Lapmargó / “Az igazgyöngyöt a kagyló betegsége hozza létre”

Németh Attila: Művészek és pszichopatológia

Valóban minden korszakos alkotáshoz kell egy kis (nagy) őrültség? A pszichiáter szerző, szakmájának mindenfajta főigazgatója, elnöke egyáltalán nem gondolja ezt, noha 23 kiválasztott főhősének sorsa mintha az említett közkeletű vélekedést támasztaná alá a paranoid Gulácsy Lajostól, a depressziós Juhász Gyulán, a drog- és nőfüggő Csáth Gézán át a személyiségzavaros Amedeo Modiglianiig vagy a testdiszmorfofóbiás Michael Jacksonig. Mert a zsenialitással ugyan korántsem jár automatikusan együtt a „pokoljárás” (amit a borderline-os József Attila úgymond „tudatosan” választott magának, mondván, „aki dudás akar lenni”), de az alighanem több a látszatnál, hogy az alkotói hiperérzékenység gyakran feszegeti a lélek és tudat határait.

A fényképekkel, dokumentumokkal és műalkotások reprodukcióival gazdagon illusztrált reprezentatív kiadvány maga is határ-munka: a „szakkönyv” és a népszerű tudományos ismertetés mezsgyéjén lavíroz. A szerző a kollégák és a pszichiáter-utánpótlás mellett a „művelt laikus” olvasókat célozza meg. Azokat, akik nem borzongani, sopánkodni, netán lekezelő magabiztossággal sajnálkozni akarnak, hanem megérteni alkotót, alkotást és általuk önmagukat. Akik át tudják élni például azt, amit Németh az egzisztencialista filozófustól, Karl Theodor Jasperstől idéz: „Az igazgyöngyöt mindig a gyöngykagylónak egy betegsége hozza létre, (…) de vajon kevésbé szép, ragyogó és értékes-e a gyöngysor egy szép női nyakon, ha ezt tudjuk róla?”

Lapmargó / Citromnagyhatalmi álmok
Ízelítő / Az elfelejtett légió
Lapmargó / Szöveg, zene nélkül
Lapmargó / A szovjetek bevonulása
Lapmargó / Reszelős hangú nagy dumások
Lapmargó / Nem lehet nem olvasni
Lapmargó / Könny, ha csordul
Történelemszemlélő / Egy elhallgatott vérfürdő
Ízelítő / Örökség és történelem között: Az emlékezet társadalmi felhasználásai
Lapmargó / Árulkodó adattár
Lapmargó / Nem hagy nyugodni

 

A XX. század Európájának majd negyedszáz (köztük 12 magyar) költőjéről, írójáról, festőjéről és énekeséről írott (mondjuk úgy ismét: népszerű-tudományos) kötetbe rendezett patográfia-sorozat nemcsak letehetetlen, de eltehetetlen is. Mármint a könyvespolcra. Igazi helye az ágy mellett, a fürdőszobában (na jó: a wc-ben) van, vagyis mindig „kéznél”. Az album ugyanis csábító: az olvasó hangulatától függően beleolvasgatásra és/vagy elmélyült tanulmányozásra egyaránt alkalmas.

Van úgy, hogy „célzottan” veszi kézbe az ember. Magam, ezekben a napokban, a Nemzeti Galéria nagy rössel beharangozott tárlatára készülődve, az utolsó fejezet (Személyiségtípusok, személyiségfejlődési zavarok) utolsóként elemzett alakjánál, Amedeo Modiglianinál kötök ki újra és újra.

Ismerem, ismerni vélem a múlt századelőn festett hátborzolóan erotikus, a szétszakadásig (szétszakításig) megnyújtott aktok nevezetes sorozatát és a kortársairól készített irrealisztikusan realista portréit. Az utálva tisztelt Jean Cocteauról, a három évvel idősebb, festőként elismert, ám alkotói útját elutasító Pablo Picassóról és a Modigliani kedveseiről (majd „kedvetlenjeiről”), az egyébként öntörvényű feleség Beatrice Hastingsról és az alázatosan szolgáló Jeanne Hébuterne-ről született arcmások mindent elmesélnek modelljeikről és elárulnak arról az érzelmi-intellektuális kapcsolatrendszerről, amely az ábrázolót fűzte ábrázoltjaihoz.

A megunhatatlan Modigliani, ha jól értem a pszichiáter szerzőt, az alkotók azon ritka csoportjához tartozott, akiknek lelki (az olasz piktor esetében „organikus eredetű személyiségtorzulás”) és testi bajaik (tuberkulózis), valamint szenvedélyes vonzalmuk az alkoholhoz és a hasishoz semmilyen hatást nem gyakoroltak a műveikre.

E nyilván helytálló megállapítás azért meglepő, mivel Németh Attila esettanulmányainak

többségében éppen az ellenkezőjét éri tetten, vagyis miként is váltak remekművek közvetve vagy közvetlenül ihlető forrásaivá az alkotók ilyen olyan betegségei, testi és lelki nyavalyái.

Az persze költői kérdés, hogy egy szorongás nélküli Kosztolányi Dezső vajon rátalált volna az Édes Anna témájára, Gulácsy megfestette volna a Na’Conxypanban hull a hó című emblematikus képét, ha a skizofréniája elől nem menekül – hosszú időn át sikerrel – az alkotómunkába, vagy hogy, ha a paranoiás Jean-Jacques Rousseau nem adja mind az öt gyermekét lelencbe, mintaapaként is ugyanúgy írta volna meg az Emil vagy a nevelésről című pedagógia alapművét?

S hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, lám itt van Edvard Munch, a „tárgy nélküli”, vagyis külső fenyegetettségtől mentes, a bensőből fakadó apokaliptikus félelmet vászonra szublimáló norvég festő. A négy változatban is elkészült Sikoly alkoholfüggő alkotója kapcsán a kötet szerzője is megfogalmazza azt az óhatatlanul felmerülő, az utókor kérlelhetetlen kegyetlenségét is tükröző kérdést, hogy Munch kigyógyítása mennyit ártott a művészetének, hiszen „közismert”, hogy a művész pszichiátriai kezelése után már soha nem tudott visszakapaszkodni arra a csúcsra, ahol a világhíres kép megfestésekor járt.

MEDICINA


Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!