Lapmargó / Nem hagy nyugodni

Viktor Kravcsenko: Én a szabadságot választottam

Hét évtizedes késéssel, tavaly érkezett meg Magyarországra az a könyvhíradás, amely a maga idejében megrengette a világot. A sztálini rendszer elleni monumentális Kravcsenko-vádiratot a történeti elemezések Arthur Koestler Sötétség délben című 1941-es korszakos regényével és az évtizedekkel későbbi Szolzsenyicin-opussal, A Gulag szigetvilággal helyezik egy sorba.

Hatását tekintve nem is ok nélkül. Viktor Kravcsenko volt ugyanis az, aki valóban „belülről”, saját gondolkodását átformálva (de nyugodtan fogalmazhatom úgy is: a józan parasztira visszaformálva) számolt be a Sátán birodalmáról. A szerző 1946-ban, amikor az Egy szovjet tisztviselő politikai és magánélete alcímű memoárja az amerikai könyvpiac bestsellerévé vált, 41 esztendős volt. Két évvel korábban, még a világháború idején kért politikai menedékjogot az Egyesült Államoktól, ami, lássuk be, nem nélkülözött némi pikantériát. 1944-ben a Szovjetunió és az USA fegyverbarátok voltak. Erre is hivatkozott Sztálin, amikor Roosevelt elnöktől azt kérte, azonnal szolgáltassa már vissza a szovjet hatóságoknak a „katonaszökevényt”.

Háború idején, ugyebár, a dezertálás főbenjáró bűn. Az előrelátó Kravcsenko – akinek a „bolsevik” gondolkodás egykoron minden porcikáját átitatta – erre is készült. Amikor a szovjet fegyverszállítási- és vásárlási bizottság tagjaként Washingtonban lelépett a követségről, zsebébe rakta a katonai szolgálat alóli felmentését igazoló bumázskát. Ez

a sokpecsétes papír is életmentőnek bizonyult: egyértelműsítette, hogy a generalisszimusz (ezúttal is) hazudik.

A szökevény maradhatott és az amerikai adminisztráció segítségével bujkálhatott a KGB elől államról államra, városról városra.

S közben írt és írt. Alig több mint fél év alatt oroszul vetette papírra emlékezéseit. Igazi szovjet karriert futott be: olykor családját is megtagadva lett 22 évesen a szovjet kommunisták ifjúsági szövetségének, a Komszomolnak tagja, s az 1930-as években – miután harkovi főiskolásként már bizonyította, hogy komisszárként jól tudja ellenőrizni a falvakban a padláslesöpréseket – gyárigazgatóvá ütik. S ha a szovjet állambiztonság – megszokott, félelemkeltő rutinból – őt is alaposan körbevizsgálja, több lépcsőfokot kihagyva lépdel a szamárlétrán fölfelé. 1942-ben már az Oroszországi Népbiztosság Hadseregellátási Főigazgatóságának nagyhatalmú vezetője. Olyan valaki, aki már sok mindent lát, s aki ezektől – benne önmagától is – megcsömörlik. És nagy titokban, tudatosan készíti elő menekülését.

Kravcsenko azonban sosem volt író ember. Orosz nyelvű kéziratpaksamétájából sikerkönyvet Eugene Lyons, az orosz származású újságíró barkácsolt. Az Amerikában négy-, Angliában egy- és Franciaországban félmillió példányban szétkapkodott memoár mindkettőjüket jómódúakká tette. A nagy leleplezőt azonban 1966-ban utolérte sorsa (feltételezések szerint a bosszúállásban is türelmes szovjet állambiztonság, a KGB). Öngyilkosság vagy csak annak álcázott gyilkosság – erre máig nincs bizonyosság.

Viktor Kravcsenko és művének angol nyelvű kiadása (forrás: maladype.hu)
Viktor Kravcsenko és művének angol nyelvű kiadása (forrás: maladype.hu)

Az viszont tény, hogy Kravcsenko az igazi győzelmet 1949-ben aratta, amikor beperelte a francia pro-kommunista és szovjetbarát Les Lettres francaises című folyóiratot, amely „tömkeleg hazugsággal teli”, történelemhamisítással vádolta meg őt. A bíróság előtti nagy összecsapás drámai szembesítésekkel is járt. A Szovjetunió Kravcsenko ellen még az író anyját is Párizsba utaztatta (példátlan őrizet alatt). S ma már tudható az is, hogy az író második feleségét, miután nem vállalta a volt férje elleni tanúskodást, engedetlenségéért több évi kényszermunkára ítélték. A francia bíróság Kravcsenkónak morális elégtételt adva elmarasztalta a vádaskodó folyóiratot.

Talán az eddig vázoltakból is egyértelmű, hogy az egykor hatalmas vihart kavart memoárnak a históriája legalább annyira jelentős, mint a totális terror működéséről elsőként hírt adó kötet maga. A benne foglaltakról ma már jóval többet, jóval pontosabbakat tudunk.

Kravcsenko műve mégsem csupán történelmi relikvia. Elsősorban akkor nem az, ha történészi megközelítés helyett képesek vagyunk emberi nézőpontból rápillantani az irodalmi igényű szövegre. Valahogy úgy, ahogy ezt a Magyarországra – mint említettem – megkésetten megérkező könyv kiadója, a Maladype Színház Közhasznú Egyesület tette, teszi.

A Maladype Mikszáth Kálmán téri bázisán, az első emeleten kialakított lakásszínházában időről időre egy ember ül másik félszáz előtt, és két és fél órán keresztül felolvas. E kijelentő mondat úgy helytálló, hogy nem igaz: Balázs Zoltán előtt ugyan ott van a vaskos paksaméta, olykor lapoz is, mégis kívülről fújja az egészet. Rögtönöz is néha, még gyakrabban tömörít.

Megrázóan emlékezetes pillanatokat teremt a lehengerlő ostobaságok és szívszorongató történetek váltakozásával.

Az 1930-as és 1940-es évek Szovjetuniójába visszarepített néző kifárasztóan izgalmas szembesítés részesévé válik, s a végén azzal kászálódik ki székéből, hogy így legalább „elolvasta” – a társulat kiadásában és Konok Péter fordításában – megjelent könyvet. S biztos, ami biztos, ott a helyszínen még a míves előállítású könyvet is megvásárolja. A Maladype ez utóbbira is nagy figyelmet fordított: a borítót a nagyszerű grafikus, Orosz István – a rendszerváltás szimbolikus plakátjának, a Tovariscsi, konyec!-nek – alkotója rajzolta. Zsákmányával a kezében a néző még beül a környékbeli sörözők egyikébe, s társaival filozofál egyet arról, vajon mennyire adekvát egy nem felolvasó-felolvasóest, aztán, másnap: nem bírja letenni a könyvet. Belekap ide is, oda is, s visszhangoznak benne a nyugtalanító, elméjébe égett előadás hangsúlyai.

Újra kezdi hát, immár elölről, megszokott olvasói magányában.

Maladype

Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!


Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!