Milyen személyben írjunk regényt?
Amikor megfogalmazódik bennünk egy ötlet, általában azt is tudjuk, kinek a nézőpontjából kezdjük az írást, ki lesz a narrátor, ki meséli a történetet. Ez a döntés általában ösztönös, holott érdemes végiggondolni, valóban a legjobb felállást választottuk-e az adott történethez és mondanivalóhoz.
A nézőpont igen sokféle lehet. Függ az alábbiaktól:
-
a nyelvtani „személy” (egyes vagy többes szám, első/második/harmadik személy)
-
a történet idősíkja (jelen, múlt, jövő);
-
a narráció közelsége (közeli vagy távoli narráció: mennyire engedi be az író az olvasót a narrátor fejébe).
Amint látjuk, a fentiekből igen sokféle variáció létrejöhet: hogy pontosan mire is gondolok, a könnyebb megértés érdekében infoképen mutatom be.
A fenti felépítésű mondatok mindegyike jellemző lehet a narrációra, ám vannak köztük szokatlan nézőpontok, melyeket inkább novellában (vagy versben) alkalmazunk.
A többes számú mesélőt regények esetében eleve kizárjuk: nehézkes lenne végigvinni bármilyen történeti szálat úgy, hogy ebben kettő vagy több ember ugyanúgy cselekszik, gondolkodik, érez. Novellák esetében viszont kifejezetten izgalmas írásokat alkothatunk, ha kihasználjuk a többes számban rejtőző politikai, összekovácsoló vagy épp taszító erőt. Gondoljunk csak Arany Jánostól A walesi bárdokra („ti” – ti nem vagytok elég jók)! A többes szám ugyanis közösséget alkot, egyformán gondolkodó emberek párosát vagy csoportját, és ez a nyelvtani eszköz kiválóan alátámaszt egy közös ellenségképpel kapcsolatos propagandát („ők” – ők elveszik a munkahelyeket) vagy buzdít cselekvésre egy adott közösséget („mi” – okosak és ügyesek vagyunk, meg tudjuk csinálni). Stílusgyakorlatként érdemes megfogalmazni egy pamfletszerű történetet – a jövő idő alkalmazásakor érdemes például kérdéseket is használni: Mit tesztek majd, ha eljön ez a nap?
Regények esetében a leggyakoribb nézőpont az E/3. személy, múlt időben és közeli narrációval.
A klasszikus művekre ez a jellemző, illetve a kortárs magas irodalmi alkotások is többnyire ezt a nézőpontot alkalmazzák. Bizonyos műfajokban elterjedt a távoli narráció is, tehát amikor a szereplők gondolatait, érzéseit nem írjuk le, legfeljebb a mozdulataikkal érzékeltetjük, illetve a XXI. században a filmek, tévézés elterjedésével az olvasóknak kifejezetten igényévé vált, hogy a távoli narrációra jellemző eszközökkel mutassuk meg a szereplők lelkivilágát akkor is, ha közeli narrációval dolgozunk.
Regényeknél egyre nagyobb teret hódít az E/1. személyű nézőpont, főképp múlt időben.
Jellemző a közeli narráció – hiszen ha a nézőpontkarakter én vagyok, akkor óhatatlanul átadom a gondolataimat, érzéseimet is az olvasóknak. Elképzelhető az E/1. személy távoli narrációban is, azaz az érzések és gondolatok leírása nélkül – erre okot ad például, ha egy gyilkos meséli el a történetét, de nem akarja felfedni, hogy ő követte el a gyilkosságot, így nem ad betekintést lelkének mélyebb rétegeibe.
Az utóbbi évtized újdonsága, hogy egyre több regény íródik jelen időben, főleg a populáris, romantikus irodalomban.
Ezzel kapcsolatban óva intek minden írót: a jelen idő dramatizálja a leírtakat, egyszerre teszi élessé és homályossá, azaz álomszerűvé a cselekményt, mintha a főhős kábítószer hatása alatt lenne – és ez valójában kifejezetten kevés történethez illik.
A továbbiakban mélyebben is foglalkozunk az E/1., E/2., E/3. nézőpontokkal, végigelemezve, mely esetekben melyiket célszerű választani!