Krisz ötletei / Miért olvassunk magyar szerzőktől?
A könyvesboltokban egyre több amerikai könyvet találni, a kiadók egyre több sikerlistás kiadvány jogait vásárolják meg és fordítják le ezeket. Ezzel első pillantásra nem is lenne baj. Csak másodikra.
Arról van szó, hogy Magyarország és USA nemcsak nyelvében különbözik egymástól; a nyelv csupán kifejezőeszköze a kultúrának. Az észak-amerikaiak (sőt, a britek, az ausztrálok is) másképp gondolkodnak, mint mi, magyarok, másképp fűzik a gondolataikat és a szavaikat. Egyszerűbben.
Ami nem baj – csak tisztában kell lennünk vele. Ugyanis az egyik legnagyobb igazság, ami az olvasással és az írással kapcsolatos, hogy a nyelvi érzékünk az olvasás által látványosan javul. Ha olyan műveket olvasunk, amelyek kifejezően írják le a világot vagy egy történetet, akkor mi magunk is kifejezőbben fogunk beszélni és írni. Ha viszont csupa olyasmit olvasunk, ami egyszerűen fogalmaz, akkor mi is egyszerűen írunk és beszélünk majd.
Ezt a tendenciát szerkesztőként is megfigyeltem. Egyre több olyan kéziratot látok, amelynek szerzője bevallja, hogy nemigen olvas, és ha igen, akkor is amerikai sikerkönyveket… erre pedig akkor szoktam rákérdezni, amikor látom, hogy a kapott kéziratban rövidek a mondatok, jószerivel alanyt és állítmányt tartalmaznak csupán.
A kezdő írók ilyenkor általában megkérdezik, ez miért is gond.
Riportkönyvírási pályázat társadalmi ügyekről, szubkultúrákról
Nos, egyrészt ott van az a magasztos cél, miszerint őrizzük meg anyanyelvünk gazdagságát, választékosságát, de van egy ennél fontosabb érv is: tőmondatokkal nagyon nehéz bonyolult érzelmeket és mondanivalót átadni. A magyar nyelv szépségét az alá- és mellérendelt mondatok adják, a barokkos fogalmazás. Mi szeretünk választékosan beszélni, jelzőket, mellékneveket, igeneveket, hasonlatokat használni: azaz sok olyan szót, ami nem csupán azt mutatja meg, ki csinálja a micsodát – ezzel ellentétben az angol nyelvű kreatív írás tanácsok az egyszerűsítésről szólnak, szerintük mindent minél rövidebben fogalmazzunk meg.
Amikor erre példát kérnek tőlem, mindig ez a két mondat jut eszembe:
„Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek, / mint lángot a lélek, test a nyugalmat!” (József Attila: Óda)
„Love me like you do.” (Dalszöveg A szürke ötven árnyalata c. mozifilmből)
Igen, ez egy sarkos összehasonlítás, mégis megmutatja a két kultúra és a két nyelv alapvető különbségét. Hogy egy kicsit konkrétabban is beleássuk magunkat ebbe a különbségbe, egy felfedezésre hívom az olvasót. Először nézzünk meg egy tipikus amerikai könyvet (amit elkezdtem olvasni, de bevallom, le kellett tennem, mert idegesített az egyszerű mondatvezetés, viszont ihletet adott ehhez a cikkhez), majd nézzük meg, hogy a magyarok tényleg másképp gondolkodnak-e. Ki tudja, lehet, hogy nincs is igazam.
A konkrét példa legyen tehát az a könyv, amit a témája miatt vettem a kezembe, de nem jutottam tovább az első fejezetnél. Ez Tamara Ireland Stone könyve, a „Time Between Us” (magyarul is ez a címe).
Ez a könyv első oldala:
„Még ilyen nagy távolságból is feltűnik, milyen fiatal. Sokkal fiatalabb, mint amikor először láttam.
Miután az elmúlt néhány órában jó párszor körbedeszkázta a barátaival a Lafayette parkot, most jóleső fáradsággal terülnek el a zöld füvön, Gatorade-et szürcsölnek és tortillachipset esznek.
– Bocs.
Nyolc tizenhat éves fordul felém; az arcokon először zavartság, majd kíváncsiság tükröződik.
– Te vagy Bennett? – kérdezem tőle, és türelmesen várom, hogy rábólintson, holott tudom jól, ő az. Bárhol felismerném. – Beszélhetnénk egy percet? Úgy értem, négyszemközt.
Először összehúzza a szemöldökét, de aztán feláll, és megfordítja a gördeszkáját, nehogy leguruljon a dombról. A szemem sarkából látom, hogy visszapillant a barátaira, és megvonja a vállát, aztán elindul utánam a legközelebbi pad felé. A másik végére ül, olyan távol tőlem, amennyire csak lehet.”
Az érdeklődők számára izgalmas lehet mindezt eredetiben is elolvasni:
„Even from this distance I can see how young he looks. Younger than the first time I saw him.
He and his friends have been skating around Lafayette Park for the last couple of hours, and now they’re sprawled across the grass, downing Gatorades and passing around a bag of Doritos.
“Excuse me.”
Eight sixteen-year-old heads spin in my direction, looking confused, then curious.
“Are you Bennett?” I ask and wait for him to nod, even though I’m sure it’s him. I’d know him anywhere. “Can I speak with you for a moment? In private?”
He knits his eyebrows together, but then he stands up and flips his skateboard over to keep it from rolling down the hill. I catch him looking back at his friends and shrugging as he follows me to the closest bench. He sits at the opposite end, as far away from me as possible.”
Az angolul nem tudó olvasók is látják, hogy a magyar fordítás mondatról mondatra, híven követi az eredeti szöveget. Ennek nem feltétlenül kellene így lennie, nem véletlenül külön szakma a műfordítás, ahol magyar logikára írjuk át a mondatokat, nem csupán lefordítjuk azokat. Itt sajnos a magyar szövegben ugyanolyan hosszúságúak a mondatok, mint az eredetiben, azaz mondatonként átlag 10 szót tartalmaznak. (A medián, tehát a jellemző szószám egy mondatban pedig még ennél is alacsonyabb: 9.)
Ne gondolkodjunk azon, hogy ez sok vagy kevés.
Vegyünk inkább egy szövegrészletet egy klasszikus magyar írótól. Íme Jókai Mór: Az arany ember című regényének egy hasonló hosszúságú darabja. Ebben pontosan ugyanannyi mondat szerepel, mint az amerikairól fordított szövegben.
„Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galactól elkezdve fel a Majna-csatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem aki legkevésbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai éppen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; ami ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas céljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.”
Az olvasó ne számolja meg ebben a részletben a mondatonkénti átlagos szószámot, én megtettem. Tizenhat és fél (16,5) szó az átlag (és 13,5 a medián). Igen:
a magyar mondatok másfélszer olyan hosszúak, mint az amerikaiak.
Ez megdöbbentő különbség, ugye? De menjünk biztosra, nézzünk meg egy másik könyvet is, és válasszunk egy kortárs írót, aki kevésbé magas irodalmat ír.
Itt van egy részlet Fejős Évától is (Karibi nyár), pontosan ugyanannyi mondatban, mint amennyit az előző részletek tartalmaztak:
„A Doubletree Hiltonnal szemben, a szupermarketben meleg ételt is árultak, méghozzá olcsón. Adél ott ebédelt: sonkás tojásrántottát és szeletelt, mézédes ananászt, alig néhány dollárért. Evés közben elolvasta a USA Todayt, amelyben egy fényképes beszámoló Nicholas Whitacker előző napi Las Vegas-i koncertjéről tudósított. Arra gondolt, hogy meg kellene vennie Whitacker új albumát, ahogyan Whitacker apjáét, Wayne „Sunny” White-ét is megvette és letöltötte a telefonjára. Kedvelte az öreg megújult zenéjét, még ha hozzá közelebb álltak is Whitacker kissé meditatív, elmélyültebb számai. Ledobta az újságot a megkopott, de tiszta asztalra, és vett még egy nagy palack szénsavmentes vizet. A belvárosba indult, busszal, sokallta a tizenöt dolláros taxiköltséget.
Bár a Puerto Ricó-i San Juan a bevásárlók paradicsoma – Floridából, sőt még New Yorkból is rengetegen repülnek át a helyi dizájneroutletekbe divatos cuccokat vásárolni –, azért a szállás és az étel nem olcsó. Főleg nem San Juan óvárosában. Különösen akkor nem, ha az ember a távoli, bizonytalan helyzetű, ingatag gazdaságú Magyarországról érkezik, és nem költhet túl sok pénzt, hiába van állása. Spórolnia kell, különben semmi értelme ennek az egésznek. De azért ő nem hagyhatta ki a márkás outleteket, hiszen sehol máshol nem tudott volna Polo Ralph Laurentől húszdolláros egységáron pulóvert, blúzt, pólót venni, sőt a Guessben még rendkívüli leárazás is volt, a szezonvégi készletet árusították ki, így két farmerszoknyát kapott huszonhat dollárért, meg topokat, darabját hétért.”
Magam is alig hittem, de Fejős Éva mondatainak átlagos szószáma 18 (és egy kicsi), a medián, a jellemző mondathossz pedig 16 szó. Lepipálta Jókait – legalábbis ebben a teljesen véletlenszerűen választott szövegrészletben. A leghosszabb mondat egyébként Fejősnél 47, Jókainál 35, Ireland Stone-nál 26 szó volt.
És szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a részletek véletlenszerűen választottak voltak. Nem töltöttem órákat azzal, hogy hosszú mondatokból álló részleteket keressek, egyszerűen rákerestem két könyvre a neten, ami épp eszembe jutott, és kimásoltam belőle egy érthető mondatfüzért. Választhattam volna azt a könyvet is, amit éppen most olvasok (ez egyébként John Cure-tól A fekete esernyős férfi), vagy azt, ami mostanában a legnagyobb hatást tette rám (Stendhal: A pármai kolostor), mert az igazság az, hogy mostanában belenéztem néhány könyvbe, kifejezetten a mondatok hosszúságát figyelve. És akármilyen ponyva is akadt a kezembe, ha azt magyar szerző írta, akkor bizony hosszúak voltak a mondatai…
Ez a kísérlet tehát megmutatta, hogy egy adott amerikai könyv adott részlete valóban rövidebb mondatokat használ, mint két magyar könyv egy-egy szövegdarabja. Statisztikailag ebből persze nem lehetne következtetést levonni, de a nyelvek felépítésében rejlő különbség tény, amit ez a kis játék igazolt.
És hogy milyen következtetést lehet ebből levonni?
Nos, az én tanácsom íróknak és olvasóknak egyaránt:
1. Magyarul olvassunk magyar szerzőket, európai szerzőket, illetve olyan klasszikusokat, amelyeket írók vagy műfordítók, és nem fordítók ültettek át magyar nyelvre.
2. Az amerikai könyveket olvassuk angolul, hisz ezek nem kevésbé jók, mint a magyar vagy lengyel vagy francia könyvek, csak épp teljesen más a fogalmazásmódjuk. A Time Between Ust is ajánlom, angolul beleolvastam és úgy elragadó!
Olvasásra fel!
Borítókép: Janko Ferlic / Unsplash.com