Lapmargó / Száz éve is nyílott a pitypang
A Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja, 1909.
„A meczénás egy intézmény. Olyan intézmény, mely ma nincs, csak emlékben él tovább. Az íróember független… Ma nincsenek meczénások, mert ma eldemokratizálódott az irodalom. Ma az írói pálya tényleg egy foglalkozás, még pedig polgári foglalkozás. Megkülönböztető helikoni nimbuszát ugyancsak elvesztette. Ma az írónak írni kell azért, hogy megéljen (…) Abból a tollból, mely épp oly kenyérkereső szerszám a kezében, mint a lakatosnak a véső, az ácsnak a fejsze. Ez az irodalom demokratikus korszaka.”
Több mint száz éve kesergett így helyzetelemezésében egy bizonyos dr. Szabó Károly, akinek személyét az életrajzi lexikonok lexikonja, a Szinnyei segítségével sem lehet beazonosítani, noha 1909-ben cilinderes fényképe is ott virított a Budapesti Újságírók Egyesületének (BUE) almanachjában. Nyilván lehetne tovább is kutakodni, bizonyosan akadna olyan forrás, amelynek alapján irodalmi, irodalomtörténeti szerepét is körvonalazhatnánk.
Csak hát kérdés, hogy ez a „mellékesen” megtalált érdekes és korfestő szöveg valóban kiált-e a szerzőjéért, vagy megáll önmagában is. Szerintem megáll, illetve pontosan belesimul abba a közegbe, ahonnan most előkerült: a szóban forgó almanachban, amely fakszimile kiadásban nemrégiben látott nyomdafestéket. Erre a régi-új könyvre
nyugodtan alkalmazhatjuk a közhelyessége ellenére helytálló igazságot, mely szerint nincs unalmasabb a tegnapi újságnál és nincs érdekfeszítőbb egy fél vagy évszázaddal ezelőttinél.
Némi magyarázatra, persze, azért az szorul, hogy egy újságírói évkönyv miért és miként kapcsolódhatott annyira szervesen az irodalomhoz, s az almanach ma miért elsősorban az irodalomtörténet becses dokumentuma, s csak aztán a sajtó históriájának.
A válasz közvetve a citált Szabó Károly-i eszmefuttatásban is benne van, merthogy az írói kenyérkereset nem ritkán újságírásból származott. Száz éve, az 1910-es évekbeli rotációs nagy sajtórobbanás előtt a legelhivatottabb alkotók, írók és költők is főállású mellékállásban töltötték meg olvasnivalókkal, szellemi izgalommal a lapokat. S ha tudjuk, mint ahogy tudjuk, hogy az idő tájt főszerkesztett Mikszáth Kálmán, a lapok hasábjain szinte naponta fejtette ki álláspontját az írófejedelem, Herczeg Ferenc vagy a népszínmű (mára feledett) nagymestere, Rákosi Jenő, és ott dörömböltek publicisztikáikkal, tárcáikkal,tudósításaikkal és közben verseikkel, novelláikkal és regényrészleteikkel az új nemzedék képviselői, élükön Ady Endrével, Ignotussal, Babits Mihállyal, Szép Ernővel, akkor hirtelenjében más megvilágításba kerül a mecenatúra hiányáról papírra rótt panasz is.
Mindez igen messzire, a társadalomtörténet tajtékos vizeire, a humán értelmiség új szerepformálásáig is elvezethetne, ahogy azt a mostani reprintkiadás utószóírói, Szénási Zoltán és Boka László irodalomtörténészek eligazító tanulmányaikban olykor részletekbe menően is felvázolják.
Ezen írásokból tudható, hogy az 1909-es almanach reprintje egy új könyvsorozat első darabja, még ha a kronologikus sorrend borult is. Az 1896-ban alapított BUE ugyanis 1905 óta évkönyvekkel is próbálta észrevétetni magát, részben „önreprezentációs”, részben pedig karitatív céllal. Átütő közönségsikert az 1908-as – A magyar bohémvilág címmel is ellátott – almanach aratott.
Ezután következett az 1909-es, amely azért vált antikváriumi csemegévé, mert az irodalom XX. századi, ha úgy tetszik minden idők legmeghatározóbb fordulópontján adott fórumot a szellemi csatározásban résztvevő valamennyi – szelíd szóval, vagy éppen gyilkos iróniával – vitázó szereplőnek. A kor (s most az utókor) olvasója, egy kötetbe sűrítve követhette nyomon a hatalmas tétre menő szellemi párviadalt, a lírát forradalmasító Holnap antológiáról, az induló Nyugatról, a modern irodalomról, az (akkor) új nemzedékről, valamint a „nemzeti” és „nemzetközi” eredetű alkotók törekvéseiről.
A BUE mindennek, mint valódi (és főleg minden nézeteltérés ellenére remekül működő) szakmai szervezet adott elfogulatlan, párt- és irányzatsemleges terepet. Gigászok csaptak össze, lenyűgöző eleganciával vágtak egymás képébe válogatott gorombaságokat, ma is élvezet olvasni, ahogy például Ady Endre jellemez, elemez: „Én is azokhoz tartozom, ki a harag borának poharát ráköszöntötték egy hitvány generáczióra. Mert ez az ország,
Magyarország, mindig a politikának, a lármás együgyűségnek országa volt, itt bizony nagy dolog egy intellektuális forradalom.”
Mire a nagy ellenfél, Rákosi Jenő ekképp replikázott: „Ezek az urak azt hiszik, hogy ők modernek s újak. Szó sincs róla (…) olyanok mint a régiek”, csak az a különbség, tette hozzá, hogy az előző korok óriásai „nem tartották méltóságukon alólinak sem azt, hogy értelmesen írjanak, sem azt, hogy meglássák, a világban az undoron, a kétségbeesésen, a világmegvetésen és a testi tehetetlenségen kívül egyéb dolgok is vannak; nevezetesen kellemes, mulatságos, jó és becsületes dolgok.”
A korabeli hatalom kegyenceként megnyilvánuló Rákosit olvasva, ki tudja, miért ötlött hirtelen eszembe, hogy kinyílott a pitypang…
Mindenestre leírom. Azazhogy megírom.