, hogy semmissé tegye mások jogait, nem következik logikusan, hogy ugyanez az elv vonatkozik a közös erőre, mely tulajdonképpen nem más, mint egyéni erők szervezett egyesítése?

Amennyiben ez igaz, semmi sem lehet ennél evidensebb: a törvény a jogszerű védelemhez való természetes jog szerveződése, a közös erő behelyettesítése az egyéni erők helyébe. És ennek a közös erőnek ahhoz van joga, amihez az egyéni erőknek természetes és törvényes joguk van: a személyek, szabadságok és tulajdonok védelméhez; mindegyik jogának fenntartásához, és hogy előidézze, hogy mindannyiunk felett az igazságosság uralkodjon.

Az igazságos és tartósan működő kormány

Ha egy nemzet ezen az alapon jönne létre, olybá tűnik nekem, hogy rend uralkodna az emberek között – mind gondolatban, mind tettekben. Úgy tűnik nekem, hogy egy ilyen nemzetnek az elképzelhető legegyszerűbb, legkönnyebben elfogadható, leggazdaságosabb, legkorlátozottabb, legkevésbé elnyomó, legigazságosabb és leghosszabb terminust betöltő kormánya lenne – függetlenül attól, hogy milyen politikai alakot ölt.

Egy ilyen kormányzat alatt mindenki megértené, hogy létezésének minden előjogával és annak minden kötelezettségével is rendelkezik. Senkinek nem lenne semmilyen vitája a kormánnyal, feltéve, hogy személyét tiszteletben tartanák, munkája szabad lenne, és munkájának gyümölcse védelem alatt állna mindenféle igazságtalan támadással szemben. Sikerességünkért nem az államnak kellene köszönetet mondanunk. Sikertelenségünk esetén viszont nem jutna többé eszünkbe, hogy szerencsétlenségünkért az államot hibáztassuk, mint ahogy a földműves sem az államot hibáztatja a jégeső vagy a fagy miatt. Az állam jelenléte csupán a kormány e koncepciója által érvényesülő biztonság felbecsülhetetlen értékű áldásai miatt lenne érzékelhető.

Kijelenthető továbbá, hogy az állam a magánügyekbe való be nem avatkozásának köszönhetően, szükségleteink és azok kielégítése logikus módon alakulna ki. Nem látnánk szegény családokat, akik olvasni akarnának megtanulni, mielőtt kenyerük lenne. Nem látnánk városokat vidéki területek rovására benépesedni, sem vidéki területeket városok rovására benépesedni. Nem látnánk a tőke, a munkaerő és a népesség törvényhozói döntések által okozott nagy átrendeződését.

Létezésünk forrásait bizonytalanná és ingataggá teszik ezek az állam által generált átrendeződések. Továbbá, ezek a tettek megnövekedett kötelezettségekkel terhelik a kormányt.

A törvény teljes elfajulása

Sajnos a törvény egyáltalán nem szorítkozik a szükséges rendeltetésére. És amikor ez idáig túllépett feladatain, ezt nem csupán jelentéktelen és vitatható ügyekben tette. A törvény ennél tovább ment; saját céljának teljesen ellentétes módon működött. A törvényt úgy használták, hogy lerombolja saját célját: hogy megsemmisítse azt az igazságot, amit elvileg fenn kellett volna tartania; hogy korlátozza és lerombolja azokat a jogokat, melyeket valódi célja szerint tiszteletben kellett volna tartania. A törvény a gátlástalanok kezébe adta a kollektív erőt, akik ki akarják zsákmányolni – mindenféle veszély nélkül – mások személyét, szabadságát és tulajdonát. A törvény a kifosztást joggá alakította, hogy így védje meg azt. A törvényes védekezést pedig bűnnek minősítette, hogy megbüntesse azt.

Hogyan valósult meg a törvény ezen elfajulása? És mik voltak az eredmények?

A törvény két teljesen más ok hatása miatt fajult el: buta kapzsiság és hamis emberbarátiság miatt. Beszéljünk az elsőről!

Az emberiség végzetes hajlama

Az önfenntartás és önfejlesztés gyakori törekvés az emberek között. És ha mindenki élvezné képességei korlátozatlan használatát, valamint szabadon rendelkezne munkája gyümölcsei felett, a társadalmi fejlődés szakadatlan, folyamatos és biztos lenne.

Van azonban egy második gyakori hajlam az emberek között. Amikor csak ezt megtehetik, akkor mások rovására akarnak élni és boldogulni. Ez nem egy elhamarkodott vád. Nem is komor és könyörtelen kedv eredményezte. A történelmi krónikák tanúbizonyságot tesznek ennek igazságáról: a szüntelen háborúk, a tömeges elvándorlások, a vallási üldözések, az általános rabszolgaság, a tisztességtelenség a kereskedelemben és a monopóliumok bizonyítják e káros hajlamot. Ennek a végzetes vágynak az eredete magában az ember természetében van – abban a primitív, egyetemes és elnyomhatatlan ösztönben, mely arra készteti, hogy vágyait a lehető legkisebb fájdalommal elégítse ki.

Tulajdon és kifosztás

Az ember csak szüntelen munkával élhet és elégítheti ki szükségleteit; képességeinek szüntelen alkalmazásával és a természeti kincsek felhasználásával. Ez a folyamat a tulajdon eredete.

Az is igaz azonban, hogy az ember élhet és kielégítheti szükségleteit úgy, hogy megszerzi és felhasználja mások munkájának eredményét. Ez a folyamat a kifosztás eredete.

Na mármost, mivel az ember természeténél fogva hajlamos elkerülni a fájdalmat – és mivel a munka maga fájdalom –, ebből következik, hogy az emberek a kifosztáshoz folyamodnak, amikor a kifosztás egyszerűbb, mint a munka. A történelem ezt is világosan bemutatja, és e körülmények között sem a vallás, sem az erkölcs nem képes megállítani ezt a folyamatot.

Mikor fejeződik be hát a kifosztás? Akkor ér véget, amikor fájdalmasabbá és veszélyesebbé válik, mint a munka.

Nyilvánvaló tehát, hogy a törvény helyes célja az, hogy kollektív ereje hatalmánál fogva megállítsa ezt a végzetes hajlamot, és a kifosztás helyett a munkát válassza az ember. A törvény minden intézkedésének meg kellene védenie a tulajdont és büntetnie a kifosztást.

Általában azonban a törvényt egy ember vagy emberek egy osztálya hozza és mivel a törvény nem működhet egy uralkodó erő beleegyezése és támogatása nélkül, ezt az erőt azokra kell bízni, akik a törvényeket hozzák.

Ez a tény, azzal a végzetes hajlammal együtt, mely az ember szíve mélyén létezik, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel elégítse ki az igényeit, megmagyarázza a törvény szinte egyetemes elfajulását. Így könnyű megérteni, hogy a törvény – ahelyett, hogy féken tartaná az igazságtalanságot – annak legyőzhetetlen fegyverévé válik. Könnyű megérteni, hogy miért használja a törvényhozó a törvényt arra, hogy lerombolja – különböző mértékben – egyesek személyes függetlenségét a rabszolgaság által, szabadságát az elnyomás által és tulajdonát a kifosztás által. Ez a törvényt hozó személy javára történik, arányosan a hatalommal, amit birtokol.

A törvényes kifosztás áldozatai

Az emberek természetüknél fogva fellázadnak az igazságtalanság ellen, melynek áldozataivá lesznek. Így aztán, amikor a kifosztást a törvény azok hasznára szervezi, akik alkotják a törvényt, a kifosztott osztályok mindannyian megpróbálnak valamilyen – akár békés, akár forradalmi – módon bekerülni a törvényhozásba. Felvilágosodottságuk mértékének megfelelően ezek a kifosztott osztályok egy vagy két teljesen különböző célt javasolhatnak, amikor politikai hatalmat kísérelnek meg szerezni: vagy véget kívánhatnak vetni a törvényes kifosztásnak, vagy osztozni akarhatnak benne.

Jaj annak a nemzetnek, melyben a törvényes kifosztás áldozatainak tömegei körében ez utóbbi cél uralkodik, amikor megragadják a hatalmat, hogy törvényeket hozzanak! Amíg ez nem történik meg, a kevesek gyakorolnak törvényes kifosztást a tömegeken, ami egy megszokott gyakorlat ott, ahol a törvényhozásban való részvétel joga kevesekre korlátozódik. Aztán a törvények alkotásában való részvétel egyetemes lesz, majd az emberek az egyetemes kifosztással kísérlik meg egyensúlyba hozni ellentmondó érdekeiket. Ahelyett, hogy gyökerestül kiirtanák a társadalomban talált igazságtalanságokat, általánossá teszik azokat. Amint a kifosztott osztályok politikai hatalmat szereznek, létrehoznak egy megtorlási rendszert a többi osztály ellen. Nem szüntetik meg a törvényes kifosztást. (Ez a célkitűzés ugyanis nagyobb felvilágosodottságot igényelne, mint amennyivel rendelkeznek.) Ehelyett felülmúlni igyekeznek gonosz elődeiket azzal, hogy részt vesznek ebben a törvényes kifosztásban, még akkor is, ha ez saját érdekeik ellen van.

Mintha csak szükségszerű lenne, mielőtt az igazság uralkodása beköszöntene, hogy mindenki kegyetlen megtorlást szenvedjen el vagy a gonoszságáért, vagy az értetlenségéért.

A törvényes kifosztás eredményei

Lehetetlen ennél nagyobb és bűnösebb változást bevezetni a társadalomba: a törvényt a kifosztás egy eszközévé átalakítani.

Mik egy ilyen elfajulás következményei? Számos kötet kellene hozzá, hogy mindet leírjuk. Így meg kell elégednünk azzal, hogy a legszembetűnőbbekre rámutassunk.

Először is az, hogy mindenki tudatából kitörli a különbséget az igazság és az igazságtalanság között.

Egyetlen társadalom sem létezhet anélkül, hogy törvényeit bizonyos mértékig ne tartanák tiszteletben. A legbiztosabb módja, hogy a meghozott törvényeket tiszteletben tartsák, hogy tiszteletreméltónak alkossák meg azokat. Amikor a törvény és az erkölcsiség egymásnak ellentmondanak, a polgár az előtt a kegyetlen választás előtt áll, hogy vagy erkölcsi érzékét veszíti el, vagy a törvény iránti tiszteletét. Ez a két bűn ugyanolyan jelentőségű, és nehéz lenne egy személynek választania közülük.

A törvény természete az igazságosság fenntartása. Olyannyira igaz ez, hogy az emberek fejében a törvény és az igazságosság egy és ugyanaz. Mindannyiunkban erős a hajlam arra, hogy elhiggyük: minden, ami jogszerű, az törvényes is. Ez a hit annyira elterjedt, hogy sokan tévesen azt hitték, a dolgok attól „igazságosak”, hogy a törvény azzá teszi őket. Így aztán ahhoz, hogy a kifosztás igazságosnak és szentesítettnek tűnjön az emberek lelkiismerete számára, csak az szükséges, hogy a törvény elrendelje és törvényerőre emelkedjen. A rabszolgaságnak, a korlátozásoknak és a monopóliumnak nemcsak azok között vannak védelmezői, akiknek hasznára van, hanem azok között is, akik szenvednek miatta.