Lapmargó / Könny, ha csordul

Királyhegyi Pál: Első kétszáz évem

 

„Az őrmester pofozni kezdett. Nagyon izgatottnak látszott, a halántékán kidagadtak az erek, az arca lila volt a méregtől, és komolyan kezdtem aggódni miatta. Úgy tetszett, hogy ezt a szerencsétlent itt minden pillanatban megütheti a guta, és akkor engem kivégeznek őrmestergyilkosságért, ami szigorúan tilos volt Németországban.” Így idézte fel „egész Németország legjobb koncentrációs táborának” egy mindennapos eseményét a nagy túlélő, Királyhegyi Pál. Az összetéveszthetetlen akasztófahumoráról és mondjuk ki: gnóm testalkatáról nevezetes Királyhegyi élete jó részét Budapesten, a VII. kerületben töltötte – már amikor éppen nem önkéntes bécsi, New York-i, vagy önkéntesnek aligha nevezhető auschwitzi, majd (kitelepítésekor) adácsi emigrációban „vendégszerepelt”. Reggel, délben, este és éjszaka csak ült és ült a pesti presszókban, no meg legtörzsebb helyén, a pesti bohémvilág tanyáján, a Fészek Klubban. Arról nem szól a fáma, hogy miként került át egyikről a másikra, mint ahogy rejtély az is, hogy mikor írta szakmányban közölt cikkeit, állandóan műsoron tartott kabaréjeleneteit – a háború előtt az Est Lapokba, a Színházi Életbe, az Új Időkbe, utóbb a Ludas Matyiba.

Könnyed és láttató tolla ellenére beszédnyelvében élt igazán, ontotta magából a sziporkákat, szállóigék megszámlálhatatlan sorával ajándékozta meg az asztalához kéredzkedőket. Neki tulajdonítják például azt az aforizmát (amit ha netán nem ő talált is ki, gyakran ismételgetett):

„akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes”.

A legendás humorista – és majd’ elfelejtettem említeni: konferanszié – mindent tudott, miközben fapofával „csak” blődlizett: „Hogyan szerezzünk ellenségeket? Vasakarattal.” Nem kímélte sem magát, sem az őt nem kímélő történelmet. („Én marha, 1941-ben hazajöttem Hollywoodból, hogy még elérjem az utolsó auschwitzi gyorsot.”) Viccelődött Horthyn, Hitleren, Sztálinon, s még 1956-on is, igaz azt csak szigorúan szóban, de terjesztette: „jöttek a szovjet tankok, hogy helyrelőjék a barátságot”.

Sokáig úgy látszott, hogy a pesti éjszaka ez az utánozhatatlan jelensége feloldódik majd a feledés homályában, alakja legfeljebb mások memoárjaiban marad fenn. Barátai ugyanis hiába rimánkodtak, írja már meg memoárját, Királyhegyi makacsul kitartott rögeszméje, a briliánsan művelt élőszó mellett. Makacsságból? Megszokásból? Lustaságból? A félelemtől, hogy leírva éppen a sava borsa tűnhet el élete történeteinek? Az ok eldönthetetlen, talán nem is kell rá választ keresni, merthogy az 1970-es évek végén a századdal egyidős Királyhegyi (két pénzmagtermő krokigyűjtemény után) közreadta emlékiratát.

Kedélyesen és számtani nagyvonalúsággal búcsúzott a megpróbáltatások okán duplán számolandó első kétszáz évétől. A „harsány anekdotafüzér” sikert aratott, a poénok ültek, az olvasók hasukat fogták a múlt olyan örök igazságain, mint hogy „legjobb az egyenes út, hazudni kell”, „A munka nem szégyen, de nincs”, vagy hogy „Mindenütt rossz, de legrosszabb otthon”, illetve

„az öngyilkosság csak átmeneti megoldás. Inkább a halál”.

Az 1979-es első kiadás után 35 évvel a K. u. K. kiadó ismét közreadta a Királyhegyi-opust, nem felejtve ki belőle Kaján Tibor változatlanul élő karikatúráit. Az (újra)olvasót – s talán az új olvasót is –  hatalmas meglepetés éri. Falja az oldalakat, s miközben kicsordul a könnye, gyakran nem tudja eldönteni, hogy ezt a röhögés vagy a megrendülés váltja ki belőle. Királyhegyi emlékiratát ugyanis nagy és égetően aktuális könyvvé, a szó legnemesebb értelmében irodalmi alkotássá érlelték az eltelt évtizedek. Erről legkevésbé, vagy ha úgy tetszik leginkább az 1981-ben elhunyt, látnoki képességű szerző tehet: a változatlan szövegű, hátborzongató iróniáról tanúskodó elbeszélések a mai világ másképpen félelemtelibb közegében egész egyszerűen másként hatnak.

K. U. K. kiadó