Lapmargó / A kérdezni nem merők kézikönyve
Szunyogh Szabolcs: Jákób csillaga – Zsidóság: vallás, hagyomány, kultúra
A kötetbe először belelapozva nem tudtam szabadulni a kaján párhuzamtól: olyan ez, mint Woody Allen zseniálisan röhögtető filmje: Amit tudni akarsz… (s itt következik a parafrazeálás:) a zsidóságról… de sosem merted megkérdezni. Szunyogh Szabolcs könyve tényleg „olyan”. S az irónia, a nevetés filmben is, könyvben is görcsoldó.
Messzire vezetne, történelmileg is, pszichésen is, ha a görcsök eredőjét kutatnánk. Erről most talán elegendő annyit megjegyezni, a kérdezni nem merésnek sok oka lehet. A „kívülálló érintettek” (értsd: az izraelita vallástól és a héber kultúrától távol került „zsidó származásúak”) például alighanem szégyellősek. Röstellik, hogy a valahol ismerősen csengő (mondjuk a könyvben szereplő „szukkot”, „tálit”, vagy a „majdnem” ismert „purim”) kifejezéseket nem tudják hová tenni. S ha kiguglizzák is, hogy az említett szavak azt jelentik, hogy sátoros ünnep, imaköpeny, farsang, azok zsidós mibenlétével még nem jönnek tisztába. A „nem érintetteket” (ennek konyhanyelvi definiálásától, félve, hogy végképp belezavarodom, eltekintenék) talán a „kukkolás” érzete zavarja. S még mindig csak a jóindulatú megközelítéseknél tartunk…
Szóval a fentebb körülírt kérdezni nem merőknek ad a kezébe a korábban köz-, manapság klubrádiós műsorairól ismert újságíró egy gyorstalpaló tanfolyami kézikönyvet. Enciklopédiáját Szunyogh Szabolcs tizenöt fejezetbe rendezte: a 300 oldalas, jól válogatott képekkel illusztrált kötet legfigyelemreméltóbb érdeme az érdekesség. Könyve minden oldalából kiviláglik, átsüt, hogy a szerző – könyvek garmadát átolvasva, a legkiválóbb tudósokat kifaggatva – képezte magát szakértővé. Előbb alaposan megismerte mindazt, amiről írt, majd a zsurnalizmus legjobb hagyományait követve úgy tolmácsolja a legkacifántosabb teológiai kérdéseket és válaszokat, hogy az olvasó pontosan értse, de legalább zsigerből érezze azok filozófiai mélységeit, történeti, politikai tétjét. Szunyogh mindvégig szem előtt tartja azt, amit Ember Mária a Hajtűkanyar című megrendítő regényének mottójául választott:
„Ennek a könyvnek a tárgya nem »a« zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél az magyar történelem.”
Ilyenformán, vagyis a magyar történelem és kultúrhistória szerves részeként mesél a szerző a zsidók történetéről, a zsidó-magyar együttélésről, a párbeszédről, a politikai emancipációról, annak többszöri elakadásáról, a tiszaeszlári perről, a zsidó kultúra sajátosságairól, a múltat és napjaink közbeszédét is tragikusan mérgező antiszemitizmus gyökereiről, s a holokausztról is. „Címszavaihoz” találó történeteket társít, ezekkel téveszmék sorát billenti a helyükre. A hitetlenek pedig, de mondhatjuk úgy is, hogy mindazok, akikben feltámadt az érdeklődés a további részletek iránt, a fejezetek végén – Ajánlott olvasmányok cím alatt – olyan útmutató bibliográfiákat találnak, amelyek segítségével beleáshatják magukat az adott kérdéskörbe.
Mielőtt azonban ez a kedvcsináló végképp elméletieskedő okoskodássá válna – amit Szunyogh mindenkor sikerrel elkerült –, idemásolom azt a kedvemre való (a legkedvemrevalóbb) anekdotát, melyet a szerző a „leghíresebb magyar íróról”, a Neumann Pinkászként született Molnár Ferencről mesél el az úgymond zsidós észjárás illusztrációjaként:
Amikor Molnár elvált első feleségétől, Vészi Margittól, depresszióba zuhant és öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte. Felépülése után Bródy Sándor író, aki maga is többször megpróbált véget vetni életének, egy kávéházban fölényesen kioktatta, hogy komoly ember nem veronállal „vacakol”, hanem valami komolyabb mérget vesz kézbe, mire ezt mondta Molnár: „Sándor bácsi, öngyilkosságügyben én csak attól fogadok el tanácsot, akinek már sikerült.”