Krisz ötletei/ A mindentlátó író

Manapság nem divatos, holott az írók számára talán az egyik legérdekesebb, leghasznosabb nézőpont a mindentlátó narrátor. Ez azt jelenti, hogy az író úgy ír meg egy történetet, ahogy egy varjú látná, aki a szereplőink közt repked, de ha úgy tartja kedve, elutazhat bármilyen helyszínre. (Korábban említettem már az E/3. személyű fogalmazás kapcsán.)

A mindentlátó narrátorok könyvesboltokból való kivonulásának az is az oka, hogy a kiadók óvatosak vele, mert a tapasztalatlan szerzők nem bánnak jól ezzel a narrációval, jellemzően nem tartják be a szükséges távolságot a narrátor és a szereplők közt.

Nézzük meg, mi az a négy szabály, amit tartsunk szem előtt, ha mindentlátó narrátorral dolgozunk!

1. szabály: Csak akkor alkalmazzuk, ha helyénvaló!

Valószínűleg jó választás a mindentlátó narrátor, ha a történetre igaz legalább egy a következők közül:

  • bonyolult a történet
  • egynél több fontos szereplője van
  • ugyan csak egy fontos szereplő van, de felbukkan időnként egy-egy karakter, akinek a tetteit, a vele történteket szeretnénk közelről bemutatni, de a főszereplő nem lesz mellette
  • több helyszínen egyszerre, vagy majdnem egyszerre történnek majd események,
  • távoli narrációban üt a sztori igazán (azaz kevés érzelem-megfogalmazás és gondolat lesz benne, és sok esemény, cselekvés, akció).

Mindenképpen számoljunk e narrációval, ha rejtélyt, krimit, kém- vagy kalandregényt, akciódús történetet, horrort írunk. Történelmi regényeknél is ajánlott.

2. szabály: Ne bújjunk a karakterek bőrébe!

Ha eldöntöttük, hogy a mindentlátó narrátor a mi mesélőnk, akkor figyeljünk rá, hogy ne tudjon mindent, azaz tényleg mindentlátó legyen, ne pedig mindentudó. Tehát írhatjuk azt, hogy a főszereplőnkkel szemben álló hivatalnok felhúzta a szemöldökét – de azt nem, hogy a hivatalnok nem hitt a főszereplőnknek. Ez ugyanis már a hivatalnok fejében játszódott le, ahova a narrátor sem lát be.

Dönthetünk úgy, hogy a mindentlátó narrátor a főszereplő érzéseit, gondolatait látja – ez esetben a főszereplőről leírhatjuk, hogy ő pl. hisz-e a hivatalnoknak. De ez döntés kérdése legyen, és maradjunk következetesek az egész történetben!

Dönthetünk úgy is, hogy hogy olyan mindentlátó narrátort alkalmazunk, aki váltogatja a nézőpontot és bele is lát a szereplői gondolataiba – ez már egy igazán kemény dió, nagyon óvatosan szabad vele csak dolgozni. És hogy miről is van szó? Képzeljünk el mondjuk egy krimit, ahol van hat gyanúsított. Ezt a hat gyanúsítottat márpedig szeretnénk megmutatni az olvasónak, hogy ki mire gondol. Azt tervezzük, hogy először az egyikkel megyünk ki az udvarra, meglessük, mit csinál, aztán a másikkal lemegyünk a könyvtárba és meghallgatjuk a gondolatait, a harmadikat elkísérjük a randijára és kilessük az érzelmeit és így tovább. Mindegyikük bőrébe bele akarunk bújni, meg akarjuk mutatni az olvasónak, mi játszódik le bennük – persze a gyilkosnál csalni fogunk, mert ő persze éppen akkor nem a gyilkosságra fog gondolni, amikor mi a lelkébe, fejébe lesünk, de éppen ez a lényeg a krimikben: a takargatás, a hazudozás.

Nos, ebben az esetben nagyon fontos, hogy egyszerre csak egy szereplő bőrébe bújhatunk bele. Ha az egyik mondatban benne van, amit az első gyanúsított gondol, a következőben meg már az, amit a másik, akkor ott elvesztjük az olvasót (a kiadót). Az olvasó ugyanis nem tud egyszerre két emberrel együtt érezni.

Megmutatok egy ilyen elrontott mondatot:

Géza kézen fogta a kislányát, és elindult a játszótérre. Még az utca közepéig sem értek, amikor szembejött velük Géza szomszédja, Julcsi. Julcsi ma is fantasztikusan nézett ki, Gézának el kellett ismernie, hogy ezen a nőn minden jól áll. Már messziről köszönt neki, ami Julcsit zavarba hozta, nem értette, miért udvarol neki egy házas ember. A kislány is megrángatta apja kezét, mérges volt, amiért lelassítottak, és biztosra vette, hogy apja meg is fog állni beszélgetni a szomszéd nénivel.”

Még jobban szemet szúr az elrontott nézőpont itt:

Géza a karjába vette Julcsit, és azt gondolta magában, ő a világon a legszebb nő. Julcsi arra gondolt, nem lehet ekkora szerencséje, hogy Géza viszontszeresse. Géza felesége, Márta, aki a függöny mögül nézte őket, azt latolgatta, melyiküket tegye el először láb alól.”

Az ilyen fogalmazásnak nem csak az a hibája, hogy fárasztja az olvasót a hirtelen nézőpontváltással, hanem hogy kiöli azt az izgalmat a könyvből, ami abból fakad, hogy hősünk nem ismeri a többiek véleményét, gondolatait.

3. szabály: Ne károgjunk!

A mindentlátó narrátor ismeri a múltat és a jövőt is, de ezzel tilos visszaélnie. Az efféle kiszólások a könyvben, mint az alábbiak, istenszerepbe helyezik a narrátort és irritálják az olvasót:

  • De rosszul gondolta.
  • Ekkor még nem is sejtette, hogy…
  • Később bebizonyosodott, hogy jól döntött.
  • De arra nem volt felkészülve, ami ezután következett.

Természetes viszont, ha a narrátor a megfogalmazásban megmutatja, hogy tudott valamit, amit a karakter nem, pl.: „Márta ekkor jött csak rá, hogy…”

Az is nagyon jól sülhet el, ha a narrátornak önálló véleménye van a szereplőiről és a történtekről, és mondjuk humoros, akár ironikus beszólásokat is megenged magának, mint például: „Ez persze hülye döntés volt, de hát hősünktől nem is vártunk ennél többet.”

4. szabály: Ne csak a karakter szemüvegén át!

Ha beleéljük magunkat egy adott szereplő életébe, könnyen esünk túlzásokba, és a végén már mindent az ő szemszögéből írunk, mintha csak E/1.-ben fogalmaznánk. Ha tehát a szereplő belép egy szobába, ahol ott vannak már a barátai, akkor ezt így fogalmazzuk meg, tárgyilagosan, ne pedig az ő szemével. Azt írjuk, ami van, és nem azt, amit a szereplő észlel. Ne feledjük: a varjú, aki szereplőink felett repked, kívülálló narrátor, nem csusszan be a szereplőink fejébe!

Tehát helyes:

Géza belépett a kártyaszobába. Józsi, a haverja és két másik fickó már a zöld posztós asztal mellett ült.”

Ez viszont kerülendő:

Géza belépett a kártyaszobába. Az első, akit meglátott, Józsi volt, a haverja, aztán észrevett még két másik fickót is a zöld posztós asztal mellett.”

(Ennek a megfogalmazásmódnak különben is hátránya, hogy a kézirat tele lesz ilyen szavakkal, minthogy látta, gondolta, hitte, észrevette, meghallotta.)

Az általános tanács az, hogy mindentlátó narrátorként képzeljük azt, hogy filmrendezők vagyunk. Ott van a kamera, aminek mi mondjuk meg, hogy közelítsen vagy távolítson, hogy mozgassák sínen, vagy szereljék helikopterre, autóra. Végig látjuk a filmet – de nem szerepelünk benne. Ismerjük a szereplők érzéseit, tudjuk, mit akarunk megmutatni a közönségnek, de nem kommentáljuk a történéseket. A helyszínek, a szereplők (és az arcuk, mozdulataik, tetteik) magukért beszélnek.

Nádasi Krisz