Lapmargó / Szerelmi háromszögek négy színben
Valachi Anna: Szépségkoldusok – Irodalmi hősök titkos szerelmei
„A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott. Ennek a nőnek a házában – a szüleitől örökölt lakásban – lakom. Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. Nincs olyan emberi vágyam, amit ne teljesítene. Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.” Ezeket a sorokat Illyés Gyula jegyezte fel naplójába valamikor az 1960-as évek elején, akkortájt, amikor felesége (lánykori nevén: Kozmutza Flóra) először rugaszkodott neki, hogy megírja a „legnevesebb” költővel, József Attilával való kapcsolata történetét. A József Attila utolsó hónapjairól című visszaemlékezés a nagyközönség számára azonban csak 1987-ben vált hozzáférhetővé, az általa ihletett verseket és a belőlük kiragadott sorokat – például: „Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak”, vagy: „Már nem képzelt ház üres telken, /csinosodik, épül a lelkem, / mivel az árnyakkal betelten / a nők között Flórára leltem” – a magyar szerelmi líra magaslataiként tartja számon évtizedek óta az irodalomtörténet.
A költői versenyt a pokoljáró József Attila nyerte, a nő szerelmét Illyés.
A mendemondákkal is terhelt hármasviszony – nem utolsósorban Illyés 1945 utáni irodalmi és politikai elhelyezkedése okán – a literatúra nagy tabutémája volt, célozni sem volt ajánlatos rá, nemhogy kibeszélni. Amikor az 1980-as évek közepén Flóra – asszonynevén, Illyés Gyulánéként – rászánta magát az ügy tisztázására, mondván „írásom legfőbb indítéka az, hogy letörlődjék férjemről a »bélyeg«”, vagyis hogy a József Attilának „végső menedéket” kínáló nőt szerette el Illyés, akkor az „ügyet” éppenhogy nem lezárta, hanem megnyitotta.
A drámai konfliktussorozatról mára az irodalmárok kitartó búvárlásai és következtetései nyomán sokkal többet, sokkal érdemibbet lehet tudni. Ebben pedig meghatározó szerepe volt, van az irodalomtörténeti kérdésekhez mindig lélektani érzékenységgel nyúló Valachi Annának, aki kiváló szakemberként mindent (meg)tud főhőseiről, amit egyáltalán csak (meg)tudni lehet. Betéve fújja az életműveket, fejében a teljes szakirodalom, így aztán a hevenyészve firkantott fecniket, az odavetett félmondatos utalásokat, a kortársak jó- és rosszindulatú adalékait sikerül újabb és újabb puzzle-darabként beillesztenie a nagy egészbe.
Úgy rekonstruál, hogy rigorózusan ragaszkodik a megismert tényekhez, s a hiátusok betöltéséhez sem engedi szabadon szárnyalni a fantáziáját.
Pedig elképzelése volna ezekről is.
Valóságérzékéről bő évtizeddel ezelőtt, 2004-ben számot is adott, amikor kutatási „melléktermékként” megújított egy furcsán izgalmas irodalmi műfajt. Egy József Attila-sort – „Minket, Gyuszi szeretni kell” – címül választva, „versek, naplójegyzetek, emlékezések, levelek alapján” kamaradarabként (is) rekonstruálta „az érzelmi háromszöget”. Dokumentumjátéka a fikciósoktól abban különbözött, hogy szigorúan valóságos eseményekre, létező dokumentumokra, versekre épített, ezek által gúzsbakötötten sűrítette másfél-két órába évek, évtizedek történetét. A színpadi premiernek a Petőfi Irodalmi Múzeum adott otthont. Az ott megízlelt siker pedig felerősítette Valachi írói ambícióit.
Miután remek tanulmányok és könyvek sorában felgombolyította első számú főhősének, József Attilának kapcsolati hálóját, irodalomtörténészként megírta az „édes mostoha”, az öntörvényűen önérvényesítő nővér, József Jolán históriáját. Aztán a költő első mentora, a Szépség koldusa című verskötethez idősebb pályatársként váteszi ajánlást író Juhász Gyula talányos és beváltatlan viszonya következett Kilényi Irmával. És a pszichoanalízis kapcsán „terítékre” került két nagy név, a szakmailag és szerelmileg egyaránt vetélytárs Sigmund Freud és Ferenczi Sándor is.
A Szépségkoldusok kötet a szerzőnő négy pódiumjátékát adja közre. A már nem is oly titkos író feszes szerkesztésű drámák irodalmi múzeumi ősbemutatói egykoron Forgách András, Felvidéki Judit és Jordán Tamás rendezésében megrendítő erővel hatottak. Az egykori nézőben, újraolvasva a szövegkönyveket, csak erősödik a meggyőződés: a színművek nagyszínpadért kiáltanak.