Krisz ötletei/ Ki írja a könyvet? Ő vagy én?

Amikor elkezdünk írni egy új történetet, tudatosan vagy ösztönösen meghozzuk valamikor azt a döntést, kinek a nézőpontjából írunk, azaz milyen személyben. Általában e kettő közül választunk:

  • E/1. személy (azaz „Odamentem, mondtam, gondoltam.”)
  • E/3. személy (azaz „Odament, mondta, gondolta.”)

(Lehet bármely személyben történetet írni, lásd a nézőpontokról szóló korábbi cikket. )

Volt már róla szó, mely helyzetben ideális az E/1. személy.

Most azt nézzük meg, mikor érdemes E/3. személyben írni!

Nos, mint említettem, ez a fajta fogalmazás a klasszikus történetmesélés sajátja. A klasszikusok, a világirodalom legjobbnak tartott könyvei mind E/3. személyben íródtak. Ennek oka az, hogy az első történetmesélők olyan alakok voltak, akik egy közösség okulására vagy szórakoztatására istenekről, isteni ivadékokról, később hősökről és királyokról regéltek a közönségüknek (gondoljunk a sámánokra, a bárdokra, vagy akár konkrétan a Bibliára vagy az Íliászra). Ennél későbbi keletű az a jelenség, amikor nagyhangú hősök saját tetteikről zengtek ódát – ők valójában önmagukat marketingelő vállalkozók voltak, és inkább kocsmai történetek voltak ezek a sztorik, mintsem később kódexekben megírt örökérvényű tanulságok.

Valószínűleg innen ered hát, hogy ma is hitelesebbnek véljük azokat a történeteket, melyet egy, a történeten kívül álló narrátor mesél, tehát E/3. személyben íródott a szöveg. Ha megnézzük a hazai vagy nemzetközi díjakkal jutalmazott irodalmi alkotásokat, elsöprő többségben látjuk köztük az E/3. fogalmazású könyveket.

Próbáljunk azonban elvonatkoztatni a hagyománytól, és nézzük meg, mégis miért olyan sikeres az E/3. megfogalmazás, melyek az előnyei!

1. A távolság hitelt ad.

Ha az író E/3.-ban fogalmaz, akkor nem bújik bele egyik karakternek sem a bőrébe, hanem valahol mellette, mögötte áll. Rátapad egy adott szereplőre (gondoljunk most a főszereplőre, de hamarosan árnyalni fogjuk a képet, mert E/3.-ban erre is van mód!). Mindent lát, amit a főszereplő lát, és néha még azt is, amit a főszereplő nem – ha közeli narrációban dolgozunk, akkor a narrátor azt is tudja, a főszereplő mit érez és mit gondol, tehát hasonlóan közel tudjuk engedni az olvasót a főszereplőnkhöz, mint E/1.-ben.

Ennek a minimális távolságnak is az lesz az eredménye, hogy a narrátor hirtelen hitelessé, objektívvé válik. Ő nem fog hazudni, hiszen ő nem maga a szereplő, tehát az olvasó sem fog tudat alatt azon gondolkodni, hol igaz a beszámoló és hol nem.

2. Az olvasó mindent tudhat.

Az író választhatja azt a megoldást, hogy nem egy szereplő háta mögé áll be, hanem varjúként a levegőbe emelkedik – látja a főszereplőt is, de lát mindenki mást, és adott esetben távozhat is a helyszínről bármelyik szereplővel, vagy akár egyedül is útra kelhet. Ezt a fajta narrációt mindentlátó narrációnak nevezzük. Ez a leggyakoribb az irodalomban, eleink jellemzően így írtak. Gárdonyi különösen szeretett így fogalmazni: vegyük nyugodtan kézbe Az egri csillagokat, és nézzük meg, hogyan működik ez. A történet elején két gyermeket látunk, ahogy fürdenek, de a narrátor azt is látja, amit a kicsik nem: hogy közeledik egy török. Gárdonyi tehát egyértelműen a levegőből pásztázza a helyszínt.

Ha komplex történetet szeretnénk elmesélni, akkor ez a legjobb módszer. Egyszerre akármennyi szereplőt követhetünk, nem kell előre meghatároznunk, hogy X és Y szereplő nézőpontjából akarjuk írni a történetet. (Annyira szeretem ezt a nézőpontot, hogy külön cikk is készül belőle!)

3. Szélesebb a fókusz.

E/3.-ban olyasmit is megírhatunk, amit az adott karakter éppen nem észlel, de körülötte történik – hisz a narrátorunk mellette áll. (Ld. „Joshua azt sziszegte, ezt még megkeserülöd, de Megan nem hallotta.” vagy „Mary elsápadt.”)

4. Könnyű titkolózni.

Ha történetünknek olyan részei vannak, melyeket nem szeretnénk az olvasónak elmesélni, azt E/3. személyben a legegyszerűbb kihagyni. A titkos útra lépő szereplőt egyszerűen nem követjük. (E/1. megfogalmazásban nagyon nehéz nem elmondani, mi történt ezután/másnap.)

5. Információmegosztás.

Ha gondosan felépített világban meséljük a történetünket, időnként szükséges megmagyarázni bizonyos jelenségeket, adni némi háttértörténetet. Olvassunk csak bele A gyűrűk urába – emberfeletti feladat lett volna ezt a sztorit E/1. személyben megírni. Például kilógtak volna belőle a narrációban megfogalmazott tájleírások és az egyéb információk. E/3.-ban például érzékletesen tudjuk megmutatni, ahogy egy pletyka terjed. Elindul valakitől, aki látni vélt valamit, elmeséljük, kinek adja ő tovább, hogyan torzul, és végül mi és hogyan jut el a főszereplőhöz. De E/1.-ben csak annyit tudunk megtenni, hogy magát a főszereplőt mutatjuk, amikor meghallja a hírt. (Az információmegosztás akkor is működik, ha egyetlen nézőpontkarakterrel dolgozunk, ugyanazon szerepelő válla mögül nézelődve mesélünk. Ebben az esetben is leírhatjuk – sőt kell is –, hogyan bukkan ki egy őz az erdőből stb., tehát nem kötelező kizárólag az adott karakter mozgását követnünk.)

6. Kamera a kézben.

A mai olvasók nemcsak könyvolvasók, hanem filmnézők is. Azt a könyvet szeretik, amelyik úgy mutatja meg a cselekményt, mintha csak filmet néznének, és erre valójában egyedül az E/3. megfogalmazás képes. Képesek vagyunk megmutatni egy egész várost madártávlatból, rá tudunk közelíteni az egyes emberekre, hogy az alakjuk is kivehető legyen a képernyőn, tudunk fókuszálni egy izzadságcseppre a halántékon, vagy szaladhat a kamera a parkon átfutó szereplő mellett – csupa filmes fogás!

7. Elgondolkodtatás.

A szereplőktől tartott távolság nemcsak hitelességet eredményez, hanem azt is elősegíti, hogy az olvasó elgondolkodjon. Jól döntött a szereplő? Mi lett volna morálisan helyes? Miért éppen ez történt? Én hogyan reagáltam volna? Az ismerőseim közül kire hasonlít ez a szereplő? Mi a könyv mondanivalója?

+1. Ugyanúgy dolgozhatunk 2 vagy 3 nézőpontkarakterrel, mint E/1.-ben.

Ha nem szeretnénk mindentlátó narrátorral dolgozni, akkor maradhatunk az egy nézőpontból történő mesélésnél úgy is, hogy több nézőpontkaraktert választunk. Az első fejezetet az egyik szereplő válla mögül leskelődve mutatjuk be, a másodikat egy másik szereplő válla mögül (legfeljebb 3 nézőpontot választva). Mivel E/3.-ban fogalmazunk, megőrizzük a narrátor objektivitását, illetve élvezzük az E/3. összes korábbi előnyét.

Ha kétségeink vannak a nézőpontválasztással kapcsolatban, a legbiztosabb az egyes szám harmadik személyben történő fogalmazás. Hátránya csupán annyi, hogy nehezebb belekerülnünk a karakter lelkébe nekünk magunknak, az írónak. Ez kezdetekben nehézkes lehet, de megéri gyakorolni, feszegetni a korlátokat, hogyan tudjuk kihasználni e nézőpont előnyeit!

Nádasi Krisz

Ui. Következő cikkemben maradok még a témánál: a mindentlátó narráció csapdáit mutatom be, és természetesen azt, hogyan lehet ezeket elkerülni!