Krisz ötletei / Agatha Christie 12 titka (3. rész)
Ma felfedjük az utolsó titkokat is, amelyek a híres krimiíró, Agatha Christie „Az órák” című regényében szerepelnek. Cikksorozatunk első két részében már 9 eszközt elemeztünk (az elsőt itt, a második részt pedig itt olvashatják), amivel a szerző felvilágosítja, illetve a homályban tartja olvasóit. Nézzük meg a maradék hármat, majd összegezzük az eddig tapasztaltakat és vonjuk le a következtetést: íróként hogyan tudjuk mindezt használni. (Megadom, hogy az egyes információk az általam olvasott, 221 oldalas könyv hányadik oldalán találhatóak – illetve az említett rész hol kezdődik –, ha Ön esetleg utánanézne a pontos fogalmazásnak, szövegkörnyezetnek. Az idézetek a Hunga-Print Nyomda és Kiadó gondozásában 1990-ben megjelent, Dr. Vincze Ferenc által fordított könyvből származnak.)
1) Az író időnként megszólítja az olvasót.
Olyan nyomot helyez el a könyvben, amelynek a megvizsgálásához csupán vissza kellene lapoznunk néhányat, hogy ellenőrizzük, helyes-e a következtetésünk. Az órákban ez a nyom akkor szerepel, amikor a butácska titkárnő, Edna a halottszemle végeztével megkeresi Hardcastle felügyelőt. A rendőr, akitől útbaigazítást kér, azt mondja neki, jöjjön be később az őrsre.
„– Valami fontos dologról lenne szó?
– Ó, tulajdonképpen nem fontos – mondta Edna. Csak arról akartam, hogy… nem értem, hogy lehet igaz, amit a hölgy mondott, hiszen…
Összezavarodott és elhallgatott.” (118.o.)
Ednát nem sokkal ezután meggyilkolják, tehát nyilvánvaló, hogy a fenti beszélgetését valaki kihallgatta: a gyilkos, vagy ha van, a tettestársa. Érdemes tehát elgondolkodni, ki lehetett az a „hölgy”, aki Edna szerint nem mondott igazat? A halottszemlén három hölgy tett tanúvallomást. Az egyik Sheila, Edna kolléganője, aki megtalálta a holttestet. Vele az a bökkenő, hogy nem hallgathatta ki ezt a párbeszédet:
„– Keresel valakit? – kérdezte Maureen.
– Csak Sheilát – mondta Edna. – Nem láttam kijönni.
– Már korábban elment, mindjárt a kihallgatás után.” (120.o.)
A másik vallomás Miss Pebmarshé volt (az ő lakásán találta meg Sheila, a munkára érkező titkárnő a hullát):
„A következőnek meghallgatott Miss Pebmarsh kategorikusan tagadta, hogy azon a napon gépírónőt igényelt volna a Cavendish Irodától.” (116.o.)
Lehet, hogy Edna Miss Pebmarsh igazmondásában kételkedett? De honnan tudhatná, hogy a nő igenis telefonált? Csak akkor lehetne benne biztos, ha ő vette volna fel azon a bizonyos napon a telefont, amikor Miss Martindale, a titkárság vezetőjének állítása szerint Miss Pebmarsh telefonált. De Miss Martindale korábban a rendőröknek azt mondta, ő maga vette fel a kagylót. Ha Miss Martindale nem mondott igazat, és Edna vette fel a telefont, Miss Pebmarsh pedig tényleg telefonált, akkor ketten is hazudtak, nem csupán egy hölgy.
Marad tehát a harmadik tanú: Miss Martindale, a titkárság vezetője. Aki mit is nyilatkozott?
„Üzenet érkezett hozzá, melyet Miss Pebmarshtól származónak hitt, s mely gyors-gépírót igényelt a Wilbraham Crescent 19-be, lehetőleg Miss Sheila Webbet, s néhány kiegészítő utasítást is adott a lány odaérkezése esetére. A telefonhívás idejét egy óra negyvenkilencre jegyezte be a naptárába.” (116.o.)
Tehát nem futott be hívás 1:49-kor a Cavendish Titkárságra: Edna azért tudja ezt, mert aznap ebédidőben letört a cipőjének a sarka és vissza kellett bicegnie az irodába. (Lásd az első cikket a sorozatban.) Így ezen a ponton (a regény felénél!) az olvasó, ha gondolkodik, már tudhatja, hogy Miss Martindale benne van valahogy az ügyben. Az író azonban nem bánja, ha ezt az olvasó kitalálja, ugyanis a gyilkossághoz már nem lehet hozzákötni ezt a hazugságot.
Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!
2) Az író tájékoztatja az olvasót a nyomozás eredményeiről, hogy a főszereplő milyen nyomon halad a gondolkodásban.
Az órákban 4 ilyen fontos nyom van, amit Hardcastle vagy Colin derít ki, és elmondja az olvasónak. Például megtudjuk, hogy előkerült a gyilkos eszköz, és hogy az áldozatot előbb droggal elkábították, és csak később szúrták le. Kapunk információt, hogy az áldozat azonosítása sokáig sikertelen, majd jelentkezik egy színésznő, rég nem látott férjeként azonosítja a halottat, de elcsúszik egy pici tévedésen.
3) Az író időnként félrevezeti az olvasót.
Vagyis elhelyez olyan mondatokat, amelyekről úgy hisszük, fontosak, ám később kiderül, hogy nem volt szerepük. Például Mrs. Curtin, Miss Pebmarsh bejárónője a kihallgatása után tesz egy ilyen megjegyzést:
„Hirtelen eszébe jutott valami.
– Nem tudom, nem kellett-e volna megmondanom…
– Mit, mama?
– Ne törődj vele – mondta Mrs. Curtin. – Semmi az egész tulajdonképpen.” (40.o.)
Ez a nyom például nem vezet sehová: később nem jelentkezik a bejárónő a Rendőrségen.
És hogy mi a rejtély megoldása?
Poirot úgy okoskodik, hogy ha mindenkinek az a véleménye, hogy az áldozat úriembernek néz ki, akkor az is. Mivel az azonosítása sikertelen volt, Poirot azt feltételezi, a férfi nem hiányzik senkinek, mert nem hiszik eltűntnek. Bizonyára külföldi, és a rokonai, ismerősei valószínűleg tudják, hogy elutazott. Jelen ügyben egyvalakinek van fontos, másik országgal való kapcsolata: a közelben lakó Mrs. Bland örökölt nagy vagyont. Az ügy azért gyanús, mert a hölgy véletlenül elkotyogta, hogy van testvére. De akkor hogyan lehetett egyedüli leszármazott? Poirot arra gyanakszik, Miss Martindale lehet a testvér: ő küldi Sheilát a helyszínre, hogy találja meg a holttestet, és ő az egyetlen, akinek köze van Edna halálához. Ha angol a testvér, akkor angol Mrs. Bland is: nem jogosult az örökségre. A Kanadából érkező ismerőst, aki Mr. Bland első feleségét keresi, el kell tehát hallgattatni, hogy ne árulhassa be a házaspárt az örökség jogtalan kérelmezéséért.
Bizonyíték is kerül elő: az áldozat útlevelét egy boulogne-i étteremben találják meg. És még Mr. Bland hencegett Colinnak, hogy egy napra leutazott Boulogne-ba! Mr. Bland udvarán találnak egy mosodai logós kisteherautót – épp olyat, mint amilyet egy kislány látott a gyilkosság napján Miss Pebmarsh háza előtt. (Nyilván ezzel hozták a hullát.) Mrs. Bland és Miss Martindale valóban testvérek, utóbbiról kiderül, hogy ő vette a Miss Pebmarsh házában talált órákat. És hogy miért kellettek az órák? Csupán figyelemelterelésre. Miss Martindale kezelte annak idején Gerry Gregson krimiíró kéziratait, és amikor a férfi meghalt, annyi pénzt hagyott rá, hogy abból a nő megalapíthatta a Cavendish Titkárságot. Gregson hagyatékában volt egy olyan krimiötlet, amiben szerepel három megállított óra – bizonyára ennek mintájára bonyolította a nő a jelenlegi gyilkosságot, és Sheila „Rosemary” órája adhatta az ötletet, hogy a lányt is belekeverjék.
A rejtély megoldásának része, hogy az ellenséges kém, aki után Colin eredetileg nyomozott, a Wilbraham félholdban lakó Miss Pebmarsh. Colin végig fordítva tartotta a kezében a cetlit, amit Hanburynél találtak:
Miss Pebmarsh irányította a kémkedést. A vak gyermekek intézetében, ahol dolgozott, Braille írással titkosította az információt, amit szerzett, és ezeket Mr. Ramsay juttatta el a kommunistákhoz.
Összegezzük tehát, mi mindent tanultunk Agatha Christie-től, hogyan érdemes egy rejtélyes történetben, egy krimiben elhelyezni a nyomokat, a megoldásra való utalásokat. A nyomok gyakoriságát az itt látható infografikán is érzékeltetjük.
1. Ne adjunk pontos leírást, ne mutassuk meg, mi is történt. Így van lehetőségünk kihagyni egy fontos részt, elkendőzni valamit, ami pedig megtörtént. Csak nagy vonalakban utaljunk az eseményekre, vagy egy szereplővel mondassuk el (aki ugye hazudhat is). (Pl. szokásos nap volt az irodában – az író nem említette, jött-e az adott telefonhívás vagy nem.)
2. Csupán részben mondjunk el egy fontos eseményt. Ne kössük az olvasó orrára, mi is történt pontosan, ha ebből kitalálhatna egy fontos részletet. A következtetést pedig semmiképpen ne vonjuk le. (Pl. az olvasó tud a kitört cipősarokról, de arról nem, hol történt mindez, vagy hogy emiatt Edna hallott valamit.)
3. Rejtsük el az utalást egy releváns beszélgetésben vagy leírásban. Az olvasó így fel sem figyel rá. Az elrejtés titka, hogy a fontos információ nagyon röviden hangozzon el. Ne kérdezzen vissza rá senki, ne legyen a szereplő által sem kifejtve, azonkívül szerepeljen előtte és utána más hasonló megjegyzés vagy leírás. Ugyanis az olvasó azokat a tényeket veszi fontosnak, melyek hosszas leírással szerepelnek a könyvben, sok sort, sok betűt vesznek igénybe, nagyobb teret foglalnak. (Pl. Mrs. Bland egy utazásról szóló beszélgetésben mondja, hogy elköltözni nem szeretne, mert itt él a nővére, a baráti köre, de a nyaralás a kedvére való. Ha a detektív visszakérdezett volna: nahát, van nővére? – dőlt volna az egész sztori.)
4. A fontos nyomokat, előzményeket, háttérinformációt, időközben bekövetkező eseményeket magyarázzuk el alaposan, a megfelelő mélységben. Az olvasónak értenie kell, hogy mikor mi történik, új információt kell kapnia ahhoz, hogy érdekelje a könyv. Viszont figyeljünk rá, hogy elszórva, lassan kapja meg a nyomokat, hogy csupán a regény végére álljon össze a megoldás.
5. Bizonyos apróságokat tegyünk gyanússá, hívjuk fel rá az olvasó figyelmét. Keltsük fel az olvasó gyanakvását, állítsuk meg az olvasásban, hogy igenis találgasson. Ez azért fontos, mert az olvasó büszke lesz magára, ha egy-egy részlet feltűnik neki, és esetleg ő maga illeszti a helyére. (Pl. Sheila visszamegy a gyilkosság helyszínére a kesztyűjéért, pedig szeptember elején valószínűleg nem is hordott kesztyűt, no meg az előbb még sikoltva rohant ki a házból.)
6. Sejtessünk egy-egy titkot. Mutassuk, hogy a szereplő (illetve a narrátor) többet tud annál, amit elmond. (Pl. Hardcastle-nek ismerős volt Mrs. Bland, de nem tudta, miért.)
7. Adjunk fel rejtvényt a szereplőknek (és ezáltal az olvasónak is). Ez a rejtvény legyen nehéz, gyakorlatilag megfejthetetlen, és csak a regény végén derüljön rá fény, miről is van szó. (Pl. a cetli a 61-es/19-es számmal.)
8. Legyenek olyan részek, amelyek joggal keltik fel a bennfentes figyelmét. Így alapozzuk meg, hogy a szereplő ne csodával határos módon jöjjön rá valamire, hanem a hallottak alapján gondolkodjon, nyomozzon, és az eredményt később mondjuk el az olvasónak is. (Pl. Colinnak gyanús, hogy Mr. Ramsay külföldön dolgozik és utánanéz.)
9. Negáló nyomot is helyezzünk el a történetben. Segítsük az olvasót azzal, hogy valakinek alibit biztosítunk, kizárunk egy lehetőséget vagy egy lehetséges tettest.
10. Időnként adjunk olyan rejtvényt, amit az olvasó akár ki is találhat. Olyan nyomot helyezzünk el a könyvben, amelynek a megvizsgálásához csupán vissza kellene lapozni néhányat, hogy az olvasó ellenőrizze, helyes-e a következtetése. Olyan részlet derüljön ki, ami csupán kis darabkája az összképnek. (Az ötödik tippel ellentétben itt egy egyértelműen kitalálható és eldönthető kérdést helyezünk el a történetben. Például a halottszemle után az olvasó kitalálhatja, melyik hölgyre értette Edna, hogy nem mondott igazat.)
11. Tájékoztassuk az olvasót a főszereplőnk (illetve a nyomozó) által kiderített, következtetett újabb információkról, fejleményekről.
12. Időnként vezessük félre az olvasót. A szereplők mondjanak olyasmit, amiről az olvasó azt hiszi, hogy fontos.
Tervezzük meg, hogy milyen jellegű nyomokat használunk, hol, és mennyit. Ha rejtélyes történetet írunk, induljunk ki a megoldásból, és építsük ki a környezetét (mi, miért, mikor, elterelések, jelek). Ezt követően találjuk ki a megoldáshoz vezető cselekménysort és nyomokat, amihez vegyük alapul a fenti 12 pontot.
Izgalmas tervezést és írást kívánok!
Ha kérdésük, kérésük, megjegyzésük van az információadagolással vagy bármi más, írással kapcsolatos témában, üzenjenek nekünk!