Második bejegyzés – Pauer Emánuel írása

Vettem ezt a füzetet, voltak vele terveim.

A sokadik oldalnál járok, de a terv nem haladt.

Írj naplót – mondták – az segít. Kamaszlányok hobbijának gondolnám elsőre, és mégis, hány nagy koponya naplóját megtalálhatom a könyvespolcomon… Széchenyi, Radnóti. Most csak ők jutnak eszembe. Vajon szándékuk volt, hogy bárki olvashassa? Nem tudom, mi áll bennük, én nem olvasom, csak birtoklom őket.

Ha a napló titkos, minek megírni? Ne akard tudni a titkokat… Valahogy így. „A titkokat ne lesd meg.”

Talán az emlékezés miatt kell, hogy megmaradjunk. Úgyis csak emlékekben élünk. Hamis, hazug naplót kéne írnom sosemvolt történetekkel.

De ez most egy bejegyzés. Papírra írom ugyan, de a webre szánom.

Égett szag terjeng a szobámban, és a távolban, a háztetők mögött-felett füstcsóva látszik az égen. Valami lángol.

Nem tudom, mit mondhatnék, de amint megosztom 152 vagy 3 ember olvashatja azonnal, és még ki tudja mennyi később. Nekik tetszem. És ez nem is nagy szám. Persze nem fogják, csak néhányuk, ahogy a könyvet se vették meg ennyien… És én mégis félek a kevesektől.

Görgetnivalót gyártok a Facebookra, és szobadíszt alkottam a könyvemmel, hogy érthetőbb okokból szoronghassak.

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”, épp csak kicsit máshogy, kicsit ferdén, kicsit hazudozva.

Mert nincs is mit mondanom, csak hogy ok nélkül félek és valami lángol a távolban, én pedig szagolom.