Krisz ötletei / 5 tipp, hogy stimmeljen a dramaturgia
Hogy mi is a dramaturgia? Többféle meghatározása is van, a „figyelemfelkeltés művészete”-től át a „cselekmény”-ig. A dramaturgia az én értelmezésemben az a rendező elv, amelyre a regény szerkezete épül, a háttérben meghúzódó vezérfonál, amire fel lett építve a történet. Ha történetünk dramaturgiáját nem szeretnénk elrontani, fontos, hogy a regényünknek meglegyen az alábbi három jellemzője:
1. A kezdet
A dramaturgia sarokpontja, hogy honnan kezdjük a mesélést. Egy olyan pontot kell találnunk, ahol felsercen a gyufa lángja: ahol azonnal látszik, hogy megváltozott valami, hogy izgalmas esemény van készülőben.
A szerzők legnagyobb része a nagy változás előtti pontot választja, tehát akkor kezdi el a történetét, amikor még minden rendben van, és az olvasó szemmel tarthat minden szereplőt, látja, ahogy kibomlik a konfliktus, majd lépések történnek a megoldására, végül a konfliktus le is zárul (hogy megnyugtatóan vagy sem, az más kérdés). Ez a pont a mai íróknak is megfelel, de érdemes kísérletezni későbbi pontokkal, amikor a főhős élete már más, már felfordult, már a bonyodalom kezdeténél vagy közepénél járunk.
Fontos, hogy amit a történet elején ígérünk, ezt be kell tartanunk később is. A regény főszereplőjének például illik felbukkannia az első fejezetben, de ez még nem minden: semmiképp ne gondoljuk meg magunkat a regény közepén és szenteljünk több figyelmet egy olyan karakternek, akit időközben szerettünk meg. De így van ez a cselekménnyel és a mondanivalóval is. Ha például háborús kalandregényt írunk, ahol a hős a regény felénél börtönbe kerül és a történet második fele pszichológiai tanulmánnyá változik, akkor nem tartottuk be az írói ígéretet, mert nem végig ugyanarról a témáról szól a könyvünk. Ha a fösvénységről szeretnénk átadni egy morális tanulságot, de a könyv harmadik fejezetében feltűnt egy gyönyörű hölgy, és a történetünk szerelmi drámává lényegült át, mi magunk pedig elfeledkeztünk a fösvénység lélektani bemutatásáról, akkor megintcsak csalódik az olvasó.
2. Események
Ha a dramaturgia stimmel, akkor az események logikusak, mégis váratlanok, azaz izgalmassá teszik a regényt. Amikor tervezzük, mi történjen a szereplőinkkel, éppen ezért tartsuk tiszteletben a magunk alkotta világ szabályait. Ez nemcsak a közegre és helyszínre vonatkozik (például hogy terepjáró nem jelenhet meg egy ókori történetben), hanem a szereplőkre is. Az események akkor lesznek logikusak, ha a szereplők reakciója, tehát a tetteik és szavaik igazolják a személyiségüket. Ha kitalálunk egy bátor főhőst, akkor ő minden helyzetben bátor marad, és ha mégis meginog, annak van magyarázata.
A váratlanság nem azt jelenti, hogy a szereplőink szájába olyan mondatokat adunk, amire az olvasó nem számít, mert karakteridegen (bátor hősünk például nem mondja ki, ha fél, de ha meg kell győznie egy bajba jutott leányt, hogy tartson vele, akkor számításból persze győzködheti, hogy ő is fél). A váratlanság nem is azt jelenti, hogy a bátor hős nem vállalja el a rá bízott feladatot és a főnöknek máshogy kell megoldania a problémát. A váratlanság inkább azt jelenti, hogy bajt hozunk a szereplőinkre. Ez lehet negatív és pozitív előjelű baj is, például a repülőgép lezuhanása is megbonyolíthat egy ügyet, de egy munkahelyi előléptetés is. Ne féljünk a hőseinket újabb és újabb kihívások elé állítani!
3. A befejezés.
Ugyanilyen fontos, hogy a könyv zárófejezeteiben minden kérdésre adjuk meg a választ. Még sorozat esetében is ajánlom, hogy a fontosabb nyitott kérdések kerüljenek terítékre, a szereplők beszéljék meg ezeket, és zárjuk le őket. Csak azokat a szálakat hagyjuk elvarratlanul, amelyekre szükségünk lesz a következő kötetben!
A zárásnál tartsuk szem előtt, hogy a befejező fejezet legyen elég hosszú, az olvasó legyen benne biztos, hogy mindent jól értett, hogy a rosszfiút elfogták, hogy a szerelmespár egymásra talált, hogy a probléma megoldódott. (Illetve ha nem happy enddel zártunk, akkor fogadja el a főhős, ami történt, beszélje meg magával vagy valaki mással, hogy ez az élet rendje.)
Ha tehát figyelünk a történet kezdésére és végére, valamint e két pont között bekövetkező események, tettek váratlanságára és logikusságára, hitelességére, akkor nagyjából rendben lesz a dramaturgia. Ehhez nem árt némi tervezés, de nem kell feltétlenül írás előtt megtervezni a teljes cselekménysort, épp elég időnként leírni a fontos gondolatokat, és vissza-visszanézni a jegyzeteinket, javítani és újraírni őket ott, ahol eltértünk.
Jó tervezést kívánok!