Lapmargó / Egy ünnepelt író rettenetes „pót élete” – Móricz naplója

Móricz Zsigmond: Naplók, 1930-1934.

„A napló nekem ugyanolyan írás, mintha regényt vagy drámát írok. Az a különbség, hogy a regény befejeződik, a napló csak a halállal.” 1929 júliusában kopogtatta írógépébe e vallomásos sorokat Móricz Zsigmond, és egy évtized óta az olvasó is folyamatosan megbizonyosodhat e kijelentés hátborzongató igazságáról. Azóta jelennek meg ugyanis a magyar világ nagy- vagy kritikai realistájának (korábbi műveiben: naturalistájának) feljegyzései Cséve Anna irodalomtörténész gondozásában.

Móricz naplófolyama sok szempontból eltér a szokásostól. A maga idejében már az is meglepően szokatlan volt, hogy nem egy füzetbe, vagy üres lapokból álló könyvbe írt, hanem amikor kedve, késztetése támadt a vele történtek rögzítésére, vagy éppen elemi indulatait próbálta kizúdítani magából, papírt és indigót fűzött valamelyik írógépébe, s két ujjával nagy erővel és szélsebesen verte azok billentyűit.

Az így született lapokat szerzőjük nagy becsben tartotta, hol időrendbe, hol tematikusan rendezve, nyomtatásban megjelent cikk-kivágatokkal, valamint elküldött és visszatartott levelek másolati vagy eredeti példányával megspékelve be is köttette. Ma már bizonyítani sem kell, annyira nyilvánvaló, hogy Móricz ezekbe a magánszövegekbe gyakorta visszalapozott, gondolatcsíráit évekkel később bővebben fejtegette, olykor bekezdéseket másolt át regényeibe, cikkeibe.

E krónikáskönyveknek igen kalandos az utóélete.

Az alapos és körültekintő kutatás ellenére nem tudható pontosan, hogy az 1978-ban, majd 2004-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum különgyűjteményébe bekerült, illetve az ezen felül ismert, változatlanul magántulajdonban lévő kötetek mennyire teljes sorozatok, s hogy az eddig észlelt hiátusok oka (szerzői, vagy még inkább leszármazotti) megsemmisítés vagy „csupán” kéziratlappangás. Mint ahogy még az is elképzelhető, hogy bizonyos időszakokban a mindig túlterhelt Móricz valami miatt nem a naplójához menekült.

A napló alapvetően forgatja fel a „népi idolról” rögzült eddigi Móricz-képet, s úgy tűnik, egyfajta irodalomtörténeti átértelmezést is szükségessé tesz. Az eddig publikált négy vaskos, egyenként 7-800 oldalas kötet ugyanis az írói műhely legfontosabb és legárulkodóbb dokumentuma, s nem egyszer perdöntő kor- és kórtörténeti adalék a móriczi gondolkodás felfejtéséhez. Hogy mást ne mondjunk, külön tanulmányért kiáltanak például a zsidósággal kapcsolatos, az antiszemitizmus határait korántsem csak súroló kitételei. Ezek értelmezéséhez azonban nem árt tudni, hogy a naplójában pőrén fogalmazó író egyike azon keveseknek (szám szerint 59-eknek), akik 1938 májusában, az első zsidótörvény parlamenti vitája előtt „keresztény családok leszármazottaiként” megrázó erejű deklarációban álltak ki az állampolgári jogegyenlőség mellett.

A kortársi-olvasói népszerűségben, olvasottságban csak Jókai Mórhoz, Mikszáth Kálmánhoz hasonlítható nagy mesélő legutóbb közzétett, az 1930 és 1934 közötti évek „intim írásai” akár hiperrealista nagyregényként is olvashatók, melynek élére – Móriczot parafrazeálva – A boldogtalan ember cím is kerülhetne.

Pedig az 1930-as évek első fél évtizede írói szempontból igen sikeres: többek között ekkor robban a Rokonok című regénye, a Nyugat pedig (melynek időközben a főszerkesztője is lesz) folytatásokban közreadja A nagy fejedelmet, a Forr a bort, A boldog embert. A színházak táblás házakkal játsszák a Móricz-adaptációkat, 1930 márciusában a Nemzetiben például a Légy jó mindhalálig ötvenedik, egy évvel később a századik előadását ünneplik, s 1934 decemberében a nagy áthallásos mű, az Erdély-trilógia a karácsonyi könyvvásár szenzációja.

Ugyanezen időszak a naplóíró szemszögéből viszont kudarcok, rettenetes anyagi, családi és alkotói válságok sorozata. Az 55 esztendősen magát vénembernek érző-valló Móricz 1934 júliusában például így fakad ki: „Bár fel ne ébredtem volna többet. Amit most élek, az egy pót élet. Egyre erősebb bennem az undor…” Magánfeljegyzéseiben Móricz fontolgatás nélkül kíméletlen és nyers, elsősorban magával, de a világgal szemben is. Szenved mindentől.

Megértést, együttgondolkodást várna például mindazoktól, akikkel együtt él, a tőle elhidegült feleségétől (ez a hidegségérzés, persze, kölcsönös), a felnövő és a családi háztól elszakadó leányaitól. A szerencsétlen sorsú, ám élősködő rokonoktól, a kéziratokat folyton sürgető (máskor éppen ellenkezőleg: elhárítani igyekvő) szerkesztőktől. A tehetségtelen kollégáktól (pláne, ha azoknak egy adott pillanatban hozzá hasonló vagy még nagyobb az elismertsége).

Szenved a létbizonytalanságtól is. Mert miközben bevételei meghaladják egy miniszter (na jó: hivatalos) jövedelmét, ha nem is filléres, de pengős gondok nyomasztják. Ezért ha egy nap nem ír, már lelkiismeret furdalás gyötri. Nem az újabb remekmű elmaradását fájlalja, hanem „mintha elloptam volna magamtól a pénzt, amit meg kellett volna keresni”.

Elviselhetetlennek azonban a kozmikus magányt érzi. „Nincs kivel egyetlen szót váltanom” – állapítja meg, amit bejegyzései alapján talán úgy kellene rögvest (át)értelmezni, hogy nincs kivel egyetlen értelmes szót váltania. „Hamis, hazug és lehetetlen állapotra ítéltem magam” – folytatja a már idézett naplóbejegyzésében (is) az önmarcangolást. Miközben tudván tudja, le is írja zaklatottsága valós, „igazi” okát, mondván

„a nőprobléma egyszer mégis csak megbosszulja magát.”

A jóslat, mint az ma már ismert, váteszi, hisz a pót életet élő „vénember” életébe hamarosan beköszöntött – a következő, a még megjelenésre váró naplóciklust átszövő és ott részletesen taglalt – Csibe szerelem.

Noran Könyvesház