Lapmargó / Az önmagát értelmező poéta
Rigó Béla: Írásjelbeszéd – verslábjegyzetekkel
Találós kérdés: mi ez a versemény? „Szomorú vasárnap, nem mész a plázába / templomba terelne lázárok lázálma (…) Szent István óta lett ez a nap vásárnap. / Ma zárnap. – Tünete agybéli válságnak”.
Igen, az olvasó a youtube-on hallhatta, Papp János énekelte-dünnyögte Seres Rezső világot bejárt dalát átköltve, a vasárnapi boltbezáratások után.
Újabb kérdés: és ez mi? „Nálatok laknak-e állatok? / Várnak-e rátok / régi barátok, / kutyák, csalafinta macskák / szimatolva a lábatok, / hogy merre jártatok?”
Igen, ez egy harminc éve dúdolt, Gryllusék műsorából elmaradhatatlan Kaláka-dal.
S most egy záró kérdés: mi köze a kettőnek egymáshoz? (A rejtvényből az irodalomtörténészek kizárva.)
A válasz, a közös nevező egy név. Az idézett sorokkal a költő, Rigó Béla úgy híresült el, hogy talán a nevét sem hallották (vagy jegyezték meg), akik a Kaláka-koncerteken fennhangon dalolták a Nálatok strófáit, vagy akik keserűn- rötyögve idézték a politika ihlette átiratot: „Ezen a napon is jól megy a csalárdnak. /Nem fél, hogy becsukják: tagja a családnak…”
E két citált költemény is bekerült a 73. évében, betegsége miatt is számvetésre kényszerült poéta új, gyűjteményes kötetébe, amely egyben a szerző első „komoly”, vagy ha úgy tetszik, „felnőtteknek” szóló versválogatása. A sűrű szövetű mustra korántsem „összes”, mégis teljességre törő. Felvillantja a költő arcait és harcait, megrendítő és röhögtető sorait, poémáit.
Mi minden történelmi és magánfájdalom torlódik össze például a Turullegenda című 1944-re (vissza)emlékező költeményében? „Apám csók nélkül indul. Azért csak visszaint még. / Az ujján ott a gyűrű… El kéne kérni tőle… / De az már hullarablás”. Ugyanebben az opusban két strófával arrébb pedig ott a versgyémánttá csiszolt két sor:
„Anyám csodát remélve hét évet várt apámra. / Csak aztán lettem árva.”
Majd száz költemény hét ciklusba rendezve – a tartalomjegyzék szerint ennyi a Rigó-válogatott, a kötet maga különös önéletrajzi vallomás, ahogy erre a verslábjegyzetekkel alcím is utal. Ha nem túl gyakran, de azért korábban is elő-előfordult, hogy egy költő üzent utókori olvasójának, az irodalomtörténészi értelmezést megelőzve, kiegészítve felfedte (vagy éppen ellenkezőleg: próbálta elfedni), hogy ezt és ezt a verset ez és ez ihlette, ezt a hasonlatot innen vagy onnan kölcsönözte.
A legklasszikusabb példa erre Szabó Lőrinc, aki egykoron tollba mondta versei és a valóság viszonyát, Rigó azonban nem az ő példáját követi. Nem értelmezni akarja a műveit (ezt meghagyja az ítészeknek, az olvasóknak), hanem megmutatni azok hátterét, a kort, melyben élnie, alkotnia adatott.
Indulása az 1970-es években reményteli volt. Szegedi egyetemista, remek tanárokkal, társakkal, Eötvös kollégiumi felvétel, népköztársasági ösztöndíj, publikációs lehetőség a megyei, majd országos lapokban. „És ezt a sok szépet és jót egyszer csak visszavonták tőlem. Hogy miért, azt nemrég Szőnyei Tamás Titkos írás című kétkötetes monográfiájából tudtam meg. Ez segített hozzá, hogy belehelyezzem saját kálváriámat egy korszak koordinátái közé” – olvasható az Üvölts! című ciklus bevezetőjében, amely egy „meg nem jelenhetett kötet” anyagát szálazta egybe. Rigó is azok közé tartozik, akiknek tehetségük kibontakozását az éber állambiztonság akadályozta. Az ügynöki jelentések alapján ugyanis olyan kép rajzolódott ki az egyébként inkább balra húzó, ám szabad szájú költőről, hogy „a személyi kultusz hibáinak a bírálatából kiindulva erősen jobboldali, mondhatni burkolt ellenséges hangnemben ír”. Így aztán intézkedés is történt: tájékoztatták „Rigó dolgairól” a megyei és egyetemi pártbizottságot, s a legbiztosabb várományosnak ugrott a tanársegédi állása.
Mellőzve a Szőnyei és Rigó köteteinek mozaikjaiból összeálló, egyébként nem érdektelen részleteket, úgy tűnik, hogy az irodalmi kánon (értsd: a szocialista Parnasszus) felé vezető utat valóban sikerült elrekeszteni költőnk elől. Ezekről az érintett a krimifordulatú verslábjegyzeteiben rendre beszámol, az önsajnálat azonban, szerencsénkre, egy pillanatra sem fogja el. S ahogy minden költeményében, úgy a széljegyzeteiben is mindig ott bujkál a szarkazmus, az ön- és közirónia. Ahogy a világra, úgy saját életművére is a bölcseket jellemző skizofréniával tekint: egyszerre belülről és kívülről.
Ettől pazar olvasmány az Írásjelbeszéd – korrajzként is, többször belelapozandó verseskönyvként is.
Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság