„Minden alkalommal úgy ültem le, hogy fölösleges írnom”

„Volt rá példa, hogy az éjszaka közepén egy újabb novellával a fejemben ébredtem meg, és rögvest le is pötyögtem azt nagy vonalakban” – mesél alkotási helyzetekről Virginia Sol, alias Toczauer Júlia, akivel új regénye, A belső vad kapcsán beszélgettünk. A Könyv Guru kiadó gondozásában megjelent történet szerzője egyebek mellett beszél írói álnévválasztása szempontjairól, az idősíkok sajátos használatáról, a regénye tanulságairól és az elsőkönyves írók kiadási gondjairól.

Menekülésről, adósságról, belső démonokról, végzetről, küzdelemről is szól a Belső vad című új regénye. Hogyan tudná összefoglalni az olvasóknak a történet fő vonulatát és tanulságát?

A történet alapja, hogy semmi sem véletlen. Ez szinte minden eseményében tetten érhető, még ha nem is azonnal kapjuk meg a válaszokat. Magát a cselekményt nem egyszerű röviden összefoglalni. Öt szálon fut a dolog: családokat, párokat és személyeket követünk. Mindenki harcol valamiért, miközben menekül vagy kézzel fogható „démonok” elől, vagy olyasmitől, ami ennél mélyebb. Mint az egyik főszereplő, aki saját mentális állapotától próbál hiábavalóan szabadulni. Mivel a szórakoztatás lenne a fő célja, nem gondolnám, hogy egy olyan könyv esetében, mint A belső vad, beszélhetünk konkrét tanulságról, még ha a felnagyított problémákat a való életben is megtaláljuk. Nem életbölcseleteket kíván megosztani, igyekeztem ugyan igényesen megírni a regényt, de attól még nem egy szépirodalmi mű.

Saját élmények vagy tapasztalatok is ihlették a kötet megszületését, vagy teljesen a fantáziája alkotta a cselekményt?

A cselekmény teljes mértékben a fantázia szüleménye, ahogy Bércesháza is. A karakterekkel már más a helyzet. Legtöbbjüket – jellemében – ismerem, vagy találkoztam vele korábban, másokkal könyvekben, filmekben futottam össze. Az óriás schnauzer és az argentin dog karakterét azonban a két kutyánk ihlette, közülük a schnauzer, akit valóban Lorának hívtak, sajnos már nincs köztünk, illetve a dog a valóságban egy bullmasztiff keverék, és Mikónak hívják.

A fejezetcímek mind egy korábbi időpontra utalnak (Tizenöt évvel korábban, Huszonegy évvel korábban, Öt évvel korábban, és így tovább). Milyen szempontok vezették, amikor ezeket kitalálta, és hogyan használta az idősíkokat a regényben?

A visszaemlékezések mind egy-egy korábbi jelenetet mutatnak be a szereplők életéből: gyermekkori trauma, felelőtlen döntések, boldog pillanatok stb. Ezekre a visszautalásokra pedig reflektálnak az utánuk történő események. Mi lett a következménye az adott döntésnek, hogyan hatott ki a trauma az illető életére, hol tart most a múltjához képest a karakter. Sok olyan jelenetem megvolt már, amik a múltban játszódnak, és nem tudtam volna ezeket másként beépíteni a történetbe, de fontosak, hisz ezek is segítenek megérteni a szereplőket, illetve a cselekményt. Ezért döntöttem úgy, hogy a fejezeteket ezek a visszatekintések fogják felvezetni.

Milyen műfajba sorolná a Belső vad című regényét? Kiket tart fő célközönségének?

Eredetileg lélektani regényként indult, s ezt a jellemzőjét részben meg is tartotta, pedig az alapötlet óta négyszer íródott át. Ez alatt sokkal merészebbé, durvábbá vált a cselekmény, kibővült számos mellékszereplővel, s végre felépült egy olyan világ, benne olyan karakterekkel, amire már azt tudtam mondani, hogy na, ezt talán már lesz, aki szeretni fogja. A karakterek lelki vívódásai miatt valahol megmaradt lélektaninak, ugyanakkor inkább a krimik közé sorolnám, emellett viszont kapott egy kis thrilleres beütést is, ugyanis nem szenved hiányt morbid vérengzésből sem. Én lélektani krimiként szoktam emlegetni, de kétségtelen, hogy szeretem keverni a műfajokat, így elég nehéz kizárólagosan besorolni.

Célközönségnek talán a fiatal felnőtteket mondanám, bár szerintem manapság tizenhat éves kortól gond nélkül olvasnak ilyen történeteket. Nem is évben szeretném meghatározni, hogy kiknek szól. Azoknak, akiket nem zavar az elvontság, szeretik a merészet és az újszerű – már amennyire ma még lehetséges újat mutatni – történeteket, ők biztosan élvezni fogják.

Emellett azoknak ajánlanám, akik a karakterekhez hasonlóan a múltjukban ragadtak és reményre van szükségük. A regény ugyan fiktív, és néhol elnagyolja a dolgokat – másként senkit nem érdekelne – de a háttérben mégis csak ott lapulnak ugyanazok az emberi jellemvonások, ugyanazok a hétköznapi problémák, amik a mi esetünkben is. Kerülhetünk olyan helyzetbe, amiből látszólag nincs hova tovább, ahogy a szereplők egész élete is pont ilyen helyzet, de meg kell tanulnunk küzdeni önmagunkért.

Kik azok az írók, akik inspirálták az írásban, akiknek a stílusa, vagy szerkesztési elvei a legközelebb állnak az Önéhez?

Nehéz kérdés olyan szempontból, hogy gyerekkoromban faltam a filmeket, és csak tizenkét-három éves koromban kezdtem komolyabb érdeklődést mutatni a könyvek iránt. Így nehezen tudnám azt mondani, hogy kizárólag regényírók inspiráltak, de maradjunk náluk. Első jelentős könyvélményem talán a Ködfátyol-sziget krónikái volt M. I. McAllistertől. Akkoriban még az állatos történetekért voltam oda, úgyhogy ez a trilógia nálam telitalálat volt. Ennél a könyvnél tapasztaltam először azt, hogy nem csak olvasom a történetet, hanem benne is vagyok, látom a szereplőket, érzem a dohos katakombákat, és néhol ugyanúgy félek, mint Kese, a főszereplő mókus. Még tizennégy év távlatából is emlékszem rájuk és az élményre.

Később aztán szerelmese lettem Fekete István és Jack London írásainak, de végül főmentorommá, ha mondhatom így, Wass Albert lépett. Tőle főként a tájleírásokat tanultam el, illetve úgy érzem, ő tanított meg szívből írni. Hozzá csatlakozott később Edgar Allen Poe, ő egyértelműen sötétebb vizekre terelt, és egyelőre ezen a területen is ragadtam meg. Mellettük számos más író akad még, akiket szeretek: Hemingway, Karinthy, Mark Twain, Lázár Ervin, de persze a kortárs irodalomba is belekóstolok. Az utolsó ilyen mű, ami nagy hatással volt rám Donna Tartt, Titkos történet című könyve.

Miért és milyen szempontok alapján választott írói álnevet?

Jobb szerettem mindig meghúzni magam hátul, s bár így soha senki nem tudott rólam sokat, én mindenkiről tudtam mindent. Komolyra fordítva a szót, én nem azért írok, hogy engem megismerjenek. Én csupán szórakoztatni, és ha lehet, segíteni szeretnék az írásaimmal. Élményt és támaszt adni. Már javában dolgoztam a könyvön, amikor el kezdtem az írói nevemen gondolkozni. A regény közben a legfontosabb, amit megtanultam a saját karaktereimtől, hogy egy ember számára a legnehezebb feladat az életben, hogy megmaradjon embernek. Mondhatnánk úgyis, hogy tiszta lelkűnek. Részben innen is jött a Virginia Sol, ahol a sol az angol soul (lélek) szóból ered, csak nem akartam direktbe beletenni. Szóval ez egyfajta emlékeztető saját magamnak is.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a regény írása során? Hogyan lendült át ez(ek)en?

A saját magam korlátai. Mindenkinek van olyan problémája, amiről nem szívesen beszél, de igyekszik túljuttatni magát rajta. Én, hogy legyőzzem az általános negatív hozzáállásomat a dolgokhoz – ugyanis minden alkalommal úgy ültem le, hogy fölösleges írnom –, még akkor is, ha imádok írni, imádom ezt a történetet és a karaktereket, előre felépítettem minden fejezetet. Részletesen leírtam, hogy kivel, mi fog történni, honnan hová fog eljutni az adott szál, és mikor, megírtam a lehetséges párbeszédeket, és így sokkal könnyebben ültem neki az írásnak is. Ugyanis a képek, a jelenetek meg voltak már fejben, s miközben a jegyzetemet olvastam, ezeket láttam, és ritkábban szálltak meg azok a gondolatok, amik nem hagynak dolgozni. Ha végképp nem ment a dolog, elmentem sétálni, az sokat segít.

Mikor tud időt szakítani az írásra hétköznapi munkája, tevékenységei közben? Milyenek azok az ideális körülmények, amikor a legkönnyebben megy az alkotás?

Mint az írók esetében – legalábbis nagyon sokaktól hallom ezt – éjszaka jönnek a legjobb gondolatok. Főleg úgy hajnali kettő és három óra környékén. Mivel azonban dolgozni is jár az ember, éjszaka kénytelen aludni. Munka mellett nehéz időt szakítani az írásra, de ha ömlenek az ötletek és a szavak, nem lehet nekik gátat szabni. Volt rá példa, hogy az éjszaka közepén egy újabb novellával a fejemben ébredtem meg, szóval rögvest le is pötyögtem azt nagy vonalakban. Máskor hajnalban kelek fel egy-egy kósza álomfoszlányra, amiből aztán kialakul egy teljes történet. Nem lehet tudni, hol és mikor tör ránk az ihlet. Van úgy, hogy hetekig képtelen vagyok leülni írni, pedig fejben folyamatosan írok. Zene hallgatás közben is néha azon kapom magam, hogy már három számmal odébb tartunk, mert időközben elkészült egy újabb próza, de sajnos nálam idő kell ahhoz, hogy valami papíron is megszülessen. Ugyanakkor számomra nincs olyan, hogy ideális körülmény, ha el kezek írni, jó darabig se kép se hang.

A Belső vad első részét, A fogságot publikálta most. Készül már a második résszel? Milyen irányba fogja fejleszteni a történetet – ha el lehet erről árulni valamit?

Igen, készül a második rész, melynek címe: A belső vad, Szabadulás. Az első részt még be sem fejeztem, amikor már hozzáláttam a másodikhoz. A Szabadulás jóval több személyes élményen alapul, mint az első. A történet hasonlít egy road movie-hoz, csak könyvben, s ez a gyerekkoromat idézi, akkoriban sokat utaztunk, autóban vagy sátorban aludtunk, kissé vadregényes volt az egész. A második rész pár héttel később folytatódik, mint ahol az első véget ért. Nem árulnék el róla túl sokat: a szerepek felcserélődnek bizonyos karakterek esetében, és olyan események is bekövetkeznek, amelyek családokat osztanak meg és rokongyilkosságokat szülnek.

Hogyan talált kiadót a regényének? Milyen tapasztalatai voltak a kiadókeresés során?

A legtöbb kiadó nem fogékony az első könyvesekre. Valahol érthető is, hiszen ismeretlenül betoppanni a piacra szinte lehetetlen; mind az írónak, mind a kiadónak az az érdeke, hogy az adott könyv sikeres legyen. Éppen ezért elsőkönyvesként a legtöbben csak úgy tudnak elindulni az írói úton, ha jókora összeget fektetnek ebbe az álomba. Én valahol szerencsésnek mondhatom magam, egy korábbi regényemnek köszönhetem, hogy megvalósíthatom most ezt az álmot, ami második helyezett lett egy határon túli pályázaton. Több kiadónál is érdeklődtem a lehetőségeket illetően, ahányan vannak, annyifélét kínálnak, végül döntenem „kellett” – senki sem kényszerített –, így a sok közül a legelfogadhatóbb ajánlatot választottam.