Mikor írjak E/1. személyben?

Amikor egy történetet a narrátor a saját szemszögéből mesél el, ezt E/1. személyű nézőpontnak hívjuk. Ekkor a megfogalmazásra az jellemző, hogy „én ezt tettem”. Ez a megfogalmazás egyre gyakoribb, főleg az elmúlt évtizedekben nyert teret. Hogy korábban miért nem volt divatos? Mert a klasszikus történetmesélés inkább a hősök hőstetteiről szól, a régi történetekben nem a mesélővel magával történtek meg az elbeszélt cselekedetek. Amikor a szépírók saját életük történetét írták meg, akkor is szívesen helyezkedtek kissé távolabb az eseménytől és írták ezt meg E/3. személyben, mint pl. Maugham Örök szolgaság című regényében.

Az E/1. személyű mesélés elterjedésének fő oka, hogy egyes szám első személyben könnyebb mesélni. Amikor egy kezdő író történetírásra vállalkozik, könnyebben beleéli magát a saját világába, ha így fogalmazhat – emiatt a könnyebbség miatt van, hogy bizonyos irodalmi szereplők nem tartják értékesnek az E/1. személyű regényeket.

Az én véleményem az, hogy az E/1.-nek akkor van jogosultsága, amikor naplószerű regényt, netalán egyenesen naplót írunk. A másik oldalról közelítem meg a kérdést: hogy a történet, amit kitaláltam, a szereplők, akiket megálmodtam, hogyan mondanák el a történetüket? Vannak ugyanis olyan karakterek, akiknél szóba sem jöhet, hogy naplót vezessenek vagy hogy a történetüket elmeséljék a nagyközönségnek. Ez utóbbinak számtalan oka lehet, például ha a teljes sztorit magánügynek tartja, vagy introvertált szereplőről van szó, vagy ha úgy ítéli meg, ez más szereplőknek a magánügye és így tovább. Ha tehát az E/1. megfogalmazáson gondolkodunk, akkor alaposan vegyük végig, milyen karakterről írunk, és hogy ő valóban kitenné-e a kirakatba a történteket?

Fontos tény, hogy E/1. személyben vagy főszereplő mesélhet, vagy pedig olyan személy, aki szinte mindig a főszereplő mellett van – hogy lássuk a fő fordulatokat. Amikor több szemszögből írjuk a regényt E/1.-ben, akkor pedig az fontos, hogy ez a két (vagy három) szereplő a történet átellenes oldalán helyezkedjen el, más fordulatokat lásson, vagy ha ugyanannak a történésnek lesz szemtanúja, akkor másképp gondolkodjon róla és másképp reagáljon rá. Csak akkor válasszunk több szemszögben íródó regényhez E/1. nézőpontot, ha képesek vagyunk különböző stílusban megírni a különböző szereplők fejezeteit – itt ugyanis a narráció stílusának is különböznie kell, viszont az adott szereplőre konzekvensen kell végigvinnünk ezt a stílust, pl. nem vehetnek át egymástól a szereplők jellemző szavakat, szófordulatokat, megfogalmazást.

Azzal együtt, hogy E/1. személyben az író könnyebben átadja a szereplő érzéseit, sajnos könnyebben esik a moralizálás csapdájába is, tehát hajlamos hosszasan írni a hőse gondolatairól, érzéseiről, ami az olvasót untatni fogja. Nehéz lesz az írónak megállapítania, mennyi elégséges, és hol van az a pont, amikor már túl sok belső monológ szerepel a könyvben. Ez a fajta monologizálás oda is fajulhat, hogy minden egyes gondolatról hírt kapunk, tehát az átadni kívánt információ duplikálódik:

„Azon gondolkodtam, megkérdezzem-e, vajon ezt hogyan érti. Úgy döntöttem, rákérdezek.

– Ezt hogyan érted?”

A túlzott moralizálás kezelésében segít, ha átfogalmazzuk a szöveget E/3.-ba. Így jobban érezzük, ha túlzásokba estünk, ugyanis az elgondolkodásokat kifejezetten nehéz áttenni harmadik személybe. Létezik is olyan író, aki az első változatot E/1.-ben fogalmazza meg, majd átírja az egészet harmadik személybe. A jól sikerült érzelmeket, gondolatokat átfordítja E/3-ba, a fölöslegeseket törli. Mondanom sem kell, ez nagy munka.

Ha E/1. személyben tervezünk írni, nézzük meg az ellenőrzőlistát:

• A narrátorom valóban szereplője a történetnek? (Ha olyan személy mesélne, aki nem érintett, akkor ő az olvasót sem fogja tudni érzelmileg behúzni.)

• A narrátorom olyan személy, akinek a bőrébe tényleg szívesen belebújik az olvasó?

• A narrátorom részt fog venni az összes fontos fordulatban? (Ha a regény felénél külföldre kell utaznia, nem fogja látni, mi történik a főszereplővel.)

• Naplóregényről vagy naplószerű regényről van szó?

• Olyan műfajban írok, ahol az E/1. elfogadott? (A romantikus regények esetében például igen.)

• Olyan korcsoportnak írok, ahol az E/1. elfogadott? (Az ifjúsági regények esetében például igen.)

• Fontosabb, hogy az olvasót minél jobban bevonjam a történetbe, nem pedig az a célom, hogy elgondolkodjon a szereplők motivációin? (Ha azt szeretném, hogy az olvasó úgy gondoljon a szereplőkre, mintha előtte állnának, filmen nézné őket, és eközben véleményt formálna a tetteikről, szavaikról, átérezné, mit is akarok neki ezzel a történettel üzenni, akkor az E/3. a jó választás.)

• Elég, ha a főhősöm csak annyit mond el, amennyit tud? Nem lesznek olyan jelenetek, amelyekre jobb madártávlatból nézni, ahol más szereplők nézőpontját is meg kellene mutatni?

• Hasznára válik a regénynek, ha engedem, hogy a főhős mesélje? (Minden jól megírt szereplő korlátolt és részre hajló, emellett szubjektív is: nem mesél el mindent, és az eseményeket úgy tálalja, hogy ez őt kedvező színben tüntesse fel.)

• Egy megközelíthetetlen hőst szeretnék megírni, és szerintem erre a legjobb mód, ha egy mellékszereplő meséli el az ő történetét (ld. A nagy Gatsby vagy a Moby Dick)?

• A főhősöm meghal a regény végén, emiatt fontos, hogy valaki más mesélje el a történetét?

• Képes leszek kitörölni a moralizáló, elgondolkodó részeket? Látni fogom, ahol a gondolkodás és a tettek szintjén is megjelenik ugyanaz az információ? Tehát megbízom magamban, hogy képes vagyok jól megírni a narratív részeket?

• Kezdő író vagyok, ez lesz az első regényem, és félek, hogy E/3.-ban nem lennék képes átadni az érzelmeket?

Ha a fenti felvetéseket nagyrészt igaznak találjuk, jogos lehet az egyes szám első személy használata. Azokat a pontokat pedig, ahol nemet válaszoltunk, írjuk fel magunknak, mint kockázati tényező, és legkésőbb a regény elkészültekor ellenőrizzük őket!

Nádasi Krisz