Lapmargó / Háromperhármasok anno
Deák Ágnes: „Zsandáros és policzájos idők”. Államrendőrség Magyarországon, 1849-1867
Alighanem kevés olyan olvasója lesz ennek a pazar monográfiának, aki ne a 398. és a 605. oldalon kezdené a vaskos kötet „olvasását”. A tartalomjegyzék szerint ugyanis ott található „néhány portré a rendőrkonfidensek világából”. A könyv végén fellelhető mellékletben pedig ott a „lista” az utókor által lefülelt fizetett besúgókról (korabeli elnevezéssel: „spionokról”, spiclikről”, „szagloncokról”, „fülelőkről”). Az 1849 és 1867 közötti államrendőrségi tevékenységet tárgyaló nagymonográfiának kétségkívül ez a „habja”. Azonban óriási csalódás éri mindazokat, akik „csak” ezért érdeklődnek Deák Ágnes nagyívű, minden szempontból lenyűgöző, s a megjelenése pillanatától a történettudomány számára megkerülhetetlen alapmű iránt.
A szóban forgó fejezet és az akkurátus lajstromok igazán érdekfeszítővé és értelmezhetővé ugyanis azután válnak, amikor a „helyükre kerülnek”, amikor az elbukott forradalom és szabadságharc utáni elnyomó Habsburg-hatalmi gépezet részeként láthatjuk meg a – megint csak egy XIX. századi kifejezéssel élve: – „denunciátorokat”, s ítélhetjük meg tevékenységüket.
Évszázada már, hogy valamelyest hozzáférhetőek a bécsi központú birodalom legtitkosabb iratai, s azóta is eltelt már több mint nyolc évtized, hogy a Habsburg-kori állambiztonsági iratokat az elsők között kutató – fő foglalkozása szerint újságíró-szerkesztő – Tábori Kornél felismerte, hogy a jelentések publikálását „kettős jellemrajznak” kell kiegészítenie. Merthogy hiteles portrék csak az ügynökök „valódi és álarcának” megmutatásával készíthetőek. Az amatőr történész azonban ennek az általa kijelölt feladatnak átfogó megvalósítására, vélhetően megriadva a munka nagyságától is, már nem vállalkozott.
Kései, immár szaktudós utódai a kutatásban azonban gyakran követték útmutatását. Így tett például az 1980-as években Frank Tibor, amikor Egy emigráns alakváltásai címmel megmutatta a belügyminisztérium egyik legjobban fizetett besúgójának, a 15 éves szolgálata alatt majd’ kétezer titkosügynöki jelentést megfogalmazó Zerffi Gusztáv kettős arcát. Hasonló, történészi berkeken túli revelációt keltett 2011-ben Deák Ágnesnek A koronás Wargha című monográfiája. A szabadságharc idején, nem éppen jóindulatúan, „Kossuth táskahordózójaként” emlegetett Wargha Istvánról ugyan 1879 óta rebesgették, hogy
ő adta el jó pénzért a Szent Korona titkát, vagyis azt, hogy 1849-ben Kossuth Lajosék pontosan hol ásták el a magyar államiság szimbólumát,
a „császári rendőrség legeredményesebb informátorárnak” kettős arcélének megrajzolása Deák Ágnes monográfiájára maradt.
A Wargha-kötet után öt évvel pedig elkészült a nagy összefoglaló is, amelyben, mint említettem, a közérdeklődésre leginkább számot tartó ügynökhistóriák is a maguk valódi helyére kerülnek. Merthogy a zsarolással beszervezett vagy hazafias alapon (a könyv első méltatójának, Pajkossy Gábornak szellemes pontosítása szerint: „birodalmifias alapon”) tevékenykedőket „valakik” foglalkoztatták. Ezekről a szálakat felülről mozgató „szürke eminenciásokról”, Johann Kempenről, Karl von Geringerről, Eduard Podolskyról, vagy Joseph Protmannról és az általuk irányított, a folytonos átszervezés ellenére lényegében változatlan, vagyis az egész birodalmat behálózó és megfigyelés alatt tartó szervezetről érdemi elemzést először a történész tett le az asztalra.
Bármily furcsán hangzik is, a működtetők legnagyobb sikerükként egy meggyökeresedett látszat fenntartását könyvelhetik el. Az 1848–1849-es szabadságharc leverése és az azt követő megtorlási hullám után ugyanis általános közérzetté vált, hogy a császári államrendőrség mindenütt ott van. Repkedtek a becslések: a Ferenc József ellen merényletet tervezgető, s ezért felségárulásért kivégzett Noszlopy Gáspár például 20 ezer besúgóról „tudott”, mások szerint Pest lakosságának egynegyede jelentgetett – eszerint: egymásról. Ezekhez képest meghökkentő a monográfia szerzőjének „korrekciója”: a titkosrendőrségi elszámolások szerint
Bécsnek egy időben nemigen volt másfél-kétszáznál több fizetett ügynöke.
Más kérdés, hogy mivel a rendőri szervek helyi iratanyagát megsemmisítették, az alighanem végképp homályban marad, hogy mekkora lehetett a honorárium nélkül jelentők száma.
A temérdek iratot és megszámlálhatatlan históriát nem csak szakszerűen, de közérthetően is tálaló kötet számomra legelgondolkodtatóbb adaléka az volt, hogy a másfél évszázaddal korábbi – alapvetően az emberi erkölcstelenségre építő hatalomnak – mégis csak maradt valamiféle erkölcsi iránytűje. A gátlástalanul fel- és kihasznált konfidensek szolgálatait ugyanis gyakorta honorálták busásan, pénzzel, előmenetellel, ám a legmerevebben elzárkóztak „bármiféle érdemrenddel való kitüntetésüktől”.
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!